babszinhaz

A Budapest Bábszínház blogjának új címe: babszinhaz.blog.hu.

 Lehetséges? Lehetséges!

Valószínűleg kevés blogolvasó emlékszik az 1963-as előadásra (vagy 1985-ös felújítására), ezért az Arany János-emlékévben Molnár Gál Péter szövege és fotók segítségével idézzük fel a produkciót.

„22 évvel Rév István Toldija után az Állami Bábszínház ugyancsak a Toldival törte át a naturalista színház védővámját.

A Podmaniczky utcában és a Népköztársaság útján egyaránt biztonsági választás Arany színre vitt elbeszélő költeménye. Véd a sznoboktól értékálló hírnevével. Önmagában szavatol a kiírás, miszerint Arany Jánosnak a középiskolai oktatásból ismertté nyűtt, címként fejekbe sulykolt műve bábszínpadon föltételezi a kulturális minőséget. Az alábecsült, vásártári vagy óvodai (jó esetben: lokál) műfaj egy nemzeti eposz, a magyar líra kiemelkedő csúcsának alázatos terjesztésére vállalkozik.

Amikor a magas irodalomból ragasztanak cégért produkciójuk ormára színházak: gyanítható, hogy önvédelmi választással van dolgunk. Kisebbrendűségi érzés tolta maga elé a szavatolt irodalmi kincset.

A Toldi bábszínpadon egyben kasszára kacsintó ügyesség is. Szülők tódulnak gyermekeikkel, iskolák neveltjeikkel részesülni a magyar irodalom kincsesházából.

Megfontolt bölcsesség a Toldi megbábosításával nézőközönséget verbuválni egy bábos csoportosulás kezdetein. Az irodalmi eredet nemcsak érték-referenciákkal rendelkezik, de azzal az előnnyel is, hogy a mese közkeletű, fordulatait mindenki ismeri. Fokozottan élvezheti a közönség a más műnembe átfogalmazás báját és szellemességét. A közkeletű történetekre alapozó színház az ókori görög dráma óta azzal a kényelmes könnyítéssel fordul a közönséghez, hogy ne kizárólag a cselekményt élvezze. Ne az vezesse a figyelmét, hogy mit játszanak, hanem az: hogyan. A mindenki által ismert báb-Toldi nyomatékosítja az eltéréseket a könyvben olvasható és a színpadról látható elbeszélésben,

Rév és az Állami Bábszínház Toldija csak ennyiben hasonlít egymásra. A többi sarkos különbözőség.

Rév hozzátapadt Arany Jánoshoz. A két évtizeddel későbbi Toldi szabad földolgozás volt. Rés iskolásan közvetítette a költőt. Jékely, a költő, aki vállalkozott a dramaturgiai istenkísértésre: nem a szavak mézét állította a bábszínpad közepébe, nem Arany varázserejével akart hatást kelteni. Addigra kitapasztalták a bábszínházban, hogy a verbalitás csak mértékkel alkalmazható. Nagyobb adagban álmosít. Kikapcsolja a nézők figyelmét. Nem csupán a kiskorúakét, felnőtt kísérőik is hamar elunják kihüvelyezni a cselekvést.

A báb-Toldi formai leleményeként kettéosztották a verbalitást és a látványt. Nem fosztották meg a közismert történetet szavaitól, de a verset nem aprították naivan bele a cselekménybe, hanem leeresztett kortina előtt hangzott el egy-egy kiemelt részlet az elbeszélő költeményből. Mintha egy kódex iniciáléjából másztak volna elő ezek a csúcsos fejű, gótikus külsejű, kicsit méltóságteljes harcosok: Laczfi nádor hada, amint porfelhőt kavaróan feltűnik a színpad fenekén. Előbb lándzsáik hegye látszik, a süvegek kúpja, kibontakoznak az alakok, végül megjelennek a láthatás szélén. A szín mélyén ökörcsorda. Később ugyanezen az úton gótikus süvegű leventék serege érkezik.” (Molnár Gál Péter: Bábszínháztörténet. In: Bábszínház 1949-1999. Budapest Bábszínház, 1999)

Az előadás színlapja

Arany János–Jékely Zoltán: Toldi

Zeneszerző: Kocsár Miklós

Bábok: Bródy Vera

Díszlet: Koós Iván

Rendező: Szőnyi Kató

Szereplők: Elekes Pál (Toldi Miklós), Lázár Gida (Toldi György), Szöllősy Irén (Toldiné), Bölöni Kiss István (Bence), Havas Gertrud (Piroska), Ősi János (Lajos király), Balajthy Andor, Háray Ferenc, Kaszás László, Urbán Gyula

Bemutató: 1963. XI. 23.

A Mindenki című Oscar-díjas kisfilmben színházunk művésze, Karádi Borbála is szerepet kapott. Őt kérdeztük a forgatási élményekről, és arról, hogyan élte meg a film sikerét.

- Hogyan kaptad meg ezt a szerepet?

- Június 22-én született meg a kislányom, Lotti, és szeptember táján hívott fel Steinhauser Andrea, hogy lenne egy anyukaszerep, egy körülbelül háromórás forgatás, elvállalnám-e. Átküldte a forgatókönyvet, elolvastam. Nagyon tetszett ez a tulajdonképpen rettenetesen egyszerű történet, ami kortalan, bármikor, bárhol játszódhatna. Az összefogás erejéről szól, arról, hogy nem hagyjuk egyedül azokat, akiknek segítségre van szüksége, és merjünk szembeszegülni az enyomással, legyünk bátrak, lépjünk fel a zsarnokság ellen.

- Hogyan éled meg színészileg a szerepkörváltást, azt, hogy téged anyukákra kasztingolnak?

- Ha az ember kap szerepet erre a karakterre is, akkor egyáltalán nincs probléma a szerepkörváltással. Pláne úgy, hogy tudom, mit jelent anyának lenni, hogy értem, miről van szó egy-egy ilyen helyzetben.

- És milyen volt a forgatás?

- Amikor megérkeztem, a rendező, Deák Kristóf körbevezetett a helyszínen, és elmondta mit gondol erről az anyukáról. Például azt, hogy egyedül neveli a gyerekét, volt kint külföldön, ami abban az időben ritkaságszámba ment, tehát olyan pozícóban van, ahol ezt megteheti. Aprólékosan dolgoztunk. Gáspárfalvi Dorka nagyon helyes kislány, jó volt vele együtt dolgozni és Bregyán Péterrel is, aki az igazgatót alakította. Dorka tündéri kislány és tényleg profi. Jó hangulatú forgatás volt egy nyugodt, profi rendezővel, aki tudja mit akar látni a filmen. Még utólag küldenem kellett egy-két hanganyagot, például ahol hívom Zsófit ebédelni, és csak a hangom hallatszik. Ez is olyan izgalmas volt, hogy még a végén, mielőtt összeállt az egész film, persze képletesen, még hozzátehettem valamit.

- Mennyire követted a film utóéletét?

- Eszméletlen utat járt be a film. A Facebookon lett egy csoportja a stábnak, és egy idő után arra lettem figyelmes, hogy pörögnek a hírek, folyamatosan jönnek az infók, hogy a Mindenki ezt a fesztivált is megnyerte, ott is díjazták. Ezt nagyon menő dolognak gondoltam. Akkor kaptam igazán észbe, amikor az Oscar-nevezés után a tíz kiválasztott közé jutott, és innentől kezdve nagyon figyeltem. Aztán az öt legjobb közé, ami egy „jézusmária” pillanat volt. Amikor megkapta az Oscart… Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem maradtam fönn hajnalig, mert reggel vittem Lottit bölcsődébe, de arra gondoltam, úgyis jönnek majd a hírek. A férjem előbb felébredt, és csak annyit mondott, hogy „azt hiszem, a film Oscar-díjas lett”. Azonnal néztem a telefonomat, és tényleg! Ujjongtam, futkároztam a lakásban körbe, a kislányom pedig megkérdezte, mi a baj. Nincs baj, Lotti, válaszoltam neki, csak a mama szerepel egy Oscar-díjas filmben. Megmutattam neki a fotót, nagyon örült, hogy látja azon is a mamát, és hozzátette, hogy ha nagy lesz, ő is „oszkáras” lesz. Aztán bejöttem a Bábszínházba, és a kollégák a büfében tapssal és ujjongással fogadtak. Megkönnyeztem a dolgot, annyira jó érzés volt. Aztán fölmentem a színpadra, és játszottam egyet. És az is nagyon jó volt.

- Szerinted ez a díj mennyit számíthat a te filmes karrieredben?

- A helyén kezelem a film egészében az én szerepemet, de elképesztően jó érzés, hogy sikere van. És olyan jó azt hinni, hogy nélkülem talán nem jöhetett volna létre! Remélem, számít, egy ilyen kredit, vagy például a Houdiniben angolul játszott szerep. Jó lenne, ha nyitna a magyar filmes szakma. Ha felfigyelne rám egy filmrendező, és rám osztana egy igényes magyar filmben egy izgalmas karaktert, nagyon boldog lennék.

Az előadás rendezőjét, Markó Róbertet - a darabból inspirálódva - egyetlen roppant egyszerű kérdőszót ismételgetve arról kérdeztük, hogyan választotta ki alkotótársait.

ELSŐ DARABONT
Az történt, te juhász, képzeld el,
Hogy a mi felséges király urunk
Tüsszentett!

CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ
És?

ELSŐ DARABONT
Hát tüsszentett, nem érted?

CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ
De értem.

ELSŐ DARABONT
Mondjad, hogy egészségére,
Hadd mehessünk mi is végre pihenni.

MÁSODIK DARABONT
Na mondjad gyorsan!

CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ
Ja! Hát nem tudom.
Mért kéne mondanom?

ELSŐ DARABONT
Azért, mert mondhatod
A felséges király urunknak, hogy adjisten
Egészségére.
(...) 
Ezt mindenkinek mondania kell!

MÁSODIK DARABONT
Ez a törvény!

CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ
Jól van. De mért?

(Részlet a darabból)

Amikor Meczner János, a bábszínész szakosok osztályfőnöke pályázatot hirdetet közöttetek, bábrendező szakosok között, hogy a Budapest Bábszínház társulatára, játszóhelyeire találjátok meg a legmegfelelőbb produkciókat, akkor te többek között A csillagszemű juhásszal pályáztál. Miért?

Bár igazgató úr a meghívásos pályázat meghirdetésekor nem kötötte ki, hogy csak gyerekeknek szóló előadások terveivel jelentkezhetünk, nekem mégis egyből egy kisiskolásoknak szóló történet felé indult el a fantáziám. A szakmánk egyik legfontosabb és legizgalmasabb feladatának érzem, hogy a legkisebbeknek meséljünk el erős (alap)történeteket – lehetőség szerint minél szellemesebb, és mozgalmasabb formában. A csillagszemű juhász több szempontból tűnt jó választásnak. Egyrészt nagyon átélhetőnek találtam a történetet a kisiskolások szempontjából: a folyamatos rákérdezés az ő esetükben is éppúgy alapmotívum, ahogy a csillagszemű juhászéban, s nekik is alapélményük, hogy „miért?” kérdéseikre rendszerint azt a választ kapják tőlünk, felnőttektől, hogy „csak”. Vagy: „mert én azt mondtam”. Másrészt a juhász személyében olyan főszereplőt kapnak a nézők, akinek kérlelhetetlen igazságszeretetével, rendíthetetlen lelki és testi erejével könnyű azonosulni. Harmadrészt fontos, hogy A csillagszemű juhász magyar népmese. Nemcsak azért, mert a Budapest Bábszínház jelentős vállalása, hogy népmesekincsünk darabjait időről-időre bemutassa, hanem azért is, mert tapasztalatom szerint ezek a történetek olyan húrokat pendítenek meg bennünk, amelyeket más mesék nemigen. Ahogy Boldizsár Ildikó mesekutató fogalmaz: „A népmesében rend van”. És ez alkotóként roppant megnyugtató érzés.

A darab megírására Szálinger Balázst kérted fel. Miért?

A csillagszemű juhász című történet erősen gondolkodik a hatalom mibenlétéről, fogalmáról, természetéről, és verseiből, drámáiból kiindulva úgy éreztem, ez a téma erősen foglalkoztatja Balázst is. Ugyanakkor mindig olyan világokat szeretnék teremteni a színpadon, amelyekben fontos szerep jut az abszurdig is elmerészkedő humornak – egyfelől úgy látom, hogy ez nagyon közel áll a gyerekek ízléséhez, másfelől pedig enélkül a humor nélkül nem tartom túlélhetőnek az életet, jobb, ha ezt minél fiatalabb korban tisztázzuk a közönségünkkel. Balázs írásaiban éreztem az erős hajlamot erre a vonulatra, ez volt a második érv. Végül pedig színpadi szerzőként is, rendezőként is azt tartom, hogy a drámaszöveg eszköz és közvetítő, nem pedig szent és sérthetetlen kinyilatkoztatás, Balázs ebből a szempontból kivételesen színpadbarát író, partner a szöveggel való folyamatos munkában, nem ragaszkodik a saját elképzeléseihez.

A díszletet Cziegler Balázs tervezi, a jelmezeket és a bábokat Michac Gábor. Miért?

Amikor a már említett pályázat eredményét megtudtuk, nagyon meglepett, hogy a nagyszínpadon kapok lehetőséget – ez egyetemistaként különösen nagy feladat, ugyanakkor hatalmas bizalmat is jelez a színház részéről. Bábszínházi berkekben különösen gyakoriak a meghitt, intim, stúdiószínpadi előadások, itt viszont több mint háromszáz néző számára szeretnénk maradandó élményt nyújtani egy jelentős méretű színpadon. Cziegler Balázs munkáit a kezdetektől figyelem rajongással, miközben nagyon ismerősek, otthonosak nekem azok a terek, amiket megálmodik. Azt kértem tőle, hogy A csillagszemű juhász díszlete legyen egyetlen erős gesztus, ami a meséhez is, a népiességhez, magyarsághoz is kapcsolódik, így alakult ki a dézsát, kutat és szemet egyszerre formázó, számos szcenikai meglepetést rejtő ellipszis-szerű tér. Hihetetlenül inspiratív és asszociatív színpadkép, ami, úgy képzelem, a színészt is, a nézőt is jócskán kimozdítja a komfortzónájából. Balázs világával nagyon kompatibilis Gáboré, az ő jelmezeiben mindig az érzékenységet, a jól eltalált részleteket szeretem a legjobban, és azt, hogy kortárs ruhákat létrehozni, miközben tiszteli, újraértelmezi a hagyományt. Ebben az előadásban a kalocsai hímzés tradicionális színeibe öltöztette a szereplőket, s a ruhák szabásmintáiban követte a hagyományos magyar viseleteket, miközben szándékoltan és nagyon mai anyagokat használt.

A zeneszerző Zságer-Varga Ákos, akinek Némedi Árpád a zenei munkatársa. Miért?

Tulajdonképpen éppen az a gondolat játszott főszerepet Ákos és Árpi kiválasztásában, ami Gábort is vezette a jelmezek tervezése közben: hogyan lehet a tradíciót a kortárssal elegyíteni. Ákos és Árpi színházi munkáit jól ismerem, egyfelől tudok az alázatukról, hogy a művészetüket nem alanyi dolognak tekintik, hanem az előadás szolgálatába állítják, másfelől egyikük az elektronikus zene, másikuk a népzene felől közelít a színházhoz, ráadásul összeszokott alkotópárosnak mondhatók. A csillagszemű juhásszal kapcsolatosan felmerült első zenei gondolatom az volt, hogy e kettő – az elektro és a folk – fúziójából kellene kiindulni, valójában kézenfekvő volt, hogy Ákosék jutottak az eszembe.

A mozgás is népi elemekből táplálkozik, a koreográfiusok Fitos Dezső és Kocsis Enikő. Miért?

Enikővel és Dezsővel nem először dolgozunk együtt: állandó szereplői a szakmai életemnek, és nagyon szeretném, ha ez jó sokáig így is maradna. Remekül kiegészítjük egymást, azt hiszem; nagyon hasonló színházi nyelvet beszélünk, ők kiválóan fel tudják lazítani az általam felépített rendszereket, én pedig többé-kevésbé rendszerezni tudom azt a hihetetlen mennyiségű ötletet, kreativitást, ami belőlük egy-egy próbán előtör. Bár ősnépitáncosok, a kortárs vonal sem idegen számukra, nyitottak a népi és a mai házasítására – de csak mert a végén a népzene úgyis legyőzi a gépzenét. Ahogy a csillagszemű juhász a medvét, a sünt meg az összes akadályt és kísértést.

A népmese eredetéről itt olvashatnak bővebben.

A Kistigris és Kismackó bemutatója február 25-én lesz. A próbafolyamatot Maróthy Anna Zorka követi végig.

Szóval úgy alakult, hogy bekóborolhattam a Budapest Bábszínházba, a Kistigris és Kismackó című darab próbáira, egészen az olvasópróbától.

Itt vagyok, és most itt mindenki tudja, hogy kicsoda, hivatásos portás, színész, rendező, súgó - én pedig hivatásos bizonytalankodó. Furcsa így, nem lenni és lenni egyszerre. Egyre inkább körvonalazódik minden és mindenki, csak a saját magam tűnik el ebben az egész színes forgatagban, de ezt nem is bánom azt hiszem, ennél pompásabban még soha nem űzhettem a figyelés mesterségét.

Most már több mint két (sőt, három – a szerk.) hete tartanak a próbák, és kezd kialakulni valamiféle világ, ami nemrég még csak a fejemben tűnt fel halványan, amikor a mesét először hallottam.

Ekkor kezdtünk el pompásan éldegélni a kis folyóparti házikóban Kistigrissel és Kismackóval, és most már én is megszoktam, hogy itt éldegélünk és horgászunk, meg persze gombászunk. Az a házikó, ami nem rég még csak egy fából faragott kis guruló tákolmánynak tűnt (persze a tákolmányok legdicsőbbjei közül), az most már olyannyira a főhősök otthonává vált számomra, hogy más kontextusban nem is tudnám elképzelni.

A darab négy mesét foglal magában, ezeknek írója: Janosch.

Kistigris és Kismackó életét figyelhetjük meg, és kiderül, annyira nem is egyszerű pompásan éldegélni a kis folyóparti házikóban, mert hát minden valamirevaló tigrisnek vagy mackónak eszébe jut néha, hogy lehetne szebb is a világ. Aztán persze kalandokba keverednek, mindenféle borzalmak történnek velük, néha a nagy hegyi rabló képében, néha az unalomszörny fenyegeti gyönyörű nyugalmukat, de végül azért megnyugodhatunk, mert mindig borzasztóan szép az élet, borzasztó és szép.

Nagyon különleges a színpadkép, mert az összes cselekmény a már említett guruló tákolmányokon történik. Ezekből épül fel minden egyes új tér, soha semmi nincs takarásban, ez egyrészt nagyon sok lehetőséget ad mindenféle játékra, másrészt viszont sokszor logisztikai nehézségekhez vezet. Az eddigi próbákból elég sok időt vettek el ezek a logisztikázások, amik azért is fontosak még, mert négy színész van, és nekik kell megoldani mindent. Ők mozgatnak házikót, bábot, nagy fát, padot, ami csónak is, kelléket varázsolnak elő, szóval mindig tudni kell, mikor mi hol is van. Bevallom, ilyenkor nem annyira vágyom a helyükben lenni, de azért ebből a fejetlenségből kialakul egy logikus rendszer, amiben lehet létezni, játszani.

A tervezés hetei voltak ezek, amikből még csak fel-felbukkan a darab működése, még alig látszik, miféle birodalomban bandukolunk fel-alá, gombászások és horgászások között, de szép ez a folyamat, ahogy alakul, minden mozzanaton látszik a többszörös odafigyelés nyoma. És az is nagyon érdekes, ahogy a színészek belebújnak a karakterekbe, és akkor akár egészen más irányt vesz az elképzelt figura. Érdekes látni, mennyire benne vannak ők is a rendezésben. Megtörténik az első játék a szerepben, pár perc múlva pedig már egészen átszellemült arcok, hangok, és néha reklamációk, hogy ez a karakter azért ennyire mégsem olyan, illetve inkább ilyen, és akkor megszületik valami új, nem is tudom hány gondolatkörön át, és akkor ott, az, tényleg tökéletesen igazi, nem is lehetne máshogy.

Aztán mindig vége a próbáknak, elindulok hazafelé vagy máshová, egy helyre, ami nem itt van, és akkor már az a furcsa, hogy innen megyek el. Ez a valóságokból átlépdelés, kizökkenés a legfurcsább élmény, az, hogy mennyire átváltozott már a Bábszínház másik bejárata a kis folyóparti házzá.