A 2015/2016-os évad első premierje a Nyúl Péter. A próbafolyamatról a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendező-bábrendező szakos hallgatója, Varsányi Péter számol be.
„A nyári szünetben felolvastam a szövegkönyvet a körülöttem lévő gyerekeknek. Egyikük, idézem, azt mondta: Nagyon izgalmas, és remekül van megírva” – újságolja a nyuszimamát játszó Juhász Ibolya a társulatnak. A Nyúl Péter című készülő előadás szövegéről van szó, amely a néhai Beatrix Potternek és a mostani Fekete Ádámnak hála valóban remek lett. Hogy csak egy példát mondjak: „Ekkor már Péter kint is volt a résnyire nyitott kertkapun, és loholt, ahogy a gyomra bírta, nyargalt, iszkolt, hasította a levegőt, futott, majd kocogott, majd vett egy erős gyalogtempót, mielőtt laza sétafikálása erőtlen vánszorgássá nem lassult, és az éti csigák csak úgy száguldottak el mellette.”
Ahogy arra az első soromból következtethetett a kedves és szemfüles olvasó, a produkció szereplői már a nyári szünet beállta előtt kezükbe kapták a színdarabot – így hosszú heteket tölthettek a strandon, a fűben és még számos más helyen elnyúlva olyan kérdések firtatásával, mint például hogyan viselik az ikernyulak, ha összekeverik őket, hány éves Egérke néni, és hogyan befolyásolja egy macska pszichoszexuális fejlődését, ha lány létére Albertnak hívják. Míg a színészek nyara e gondolatok jegyében telt, a rendező, Ellinger Edina a gyermekeivel töltötte az idejét, az így szerzett friss élményanyag pedig kézzelfogható/szemmel látható/füllel hallható hatással van a készülő előadásra. Elvégre a Nyúl Péter egy sokgyerekes család hétköznapjait mutatja be. De nem csak Edina gyermekei, hanem minden korosztály minden tagja magára ismerhet majd a szereplőkben.
Apropó szereplők: az előadás érdekessége, hogy paravánt és kesztyűs bábokat használ – a Budapest Bábszínház eme évezredben született nézői ilyesmivel ritkán találkozhattak. Ráadásul egy olyan speciális paravánrendszerről van szó (a díszlet és a bábok Lisztopád Kriszta munkája), amely a nagyszínpadot minden irányban beteríti. A nézőtér felől impozáns látványt nyújt (dombos táj gyönyörű fákkal), a színfalak mögött azonban egy kisebb labirintus terül el. (Mint a mellékelt fotók jelzik, én is bemerészkedtem az útvesztőbe, de egy idő után kimenekültem a tomboló minotauruszok nyulak elől.) A tombolás szót itt pozitívan kell érteni: a színészek hatalmas lendülettel, töretlen energiával dolgoznak, játszanak a paravánok mögött, élükön a címszereplőt életre keltő vendégművésszel, Márkus Sándorral.
Még csak egy hete próbál a produkció, de már a darab harmada „le van rendelkezve”. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindenki tudja, mit, mikor és miért csinál, valójában azonban ennél sokkal többről van szó. A szereplők nem egyszerűen utasításokat hajtanak végre, hiszen a rendező amellett, hogy határozott elképzelésekkel bír, teljesen nyitott a színészek ötleteire, hanem együtt lélegeznek a bábjaikkal (lásd a címadó kérdést, ami így bukott ki a Gergelyfi bácsit alakító Kemény István szájából), és nem telik el próbaperc úgy, hogy ne érné a nézőtéren ülőket meglepetés (értsd: nagyon, de nagyon sokat nevetünk)…
