A Kistigris és Kismackó bemutatója február 25-én lesz. A próbafolyamatot Maróthy Anna Zorka követi végig.
Szóval úgy alakult, hogy bekóborolhattam a Budapest Bábszínházba, a Kistigris és Kismackó című darab próbáira, egészen az olvasópróbától.
Itt vagyok, és most itt mindenki tudja, hogy kicsoda, hivatásos portás, színész, rendező, súgó - én pedig hivatásos bizonytalankodó. Furcsa így, nem lenni és lenni egyszerre. Egyre inkább körvonalazódik minden és mindenki, csak a saját magam tűnik el ebben az egész színes forgatagban, de ezt nem is bánom azt hiszem, ennél pompásabban még soha nem űzhettem a figyelés mesterségét.
Most már több mint két (sőt, három – a szerk.) hete tartanak a próbák, és kezd kialakulni valamiféle világ, ami nemrég még csak a fejemben tűnt fel halványan, amikor a mesét először hallottam.
Ekkor kezdtünk el pompásan éldegélni a kis folyóparti házikóban Kistigrissel és Kismackóval, és most már én is megszoktam, hogy itt éldegélünk és horgászunk, meg persze gombászunk. Az a házikó, ami nem rég még csak egy fából faragott kis guruló tákolmánynak tűnt (persze a tákolmányok legdicsőbbjei közül), az most már olyannyira a főhősök otthonává vált számomra, hogy más kontextusban nem is tudnám elképzelni.
A darab négy mesét foglal magában, ezeknek írója: Janosch.
Kistigris és Kismackó életét figyelhetjük meg, és kiderül, annyira nem is egyszerű pompásan éldegélni a kis folyóparti házikóban, mert hát minden valamirevaló tigrisnek vagy mackónak eszébe jut néha, hogy lehetne szebb is a világ. Aztán persze kalandokba keverednek, mindenféle borzalmak történnek velük, néha a nagy hegyi rabló képében, néha az unalomszörny fenyegeti gyönyörű nyugalmukat, de végül azért megnyugodhatunk, mert mindig borzasztóan szép az élet, borzasztó és szép.
Nagyon különleges a színpadkép, mert az összes cselekmény a már említett guruló tákolmányokon történik. Ezekből épül fel minden egyes új tér, soha semmi nincs takarásban, ez egyrészt nagyon sok lehetőséget ad mindenféle játékra, másrészt viszont sokszor logisztikai nehézségekhez vezet. Az eddigi próbákból elég sok időt vettek el ezek a logisztikázások, amik azért is fontosak még, mert négy színész van, és nekik kell megoldani mindent. Ők mozgatnak házikót, bábot, nagy fát, padot, ami csónak is, kelléket varázsolnak elő, szóval mindig tudni kell, mikor mi hol is van. Bevallom, ilyenkor nem annyira vágyom a helyükben lenni, de azért ebből a fejetlenségből kialakul egy logikus rendszer, amiben lehet létezni, játszani.
A tervezés hetei voltak ezek, amikből még csak fel-felbukkan a darab működése, még alig látszik, miféle birodalomban bandukolunk fel-alá, gombászások és horgászások között, de szép ez a folyamat, ahogy alakul, minden mozzanaton látszik a többszörös odafigyelés nyoma. És az is nagyon érdekes, ahogy a színészek belebújnak a karakterekbe, és akkor akár egészen más irányt vesz az elképzelt figura. Érdekes látni, mennyire benne vannak ők is a rendezésben. Megtörténik az első játék a szerepben, pár perc múlva pedig már egészen átszellemült arcok, hangok, és néha reklamációk, hogy ez a karakter azért ennyire mégsem olyan, illetve inkább ilyen, és akkor megszületik valami új, nem is tudom hány gondolatkörön át, és akkor ott, az, tényleg tökéletesen igazi, nem is lehetne máshogy.
Aztán mindig vége a próbáknak, elindulok hazafelé vagy máshová, egy helyre, ami nem itt van, és akkor már az a furcsa, hogy innen megyek el. Ez a valóságokból átlépdelés, kizökkenés a legfurcsább élmény, az, hogy mennyire átváltozott már a Bábszínház másik bejárata a kis folyóparti házzá.
