babszinhaz

Most azt mutatjuk meg, hogy milyen nem lesz a Budapest Bábszínház előadása.

A Trisztán és Izolda kelta eredetű mítoszának fennmaradásában Richard Wagner játszotta a legnagyobb szerepet. Több teljes operavideó is elérhető a YouTube-on, most talán a leghíresebb részletet mutatjuk meg.

De az előadás zenéje nem ilyen lesz.

A darab szövegét Márton László írta, aki egy Trisztán és Izoldával már debütált a Litera előszilveszterén:

De az előadás szövege nem ilyen lesz.

Néhány éve egy mozifilmben dolgozták fel a történetet, az IMDb szavazói szerint erősen közepesen:

De a mi célunk nem a közepes.

Ezt pedig kizárólag ínyenceknek ajánljuk:

De ilyen sem lesz.

Legközelebb persze abból is adunk ízelítőt, hogy milyen lesz az előadásunk.

Elindult a Trisztán és Izolda próbafolyamata, amit Kovács Natália, a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakos hallgatója dokumentál. Ezúttal az olvasópróbák világába enged bepillantást.

Belépek a Budapest Bábszínházba. A művészbejárón. Nekem már ez nagy dolog, nem ezen az ajtón szoktam bejönni. Kicsit azt játszom magamban, hogy én vagyok Henry Hill a Goodfellasból, amikor hátulról sétál be a Copacabana Clubba, s a kamera követi alulról induló útját, fel a csúcsra. No persze nem osztok véres dollárokat senkinek, és csak a negyedikig megyek. Aki nem ismeri az épületet a színfalak mögött, annak olyan ez, mint egy labirintusban kóborolni. Kacskaringós folyosók nyílnak egymásba, végtelennek tűnő számú ajtón keresztül. Ám a közepe – ha egyáltalán van ilyen – nem egy bika formájú embert rejt, hanem a lelkesülő matéria csodáját, amely ezúttal egy másik mondakört idéz.

Kezdődik a Trisztán és Izolda olvasópróbája, amikor a színészgárda először találkozik a szöveggel. A próba hangulata olyan, amit elképzelünk különböző színházak honlapján látott fényképek alapján: a művészek körben ülve hajolnak a szövegkönyv fölé, mindenki olvassa, jelölgeti a magáét, a szövege mellé ír néhány megjegyzést. Néha meg-megállnak, ha valakinek valami észrevétele, kérdése van, aztán folytatják tovább.

Az első két próba szinte csak a szöveggel való ismerkedésről szól. Mégis izgalmas számomra látni, hogy az egyes jelenlévők dolga nem egyszerűen csak megérteni a darabot, hanem a koncepciót kell megérteniük. Azt, amit megálmodtak köré az alkotók, akik eddig is rengeteget foglalkoztak már az előadással, akik minden előkészületért felelnek, hogy egyrészt legyen szöveg, amelyet a színészek kezébe adhatnak, másrészt, amikor ez megtörténik, akkor az egy olyan fiktív térben landoljon, amelynek körvonalai már legalább előttük derengenek. Ezt a teret papír valósítja majd meg, ahogy a bábokat is. Nemes Takách Kata (díszlet) és Hoffer Károly (báb) terveiből, rajzaiból, illetve az általuk elmondottakból pedig egy nagyon fiatalos, kreatív és izgalmas színpadkép tárul lelki szemeink elé, mely idézi egyfelől a Marvel képregények, másfelől a Trónok harca látvány- és hangulatvilágát, azaz olyan utalásokat rejt magában, amelyek jól működhetnek a célba vett korosztálynál.

Beszámolójukból kiderül, hogy már rengeteg munka van a hátuk mögött, s ezt ráadásul megelőzték a szöveggel kapcsolatos munkálatok is. Márton László fejezetenként küldte át a drámát Csizmadia Tibornak, aki Gimesi Dórával karöltve nagyjából a felére húzta az eredetileg tizenhat színt megjelenítő tizennyolcezer sort. Ez mára nyolcvankét oldalnyi szöveget jelent, amelynek véglegesítésekor oda kellett figyelni arra, hogy minden színen lévő szereplőnek valós funkciója legyen, hiszen mindent bábban kivitelezni jóval körülményesebb, mintha hús-vér szerepelőkre íródnának a jelenetek. S mivel ez az előadás tinédzsereknek készül, ezért arra is figyelni kellett, hogy az amúgy erotikusan meglehetősen túlfűtött történetben a szép számú szerelmes jelenetet úgy oldják meg, hogy az megfelelő legyen a korosztály számára, a történet mégse veszítse el lényegét.

A szöveg nagyon izgalmas és nagyon szórakoztató. Rengeteg vidám pillanatot okoz, ahogy a mondatok hangzóvá válnak, s ha már az imént amúgy is a szexualitás kényes kérdését említettem: lévén ez egy kamaszoknak készülő előadás, olyan apróságok is kérdésként merülnek fel, mint hogyan ejtsék Kurvenal nevét, hogy az ne okozzon folyamatos fennakadást a tizenévesek számára. Bár jelenleg e csapat felnőtt is mindannyiszor nagyon jókat szórakozik a név hallatán.

Magam is. Akár az egész próbán. S hiába nincs részem benne, hiába vagyok csak egyszerű megfigyelő, olyan hamar megszeretem ezt az elképzelést, hogy már én is izgulok a végeredményért. Ami egyébként sokat ígér. 

A Szezám utcából ismert figurák egy amerikai reklámkampányban szerepelnek. A cél az, hogy a zöldségeket és a gyümölcsöket megkedveltessék a gyerekekkel.

Elmo és barátai mellett - akiknek a használatát a jogtulajdonosok ingyen engedélyezték a Let's Move alapítványnak - Michelle Obama a kezdeményezés arca, mivel a First Lady már több éve harcol a gyerekkori elhízás ellen, és próbálja népszerűsíteni a gyártók körében is az alacsonyabb só-, cukor- és zsírtarlamú ételeket, sőt néhány éve már ellátogatott a Szezám utcába:

A sajtótájékoztató így zajlott a Fehér Házban:

Majd kimentek a kertbe, és leszüretelték a friss töktermést.

További hasonló posztjaink:

Bábok és reklámok 2.

Mit csináljunk a karácsonyi maradékkal?

Az iglic ősbemutatója 1994 januárjában volt a londoni National Theatre-ben Les Waters rendezésében. Caryl Chruchill szerint a darabot kétféleképpen lehet játszani: hatalmas társadalmi és túlvilági tablót ábrázolva, az összes karakter megjelenítésével vagy pedig néhány szereplős kamaradrámaként (és a kettő elegyítése talán a legizgalmasabb, a monumentalitást nem nélkülöző mégis intim pillanatokkal teletűzdelt előadás). Nagy Orsolya, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatójának - aki az előadásban is közreműködik - írása.

A londoni ősbemutató Iglice, Kathryn Hunter

A drámában összesen három ember szólal meg; Josie és Lily, akik a földi szintet képviselik, valamint az Iglic, aki az alvilág úrnője és kapcsolattartója a földi világgal. A két nyelvi szint erősen elkülönül; a két fiatal lány párbeszédei töredezettek, sokszor nehezen egymásra vonatkoztathatók, de minden esetben köznyelviek; ezzel szemben az Iglic nyelvezete kimunkált és költői, sokszor nehezen érthető. Mondatait mintha Joyce írta volna.

A többi karakter néma, történéseiket a színpadi instrukciókon keresztül követhetjük végig. Churchill a darab megírása előtt már dolgozott táncosokkal, és nekik köszönhetően beépítette az eszköztárába a szavak nélküli sorsábrázolást, megtanult mozdulatokból és gesztusokból történetet építeni, úgy, hogy a befogadónak nincs az az érzete, mintha kétdimenziós figurákat látna a színpadon.

Értelmezés kérdése, hogy az Iglic játszik-e el minden szereplőt, akibe belebújik, vagy pedig külön szereplők segítségével testesíti meg a karaktereket. További kérdés, hogy milyen mértékben jelenik meg előttünk a transzcendens réteg.

A londoni ősbemutatón felvonult a Churchill által megírt összes szereplő, de a belebújós szerepeket minden esetben az Iglic formálta meg. A két világ vizuálisan is elkülönült egymástól: egy nagy fehér kockában egy kis fehér kocka, a nagyobb az Iglic és a lények birodalma, a kisebb pedig a földi szektor. Egy halmaz, ami magába foglal egy kisebb halmazt, de az átjárás nem biztosított mind a két oldalról. Míg az Iglic könnyedén közlekedett a két szektor között, addig Josie és Lily számára nem volt lehetséges az átlépés, egészen addig, amíg az Iglic az alvilágba csábította őket (először Josie-t, majd a darab végén Lilyt is). Churchill a darab közepére helyezi az alvilág képet, amikor kinyílik a tér; Josie jelenlétével egyesül a földi és a transzcendens világ. A jelenet operaszerű, a színdarab csúcspontján lévő tutti.

Egy angol alvilági jelenet

A nem Angliában készült előadások egyik legnagyobb kihívása az angolszász mitológia mesealakjainak ábrázolása. Az angolok számára például egyértelmű, hogy ki is az a Marmelák, de egy magyar gyerek sem kapja fel ijedten a fejét, ha meghallja ezt a nevet. Emiatt a külföldi előadások gyakran igyekeznek saját mesekultúrájukból megfeleltetéseket találni a darabban szereplő lényekre. Másik lehetőség, hogy elfogadjuk a lényeket olyannak, amilyenek, és inkább érzéki jelentőséggel ruházzuk fel őket. Amit tesznek és jellemzi őket arra az előadás során derül fény és annak szabályrendszere szerint fogadjuk el őket valamilyennek.

Az első magyarországi bemutató 2000-ben volt Zsótér Sándor rendezésében, a Vígszínház Házi Színpadán. A tér kamaratér, ebből adódóan az előadás nem halmozott fel rengeteg színészt, ami nem azt jelenti, hogy nem jelent volna meg az összes szerző által megírt figura. A churchilli elvet követve Zsótér Sándor is használ táncosokat, szám szerint kettőt: Zarnóczai Gizella és Vati Tamás a lénykatalógus szinte összes karakterének bőrébe belebújnak, a tánc eszközét használva fel a sorsok megrajzolásához. Börcsök Enikő Iglice igazi alakváltó, bármilyen karakter megformálásáról van szó. Jákfalvi Magdolna így emlékezik meg az alakításról a Színházban: „Börcsök öregasszony, tündér, gyerek, érett nő, férfi, boszorkány, maga az  Iglic. Mesék sztárja, aki egyetlen akaratvillantással kiléphet iglicségéből, hogy más bőrébe bújjon. Az előadás nagy részében főként a más bőre látható, az iglicség a másság, az ismeretlen, az idegen szép mesei metaforája párszor beemel minket saját világába.”

Zsótér Iglice: Börcsök Enikő

Az előadás fókuszában a két lány és az Iglic kapcsolata, valamint az Iglic kaméleontermészetének játékossága áll. A folyamatos szerepváltás mindig megújuló kihívás, amibe egy idő után a sikertelenség miatt egyre erőteljesebb elkeseredés is vegyül. Az Iglic kielégítetlen (vagy alig kielégített) szeretetéhsége egy idő után türelmetlenné és ezáltal sebezhetővé teszi őt. Egyre nehezebben formál meg hiteles karaktereket, a rá rakódott személyiségjegyek folyamatos csapongásra késztetik, nem képes a koherens személyiségmegformálásra. Ami kezdetben játék volt és örömet okozott, fokozatosan teherré válik, a tápláló és életet biztosító szeretetadag egyre inkább megcsappan. Viszont ha az Iglic dühös, haragja ugyanolyan végzetes hatással lehet valakinek az életére, mint az általa erőszakosan kiharcolt energiaelszívó szeretetterror. 

Magyarországon Zsótér Sándoron kívül Perényi Balázs rendezte még meg az Iglicet, Szorongás-Orfeum címen, ő is használta a revü műfaji elemeit, akárcsak a most készülő előadás rendezője, Tengely Gábor. 

Az iglic világa szabad szemmel nem látható világ. Közöttünk rekedt alvilági lények; boszorkányok, manók és egyéb furcsa szerzetek alkotják. Ha felkapcsolnánk egy UV-lámpát, annak túlvilági fénye mellett hirtelen láthatóvá válna egy másik, számunkra ismeretlen dimenzió. Mi történik éjszaka a bábszínházban? Milyen különös szerzetek szállják meg ilyenkor ezt az amúgy barátságos közeget? Hogy válik a béke szigete kísértetjárta hellyé? Aki kalauzol bennünket: Nagy Orsolya, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója.

Caryl Churchill különböző mitológiákból építi fel saját képzeletbeli világát. Írói laboratóriumában világokat ütköztet és sző egybe, hogy létrejöjjenek saját teremtményei. Itt van egyből az Iglic. Róla nagyon keveset tudunk. Alaktalan szellem, úgy ölt testet, hogy emberekbe bújik, rajtuk keresztül kommunikál a világgal. Legnagyobb vágya, hogy kitörjön a B-kategóriás tündér szerepéből, megtalálja a saját történetét és végre individuum váljon belőle. A feladat nem könnyű. Olykor idegen tollakkal ékeskedik (más lények saját, egyedi meséjét hazudja a magáénak), olykor pedig minden manírt levetve egyszerű, szeretetéhes teremtménnyé válik. Fő mozgatórugója, hogy önmagáért szeressék, ami nem könnyű, hisz mindig más emberekbe bújva ölt testet az emberi szereplők előtt. Mindig falak emelkednek az Iglic és azok között, akiktől reméli a megértést, szeretetet. Az Iglic eredendően nem jó vagy rossz; céljai érdekében nem tántorodik vissza semmilyen eszköz használatától, emiatt könnyen antipatikussá válhat, de soha nem szabad szem elől tévesztenünk azokat a motivációkat, melyek minden ember sajátjai. A vágy, hogy szeressenek engem és hogy megtaláljam önmagam – nem elítélendő vagy megvetendő. (Aki játssza: Pelsőczy Réka)

Az Iglic nagyon megfoghatatlan, kontúrtalan a többi lényhez képest. Mindenki más nagyon meghatározott közegből érkezik a történetbe. Churchill alapvetően az angol mitológiából veszi karaktereit, akik hol megfelelnek az általános sztereotípiáknak, hol pedig nem. Egy újabb réteg, hogy a rendező milyennek látja ezeket a figurákat, hova pozícionálja őket a történetben. Vegyük sorra.

A Vízilulu (eredeti nevén Kelpie) skót víziszellem, aki általában fekete vagy fehér ló képében jelenik meg zöld sörénnyel. Churchill félig emberként, félig lóként ábrázolja, rokonítva őt ezzel a kentaurokhoz. De vigyázat! A Vízilulu nem éppen jóságos teremtmény; hol gyermekeket csal le víz alatti kastélyába, ahol fogvatartja vagy esetenként felfalja őket, hol pedig nőket csábít el, akiktől egy idő után kegyetlen módszerekkel válik meg (megöli és feldarabolja őket). Mindenképp vonzó figura, aki vele találkozik, nehezen tudja magát kivonni a hatása alól. A darabban az Amerikai nő számára válik végzetessé a Víziluluval való találkozás. (Akik játsszák: Ács Norbert és Pallai Mara)

Kiszőce Bubus (Yallery Brown) a manók világából való. Bőre barna, sárga szakállát a teste köré kell tekernie, olyan hosszú. Mindig éhes, gyakran szorul segítségre. A jótettet jótettel hálálja meg, de vérbeli csínytevő, ha valaki nem hajlandó segíteni neki. A darabban inkább rossz oldala mutatkozik meg; csínye tragikus véget ér; halálba táncoltatja a Járókelőt egy megbűvölt cipő segítségével; mert nincs megállás a táncban, amíg Kiszőce Bubus a tust húzza. (Aki játssza: Hoffer Károly)

Elválaszthatatlan egységet alkot a Zöldruhás nő és a Vödrös ember. A férfi egy különös termékenységvarázslási rítust alkalmaz, hogy megtalálja a nagy szerelmet, aki el is érkezik a Zöldruhás nő képében. A varázslat működik, de a kötődés végzetes; a nem evilági, vérszívó nő a férfi minden energiáját elszipkázza. A férfi megöregszik, a nő fiatal marad. A nő szándéka nem rossz (alapvetően nem negatív, rosszakaratú karakter), de mivel kedvese vérével táplálkozik, kapcsolatuk nem lehet hosszú életű. A Zöldruhás hölgy egyébként sokféle alakban megjelenik különböző mesekultúrákban; hol idős, erdőben élő remetenő, hol pedig magára hagyott gyönyörű, ifjú menyasszony, aki beleőrül a magányba. (Akik játsszák: Karádi Borbála és Tatai Zsolt)

A Marmelákot és a Vascsontú Vérmumust egy közös szenvedély fűzi össze; gyermekeket lopnak, akiket aztán közösen, nagy élvezettel fogyasztanak el. Ők az alvilág ételszállítói. A gyereklopás különböző módozataival élnek; van, hogy cukorkákkal csábítják el a gyanútlan kislányokat, de van, hogy már a megszületése után elragadják az anyától gyermekét. Ilyenkor a hiányérzetet csökkentendő egy másik kis teremtményt csempésznek az igazi csecsemő helyébe. Innen ered a váltott gyerek kifejezés. A Marmelák monumentális méretű, hímnemű lény, a Vascsontú Vérmumus pedig nemtelen, de minden esetben visszataszító, foszladozó tetem. Mumus, tehát nem csak elragadja, hanem előszeretettel ijesztgeti is a gyermekeket. Rémálmok gyakori vendége. (Akik játsszák: Hannus Zoltán és Kemény István)

A Fekete kutya az Alvilág kapujának őrzője, a sátán mindenkori kísérője. Felbukkanása baljós előjel az őt látók számára. Állat mivolta ellenére rendkívül emberi. Mindent (át)lát és hall; folyamatosan megfigyel és véleményt nyilvánít – a maga módján. Kultusza nagyon régre nyúlik vissza; Egyiptomban szent állatként tisztelték, már itt is megjelent a kapcsolat a túlvilággal, de az alvilág attribútumává a görög mitológiában változott. (Aki játssza: Tatai Zsolt)

A darab és az előadás minden felbukkanó lényt saját sorssal, jellegzetes karakterrel ruház fel, emiatt még hangsúlyosabbá válik az Iglic történettelensége, akit lehet, hogy ez predesztinál arra, hogy a másvilág lényeinek vezetőjévé váljon. Közben pedig megtörténik, amire annyira régóta vágyott; Josie és Lily élete egybefonódik az övével, közös sorsuk mozzanataiból történet formálódik. Az Iglic saját története.