Elindult a Trisztán és Izolda próbafolyamata, amit Kovács Natália, a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakos hallgatója dokumentál. Ezúttal az olvasópróbák világába enged bepillantást.

Belépek a Budapest Bábszínházba. A művészbejárón. Nekem már ez nagy dolog, nem ezen az ajtón szoktam bejönni. Kicsit azt játszom magamban, hogy én vagyok Henry Hill a Goodfellasból, amikor hátulról sétál be a Copacabana Clubba, s a kamera követi alulról induló útját, fel a csúcsra. No persze nem osztok véres dollárokat senkinek, és csak a negyedikig megyek. Aki nem ismeri az épületet a színfalak mögött, annak olyan ez, mint egy labirintusban kóborolni. Kacskaringós folyosók nyílnak egymásba, végtelennek tűnő számú ajtón keresztül. Ám a közepe – ha egyáltalán van ilyen – nem egy bika formájú embert rejt, hanem a lelkesülő matéria csodáját, amely ezúttal egy másik mondakört idéz.

Kezdődik a Trisztán és Izolda olvasópróbája, amikor a színészgárda először találkozik a szöveggel. A próba hangulata olyan, amit elképzelünk különböző színházak honlapján látott fényképek alapján: a művészek körben ülve hajolnak a szövegkönyv fölé, mindenki olvassa, jelölgeti a magáét, a szövege mellé ír néhány megjegyzést. Néha meg-megállnak, ha valakinek valami észrevétele, kérdése van, aztán folytatják tovább.

Az első két próba szinte csak a szöveggel való ismerkedésről szól. Mégis izgalmas számomra látni, hogy az egyes jelenlévők dolga nem egyszerűen csak megérteni a darabot, hanem a koncepciót kell megérteniük. Azt, amit megálmodtak köré az alkotók, akik eddig is rengeteget foglalkoztak már az előadással, akik minden előkészületért felelnek, hogy egyrészt legyen szöveg, amelyet a színészek kezébe adhatnak, másrészt, amikor ez megtörténik, akkor az egy olyan fiktív térben landoljon, amelynek körvonalai már legalább előttük derengenek. Ezt a teret papír valósítja majd meg, ahogy a bábokat is. Nemes Takách Kata (díszlet) és Hoffer Károly (báb) terveiből, rajzaiból, illetve az általuk elmondottakból pedig egy nagyon fiatalos, kreatív és izgalmas színpadkép tárul lelki szemeink elé, mely idézi egyfelől a Marvel képregények, másfelől a Trónok harca látvány- és hangulatvilágát, azaz olyan utalásokat rejt magában, amelyek jól működhetnek a célba vett korosztálynál.

Beszámolójukból kiderül, hogy már rengeteg munka van a hátuk mögött, s ezt ráadásul megelőzték a szöveggel kapcsolatos munkálatok is. Márton László fejezetenként küldte át a drámát Csizmadia Tibornak, aki Gimesi Dórával karöltve nagyjából a felére húzta az eredetileg tizenhat színt megjelenítő tizennyolcezer sort. Ez mára nyolcvankét oldalnyi szöveget jelent, amelynek véglegesítésekor oda kellett figyelni arra, hogy minden színen lévő szereplőnek valós funkciója legyen, hiszen mindent bábban kivitelezni jóval körülményesebb, mintha hús-vér szerepelőkre íródnának a jelenetek. S mivel ez az előadás tinédzsereknek készül, ezért arra is figyelni kellett, hogy az amúgy erotikusan meglehetősen túlfűtött történetben a szép számú szerelmes jelenetet úgy oldják meg, hogy az megfelelő legyen a korosztály számára, a történet mégse veszítse el lényegét.

A szöveg nagyon izgalmas és nagyon szórakoztató. Rengeteg vidám pillanatot okoz, ahogy a mondatok hangzóvá válnak, s ha már az imént amúgy is a szexualitás kényes kérdését említettem: lévén ez egy kamaszoknak készülő előadás, olyan apróságok is kérdésként merülnek fel, mint hogyan ejtsék Kurvenal nevét, hogy az ne okozzon folyamatos fennakadást a tizenévesek számára. Bár jelenleg e csapat felnőtt is mindannyiszor nagyon jókat szórakozik a név hallatán.

Magam is. Akár az egész próbán. S hiába nincs részem benne, hiába vagyok csak egyszerű megfigyelő, olyan hamar megszeretem ezt az elképzelést, hogy már én is izgulok a végeredményért. Ami egyébként sokat ígér.