Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Megszállottak - Nemes Takách Kata és Hoffer Károly a Trisztán és Izolda látványáról

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos mesterképzésének hallgatója végigkövette a Trisztán és Izolda próbafolyamatát, beszélgetett az íróval, a rendezővel, a főszereplőkkel. A sorból a látvány tervezői, Nemes Takách Kata és Hoffer Károly sem maradhattak ki. Kérdezte őket a közös munkáról, a tervezés szépségeiről, nehézségeiről, illetve arról, hogy milyen koncepció mentén dolgozták ki az előadás látványvilágát, milyen gondolati- és jelentéstartalmakat szeretnének közölni a nézővel a látványon keresztül.

- Még az olvasópróbán az derült ki számomra, hogy nagyon sokat dolgoztatok együtt már a próbafolyamat kezdete előtt. Persze eltérő módon, de bizonyos értelemben mindketten a látványért feleltek. Mennyire közös és hol válik külön a kettőtök munkája?

Nemes Takách Kata: Nehéz kérdés. Okos húzásnak tűnt, hogy a plakátra nem külön díszlet- és bábtervezőt írtunk, hanem egyszerűen látványt, s emögött szerepel mindkettőnk neve. Ennek egyetlen hátránya, hogy mindig hangsúlyoznom kell, hogy a szépséges bábok Kari munkáját dicsérik, azokhoz én csak keveset tettem hozzá, ezért nem szeretném tőle elvitatni. Kari – velem ellentétben – ért a klasszikus bábszínházhoz, ezért nagyon hálás voltam a segítségéért. Annál is inkább, hiszen nemcsak az a fontos, hogy a díszlet önmagában működjön, hanem az is, hogy általa kiszolgáljam a bábokat.

Hoffer Károly: Szerintem egy nagyon üdvös találkozás volt a kettőnké. Szeretem, ahogy Kata gondolkozik, és sok mindent meg tudtunk egymással beszélni. A báboknál például megbeszéltünk bizonyos karaktereket, a díszlet terén pedig azt, hogy adott technika vagy adott tér hogyan alakítható. Illetve tanakodtunk a rengeteg helyszínről is: hogy lehet azokat mind megoldani, hogy lehet minél bábosabbá tenni bizonyos megjelenéseket, bizonyos helyszíneket. Szóval ez abszolút közös munka volt, és bár nyilván két külön tervezőasztalon dolgoztunk, mégis azt érzem, hogy a végeredmény valami nagyon koherens lett, amit kitaláltam, jól működik abban, amit Kata kitalált.

NTK: A gondolkodás része az, ami közös. Meghatározni valahogy az egész ízlését, a határait, hogy milyen üzenetet hordoz. Én amúgy is azt gondolom – klasszikus színháznál is, de bábszínháznál extrán –, hogy a díszlettel nekem nem elsősorban az a dolgom, hogy a helyszíneket ábrázoljam. Inkább azzal próbálkozom, hogy vizuálisan artikulálni tudjam, mit gondolok erről az egész történetről. Szerintem fontos, hogy a díszlet egy gondolatot képviseljen, összefüggésekre mutasson rá, és ezzel helyzetbe hozza a benne játszókat. Ráadásul ebben a Trisztán és Izoldában a bábok eléggé ember formájúak, ami megengedi azt a szabadságot, hogy a díszlet még nagyvonalúbb legyen. A gondolkodáson túl, ami a közös munkát illeti, annyit még hozzáteszek – és ez már nem annyira a tervezés szakmai részéről, hanem a kettőnk személyiségéről szól –, hogy néhány báb tervét még nem láttam, amikor elkezdtem a képregényeket elkészíteni, mégis nagyon hasonló figurákat rajzoltunk. Kettőnk ízlésének van egy közös nevezője, és ez gördülékennyé tette a közös munkát.

HK: És ez azért is fontos, mert a képregény műfaj erősen átitatja az egész előadást. Csizmadia Tibornak az volt a kérése hozzánk, induljunk ki abból, hogy mostanában töménytelen mennyiségű Marvel képregényből készült filmet vetítenek a mozik, ami közel áll ehhez a célkorosztályhoz. Ezért a bábok kialakításánál nekem az volt a legfontosabb, hogy olyan, ebből a gyökérből induló karaktereket sikerüljön megfogalmaznom, amelyek nagyon karakán, azonosítható jelt képeznek a színpadon. Egy olyan sokszereplős darabnál, mint a Trisztán és Izolda, valószínűleg az első felvonás végignézése után sem fogja megjegyezni a néző, hogy kit hogyan hívnak, de ha már annyit megjegyez, hogy az, akinek le van kötve félig a szeme és hosszú szakálla van, akkor az alapján már azonosítható, hogy kiről van szó. Ezek miatt fontos volt, hogy képregényes elrajzoltságot adjunk maguknak a figuráknak. Én ezen kívül még azt szerettem volna nagyon, hogy szerkezeteket, bábszerkezeteket lássak, hogy legyen egy folyamatos elidegenítés a bábábrázolásban; ezzel fogalmazzuk meg, hogy ezek nem emberek, miközben nagyon emberléptékűek. Sokat küzdöttünk azzal is, hogy az igazi fantasyk attól olyanok, amilyenek, mert az utolsó övcsatig, minden a legnagyobb részletességgel ki van találva rajtuk.

NTK: Igen, és pont a bábok részletgazdagsága miatt, ha én meg jövök egy olyan díszlettel, ami szintén nagyon aprólékos, akkor az egész sok lesz. Muszáj valahogy terelni a néző figyelmét, nem lehet káosz a színpadon. Éppen ezért a díszlet kialakításánál nagyvonalúbb vezérelveket követtünk. A szerelem bizonyos szempontból illúzió, ennek vizuális megfelelője a rajzolt világ, a papírfalak. Ugyanakkor ez az illúzió a szerelemesek számára a valóság. Amint átszakad a papír, megjelenik mögötte a háromdimenziós tér, de nemcsak a két és három dimenzió váltogatásával szerettünk volna hatást elérni, hanem azáltal is, hogy a papírfalak között egy íves rámpa – kvázi félcső – képezi a tér alapját, amelyen folyton küzdeni kell, nehogy lecsússzon az ember. Nincs nyugvópontja a térnek, és ez a vizuális gesztus asszociációk sorát indíthatja el, így talán plasztikusan tudjuk megmutatni, hogy a szerelemnek nevezett „zűrzavarban” az ember nem a maga ura.

- Sok mindent elmondtatok, amire szerettem volna rákérdezni, de lépjünk egy picit vissza az elejére: Milyen rendezői utasításokat kaptatok a munka legelején?

HK: Azt hiszem, hogy az utasítás nem jó kifejezés, mert inkább valamiféle gondolathalmazt kaptunk a legelején, Csizmadia Tibortól, aki ezzel szabad startolást adott nekünk. Ezért persze voltak is dolgok, melyekbe belebuktunk. Maga a kiindulópont az volt, hogy nézzük meg, mire képes a papír önnön anyagiságában; hogyan tudjuk kihasználni mindazt, amire a papír képes: azt, hogy el lehet áztatni, hagy szakad, gyűrődik, rajzolni, vetíteni lehet rá, össze lehet festeni... Hálás vagyok azért, mert sok mindennel kapcsolatban kompromisszumra jutottunk, amiről a rendezőnek más véleménye volt, mint nekünk, és így a végeredmény egy jól működő és szerintem nagyon bábos dolog lett.

NTK: Amit a papíron kívül szintén már az elején tudtunk, hogy a korcsoport miatt a fantasy irányába kell gondolkoznunk. A fantasy meg a papír terelt bennünket a képregény felé, de ez már egy közös gondolkodás eredménye. Ami nekem személy szerint fontos volt, hogy a Trisztán és Izolda nagyon emberi történet. Azért izgalmas mindezt bábban megvalósítani, mert a báb elemeltséget, költőiséget ad, így nem effektíve húsról beszélgetünk, hanem tényleg érzésekről. Ezek alapján indultunk el. Aztán persze beszélgettünk sokat Karival is, hárman is, újabb és újabb dolgokra csodálkoztunk rá, újabb és újabb megoldásokat találtunk, miközben egyre több problémába ütköztünk. Ilyen például a fizika szomorú törvénye. Szép lenne, ha az egész tényleg papírból lehetne, de azért ez mégiscsak egy színház, ahol két hét múlva is fel kell állítani ugyanazt a díszletet, és ugyanazokkal a bábokkal kell játszani. Ezért a gyakorlatban meg kell küzdeni azzal, hogyan tudunk fenntartható rendszert kialakítani úgy, hogy hihető legyen, hogy ez mind papír. Hát... ez egy szép feladat.

- És végül nem is minden készül papírból.

HK: Nem. Nekem például a ruhákkal kapcsolatban kellett kötnöm egy kompromisszumot. Eredetileg úgy szerettük volna, hogy a bábok ruhája is papírból legyen, de a papír keményebb anyag annál, semhogy a bábok mozgását szépen le tudná képezni. Huszonkét bábot legyártani így is nagy feladat, és az idő rövidsége is számtalan kompromisszum megkötésére vezetett minket az előadás érdekében. Ettől függetlenül azért megpróbáltunk olyan anyagokat keresni, amelyek valamiért – például a gyűrődésük miatt – emlékeztetnek a papírra, illetve léteznek eszközök arra, hogyan lehet csalni, hogy megőrizzük a papírszerűséget. Például amikor textilfelületre ragasztjuk fel a papírt, így a néző azt látja, de mégsem szakad, mert a textil stabilitást ad.

- A bábtechnikától függ a papírhasználat? Mondtad, hogy nem tudnának a papírban mozogni a bábok. Ha másmilyen technikával dolgoznátok, akkor ez elképzelhető lenne?

HK: Sokféle technikát ötvöztünk ebben az előadásban, mert a céljaink közt az is szerepelt, hogy minél több mindent megmutassunk. Az árnyjátéktól az óriásbábig és a tárgyak összepakolásáig, azon keresztül, hogy több színész mozgat egy adott figurát, sok mindent használunk az előadásban. Azt gondolom, ha mondjuk pálcás wayangot vagy kesztyűs bábot vettünk volna elő, ezen a problémán az sem változtatna, akkor is ugyanilyen nehézségekbe ütköznénk a papírral kapcsolatban. Ráadásul ebben az előadásban az is előfordul, hogy a főszereplőket le kell vetkőztetni nyílt színen, és ez papírral megoldhatatlan lett volna, mert az még akkor is nagyon sérülékeny felület, ha megerősítjük valamivel.

 NTK: Nem kevesebbel próbálkozunk, mint a gravitációt meghazudtolva, létrehozni a lehetetlent. (Nevet.) A díszlet esetében például eredetileg úgy képzeltem, hogy a képregényeket megfestem a papírra... ami szétszakad... Ilyenkor azonban sajnos fel kell mérni, hogy ez nem egy fenntartható rendszer, mert egy ekkora felületet nem tudunk minden előadásra újra megfesteni. Ebben az esetben azt a kompromisszumot hoztuk, hogy vetítjük a képregényt. Ez persze kicsit mást jelent, és elindít egy lavinát, amely befolyásolja az egészet…

- Milyen koncepció áll a színek mögött?

HK: Ez is kettőnk közös megállapodása volt. A koncepció az, hogy három helyszínt lehet élesen elválasztani a darabon belül – Cornwall, Írország és a legvégén Karke vára –, és szerettük volna, ha mindegyik helyszínnek van egy jól felismerhető színcsoportja, amelyből azonosítani lehet, hogy ki hova tartozik. Az íreknél – mivel az egy ködösebb, hidegebb világ – a kék, lila és kékeszöld színek dominálnak, illetve rengeteg páncélzat jelenik meg náluk, ami külön jó, mert erősíti ezt a rideg hatást. A cornwalliakat földszínekben képzeltük el, a bayeux-i kárpit alapján: okker, zöld, vöröses színekben. Karke váránál pedig úgy döntöttünk, az egy olyan terület, amelynek talán a legjobb kifejezési módja, hogy szinte monokróm világot képvisel, a színekben itt a barnák, vörösesbarnák dominálnak.

NTK: Mert ez gyakorlatilag az ír palota, idézete. Aki ott van, az nem az igazi Izolda. Olyan, de mégsem ugyanaz, csak emlékeztet rá, csak a neve ugyanaz.

HK: Szőke Izolda ruhája lila, és neki – ha úgy nézem – pont a kontrasztja a vöröses narancssárgába  öltöztetett, barna hajú Fehérkezű Izolda. Ha két szereplő szemben áll egymással, akkor a színskálán is két ellentétes szín festi meg őket.

NTK: A díszletben én nem követem ennyire direkt módon a színeket. Ezt majd a világítással oldjuk meg, az lesz színes, de maga az alap egy nyers papírtér, amely emlékeztet a bőr színére, pontosan azért, hogy a színművészek is egy kissé elmosódjanak a díszletben.

- Miért ilyen jelmezben játszanak a színészek?

NTK: Olyan ruhákat szedtünk össze, amelyeknek van stílusa, de mégse jelentenek igazán semmit. Ezzel kapcsolatban vissza kellett fognom magam, mert nagyon látványos kosztümöket lehetett volna tervezni, de nem ez volt a cél.

- Kata, az első válaszodban mondtad, hogy azt próbálod megjeleníteni, amit te magad gondolsz erről az egész történetről. Ehhez kapcsolódóan az a kérdésem, hogy ti milyen viszonyban vagytok a szöveggel? Olvastatok-e korábbi szövegváltozato(ka)t, és ez(ek) mennyire árnyalják azt, amit a látványban megjelenítetek?

HK: Márton László irgalmatlanul hosszú és nagyon-nagyon szép fordítását olvastuk el mind a ketten. Ez rengeteget segít azzal, hogy hosszú leírások vannak benne. Például, amikor megjelenik Izolda, másfél oldal szól arról, hogy mennyire gyönyörű, és szinte mindent részletez. Ez vizualitásában sokat jelentett nekünk, de nyilván sok mindent pedig a szövegkönyv hozott magával. Viszont, amikor ki kell alakítani egy figurát, akkor megvannak a saját érzéseid, elképzeléseid azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba indulj el. Gondolok itt arra, hogy akkor, amikor Karke várában megjelenik a harmadik főellenség, Urgan, aki a szöveg szerint ember, én nagyon szerettem volna állati figurát csinálni belőle, hiszen a másik Izoldáért is egy állattal kellett megküzdenie Trisztánnak: egy sárkánnyal. Ezért a feje egyik fele medve lett, de a másik egy emberkoponya; így az elején medveként tűnik fel, és csak utána látszik, hogy ő egy ember, egy harcos. Ezen kívül is számos ponton elszakadtunk a szövegkönyvtől, amelyben szerepeltek a szerző elképzelései bizonyos vizuális megjelenítésekről. Például, hogy a szerelmesek barlangja legyen egy óriási koponya, melynek zárható az állkapcsa. Miután Katával közösen végiggondoltuk, hogy ez minek a szimbóluma, milyen tér, számunkra más vizuális leképeződést eredményezett, ami szerintem nem jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen stilizáltabb és sűrítettebb. Ilyen értelemben szabadok voltunk a szövegek ismeretében is.

- És az eredeti szöveg ismeretében mennyire tudtatok vagy próbáltatok olyan jelentéseket beemelni a díszletbe meg a látványba, melyek nincsenek benne az előadásszövegben?

NTK: Bár ismerjük az eredetit, tervezni mégis a szövegkönyv alapján kell. Hiszen nem az irodalmi művet, hanem az előadást kell megtervezni. Ugyanakkor a kettő eszenciája azonos, még ha formailag történik is változás a színpadra alkalmazáskor. Én mindig azzal kezdem, hogy megpróbálom megfogni, miről is szól a darab, és ebben segít a teljes mű ismerete. Ebben az esetben számomra az volt a fontos jelentéstartalom, hogy a három egymásba szerelmes ember közül egyiket sem tudom elítélni, mert mindegyiknek megvan a maga igazsága, de bármelyikük, bármit lép, az a másikra hatással lesz. Ez szerintem fontosabb, mint az, hogy hány különterme van az ír palotának. Az kit érdekel? Szerintem a színházban nem az a lényeg, hogy minden tökéletesen reálisan ki legyen centizve, hanem, hogy elindítson a nézőben valamit, amihez ő hozzá teheti a saját részét. Számomra fontos, hogy a díszletbe ki-ki beleláthassa a saját hajóját, erdőjét, várát, kikötőjét. Jobban hiszek a lehetőségekkel teli játéktérben, mint a realista illusztrálásban. Nekem csak támpontokat kell adnom, hogy meglegyenek a játék menetének belső igazságai. A báb azért más ebből a szempontból, mert a figuráknak mégiscsak önmagukban kell létezniük. Még egy kicsit visszatérve arra, amiről Kari beszélt: el tudom képzelni a koponya alakú barlangot, de leginkább filmen. Nekem itt sokkal fontosabb volt, hogy a szerelmesek barlangja egy olyan burokban való létezés, amikor a főhőseink tényleg csak egymással vannak, és kizárnak mindent és mindenkit. Persze nem kell, hogy ezeket a jelentéseket egy tizennégy éves tudatosan artikulálja saját magának, de mégis hiszek abban, hogy a látvány – ha minden jól megy – tud adni egy többletet, ami elkezd munkálni bennük, és a végén majd azt mondják, hogy szerelmesnek lenni jó dolog, együtt lenni egy kétszemélyes dimenzióban csodálatos. Még akkor is, hogyha bődületesen nehéz, és a végén bele kell halni. (nevet)

- Arról már beszéltünk, hogy az általatok tervezett látványvilág, hogyan próbál kapcsolatot teremteni a fiatalokkal – tehát a kortárs közönségnek egy nagyon kortárs szeletével, de hogyan kíván, illetve kíván-e kapcsolatot teremteni bármiféle Trisztán és Izolda játszási hagyományával?

NTK: Engem ez teljesen hidegen hagyott, sőt – megmondom őszintén – általában tudatosan nem nézem, mi mindent csináltak adott darabbal korábban, hogy ne essek abba a hibába, hogy én direkt mást akarok csinálni, mert szerintem nem ebben van az igazság.

HK: Egyetértek veled. Abban a pillanatban, hogy az ember előképeket keres, egyszerre érzi azt is, hogy el akar rugaszkodni ezektől, illetve próbál felülmúlni egyes nagyon szép megoldásokat. Szerintem úgy érdemes bármit csinálni, hogy megizzadsz azért, hogy a sajátod legyen.

NTK: Igen, és szerintem az egész látványtervezésnek ez a legizgalmasabb része. Az a három-négy hónapos időszak, amikor végigpréseled magadon a teljes darabot, és megpróbálod felfedezni. Ilyen szempontból szerintem a látványtervezés a világ leggyönyörűbb szakmája. Mert saját világokat építhetsz. És a felelősség is nagy, mert, ha lehunyod a szemed, és visszagondolsz egy előadásra, amit tíz évvel ezelőtt láttál, az első, ami beugrik, ahogy kinézett. Ez azért van így, mert a vizuális benyomások emocionálisan hatnak, nem pedig tudatosan, ezért sokkal mélyebbre mennek, mint akár az elmondott szöveg.

- Most azt mondod, hogy ez a világ legszebb szakmája, közben egy, a Momentán Társulat honlapján olvasható nyilatkozatodban az áll, hogy ez a munka nem jelenti azt, hogy visszatérnél a színházi tervezéshez. Miért? Egyáltalán miért hagytál fel vele?

NTK: És ezt továbbra is tartom, csak nem tudtam nemet mondani a bábszínház kihívására, mert sosem csináltam még ilyet, pedig szerintem gyönyörű és lényegében az esszenciája annak, amit én a látványtervezésről vagy a színházról gondolok. Azért hagytam abba a tervezést, mert nem tudok csak esztétizálni. Irigylem azokat, akik képesek rá, de én sajnos nem ilyen alkat vagyok. Például a Szentivánéji álmot kilenc hónapig terveztem, mert meg akartam fejteni közben, hogy működik a világ… És ha az ember szívét-lelkét beleteszi, iszonyú nagy keserűség belebukni a hétköznapi nyomorúságokba. Mikor félrecsúszunk, mert nincs gondolat, nincs idő, nem lehet az előadás közötti túlórát kifizetni a munkatársaknak, az szívszorítón rossz. Közben meg egy szavam sem lehet, mert elég elkényeztetett tervező voltam, sok lehetőséget és elismerést is kaptam. Engem azonban nem az érdekel, hogy szép legyen a látvány, melyet tervezek, hanem, hogy jó legyen az előadás, amelyben közreműködöm. Ez csapatjáték, ahol minden részletnek együtt kell egységet képeznie. Ehhez nagyon fontos, hogy egy irányba tartson a játék, a látvány, a zene, a fények – mindennek egy célt kell szolgálnia, ugyanazt a gondolatot kell alátámasztania. Természetesen nem ugyanúgy, hanem egymást erősítve, egymásra hatva. Nekem az utóbbi időben már annyi kompromisszumot kellett kötnöm, hogy azt éreztem, nagyobb árulás így folytatni, mint otthagyni.

- És hogy látod? Ebben az előadásban létrejön az a fajta egység, amiről beszéltél?

NTK: Az van, hogy az ember mindig álmodik egy tökéletes előadásról. És azzal meg kell barátkozni, hogy valószínűleg olyan nincsen. De a Trisztán és Izolda kapcsán optimista vagyok. És nem mellékes, hogy nagyon jól éreztem magam a Bábszínházban, fantasztikus szakemberek dolgoznak itt, akik értik a dolgukat és nem ismernek lehetetlent. Persze kellett az is, hogy Kari is megszállottan haljon bele, meg én is megszállottan haljak bele, meg Pirisi László is, aki a zenét szerezte, meg hogy a próbák összes résztvevője keményen dolgozzon. A színészek is rengeteget próbáljanak, akiktől ezúton kérek elnézést a kényelmetlen díszletért; nagyon hősiesen megküzdöttek vele, és szerintem meg is lett az eredménye.

- Ha ez az előadás jól sikerül, akkor elképzelhető, hogy visszatérsz a tervezéshez?

NTK: (nevet, hosszan elgondolkozik) Erre nem tudok válaszolni. Inkább nem, mint igen.

- Mondtad, hogy izgalmas kihívás és újdonság volt számodra bábszínháznak díszletet tervezni. Mennyiben más ez ahhoz képest, mintha élő színészekre terveznél?

NTK: Szerintem leginkább a léptékkülönbség jelent nehézséget. Nekem azt kellett megtanulnom, hogy egyszerre tudjon emberléptéket és bábléptéket, és szerintem követtem is el hibákat e tekintetben. Illetve pont azon gondolkoztam, hogy a mostani agyammal bizonyos dolgokban már lehet, hogy bátrabb lennék. Egy-két dolgot elengednék, például a hátsó falak csúszkálását, viszont megcsinálnám, hogy a rámpa ki tudjon billenni, hogy mozogni tudjon a félcső.

- Kari, az mitől függött, hogy te ebben az előadásban tervezőként dolgozol, nem pedig színészként?

HK: Ez attól függött, hogy Csizmadia Tibor olyan embert szeretett volna maga mellé, akit ismer – nekem pedig öt éven keresztül az osztályfőnököm volt –, és olyan embert, akinek már látta bábos megnyilvánulásait. Azt mondta, bízik a munkámban, aminek én nagyon örültem, meg természetesen annak is, hogy lesz egy ilyen lehetőségem, mert különben hiányozna az, amikor ragasztó- meg festékszag van. Emellett ez egy nagyon jó tanulási folyamat is nekem, mert kívülről nézhetem, hogyan működik. Ebből sok újat tanulhatok. Szerintem például már egészen máshogy kezelem  színészként is a bábot, mint korábban. Több műhelyhez tartozó dolgot is megtanulok. És ez nekem nagyon fontos, mert borzasztóan foglalkoztat ez az egész. Mint ahogy egyébként mindkettőnket.

NTK: Hát igen. És pont ezért olyan fura, hogy engem azért sokszor hívtak dolgozni még azután is, hogy abbahagytam a tervezést, és mindig az volt a reklámszöveg, hogy nem kell nagyon sok mindent csinálni vele, csak egy pár emelvényre lesz szükség, meg erre-arra, és sokáig gondolkoztam azon, vajon miért nem jut eszébe egy rendezőnek sem, hogy engem nem ezzel motivál, hanem azzal, ha azt mondja: figyelj Katám, csináljunk valami nagyon nagy durranást, amibe mindent bele kell adni, és amiben mindent meg kell csinálni! Ha három szabvány emelvény kell meg négy függöny, akkor ahhoz tényleg szükség van tervezőre? Engem borzasztóan dühít, hogy kis hazánkban az a protokollszöveg, hogy: gyere, csináld meg, nem kell beledöglened! Ha már az elején tudod, hogy rutin feladat, akkor minek? Szerintem csak olyan munkát érdemes vállalni, amelybe akár beledögleni is hajlandó vagy, ha kell.

HK: Csak és kizárólag így érdemes dolgozni, szerintem is.

NTK: Lehet, hogy ezért rajzolunk hasonlókat... (nevet) Két megszállott...

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Ellinger Edinával, Brangaene alakítójával

Interjú Ács Norberttel, Marke király alakítójával

Interjú Kovács Judittal,  Izolda alakítójával

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló


0 Tovább

A Trisztán és Izolda főpróbanapja

A bemutató megvolt tegnap, úgyhogy egy picit megkéstünk Kovács Natália főpróbanapi írásával, de biztos, hogy még így is érdekesnek találjátok.

Amikor ezeket a sorokat írom, Nemes Takách Kata a játéktér kellős közepén, a földön ücsörög, és ollóval a kezében igazgatja a háromszög formájú díszletelem oldalán lelógó rojtokat. Feltérdel, arrébb guggol, rendezget... közben a világítóknak fejtegeti, hogyan kell majd működnie a képregénynek. Ezalatt Csizmadia Tibor és Meczner János a nézőtéren ülve beszélgetnek az előadás jelenlegi állásáról; a kellékesek pakolnak, a világítók tanakodnak, próbálgatják még kicsit a fényeket. Az oldalsó függöny mögül is tevés-vevés, tanácskozás nesze hallatszik, és meglehetősen gyakran reppennek fel „hol van a...” kezdetű kérdések; a színészek már elmentek készülődni, egy kicsit kifújni magukat... Másfél óra múlva ugyanis kezdődik a nyilvános főpróba! Vagyis az első olyan alkalom, amikor megtelik a nézőtér, s a közönség szeme láttára kell az elejétől a végéig, megállás nélkül lejátszani a teljes előadást.

Délután még részpróbák zajlottak, egy-egy jelenet, illetve kisebb mozzanatok tisztázása, finomítása, majd pedig egy közös megbeszélés során végigvette a társaság, mely részletekre szükséges fokozottan odafigyelni, vagy melyek sikerültek kifejezetten jól, amikor utoljára csinálták; illetve bizonyos momentumok esetében döntést kell hozni, hogy legyen ma este, s aztán majd elválik, változtatnak-e rajtuk a továbbiakban. Ezek után elpróbálták a tapsrendet is: többször lejárták a színészek, hogy ne tévesszék el, ki-ki után jön be, melyik bábbal, miként hajol meg.

Amikor ehhez a bekezdéshez is hozzálátok, Nemes Takách Kata már a paravánokat ragasztózza, egyengeti, vagy – ha jól látom – kávéval színezi, a nézőteresek pedig Csizmadia Tibort kérdezik arról, meddig hozhatják előre az első széksort, hogy ne lógjon bele túlságosan a játéktérbe.

Addig, ami ezekben a pillanatokban zajlik, rengeteg lépés vezetett az olvasópróba óta, s interjúk formájában számoltak be az alkotók gondolatmenetükről: hogy milyen elvek vezérelték őket munkájuk folyamán.

Arról azonban elmulasztottam írni eddig, hogy a zene is elkészült, pedig Pirisi László fülbemászó dallamait gyakorta dúdolgattam magamban hazafelé menet. S persze a játékot és a zenét egymáshoz is kellett hangolni: például, hogy akkor haljon meg Trisztán, amikor a dallam szintjén is kiszáll belőle a lélek, vagy, ha egy gongra éppen sehogy sem jön ki a lépés, akkor az a hang inkább maradjon is ki. A kelta világra emlékeztető, s olykor A trónok harca főcímdalát is idéző muzsika mesés, fantasyszerű hangulatot kelt, sok benne az atmoszférateremtésre irányuló mozzanat is, és ezek mind-mind erősítik a valós problémákkal küzdő szereplőket körülvevő fantáziavilágot.

Tovább írok, s közben lassan felkerül minden díszletelem, amelyre az első jelenetnél szükség lesz, és apránként eltűnnek a zavaró papírdarabok, szöszmöszök a játéktérről, hogy mire a közönség megérkezik, már ne gátolja semmi a színészek munkáját.

A nézőtér is megtisztult, szedem is a sátorfámat és elviszem a holmimat, hogy máshol foglalja a helyet. Már az irodában folytatom a szöveget, és hallom, amint elhangzik az első figyelmeztetés: hívják a hangosítókat. Lassan a többi figyelmeztető is szólni fog... Mindenki izgul, mindenki feszült, hiszen rengeteg munkát tudhat maga mögött a teljes társaság, s az utolsó hetek feszített tempója, a hosszúra nyúlt próbaidők miatt borzasztó fáradt már minden résztvevő.

A harmadik figyelmeztető után lemegyek, beülök a nézőtérre; innentől kezdve már próbálom úgy figyelni a dolgokat, mint bármely más színházi előadásnál, amikor az emberfejek között kukucskálok a színpadra, de ez most valahogy mégsem ugyanolyan. Engem is eltölt az izgalom, holott én semmit sem tettem hozzá, de láttam a munka folyamatát, láttam próbákat, hallottam megbeszéléseket és beszélgetéseket, ismerek szándékokat, melyeket ki-ki megosztott velem, és nagyon szeretném, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön.

Ülök a nézőtéren, és hallgatom, ahogy a mellettem ülő ismeretlen vendégek a mákos guba elkészítésének fortélyait taglalják, miközben azt gyanítom, hogy a színfalak mögött végtelennek tűnő feszült pillanatokat élnek meg a többiek, mire végre felcsendül a zene, s elkezdődik az előadás. Az első felvonás alatt valahogy jobban érzem az izgalmat, a másodikra, mintha már nyugodtabbak lennének a színészek is – persze lehet, hogy ez csak a nézőtérről tűnik így... Látok mozzanatokat, melyekről tudom, hogy most jobban sikerülnek, mint eddig valaha, s látok olyat is, amiről tudom, hogy nem így kellett volna lennie. Furcsa érzés, egészen más, mintha most nézném először a produkciót.

A szünetben radarként működöm, mert rendkívüli módon érdekelnek a vélemények, így szemérmetlenül hallgatózom a lépcsőházban ácsorogva; és nagyon tudok örülni annak, amikor olyan mondatokat csípek el, melyekből az derül ki, hogy a nézők valami fontosat értettek meg, és raktároztak el az előadásból. Kihallgatok egy háromfős, fiatalokból álló társaságot. Az egyik fiú azt kérdezi: miért csak egy papír az a király? (Gurmun királyra gondol) Mire egy lány így válaszol: mert abból látszik, hogy mennyire tehetetlen, cselekvésképtelen valaki. Egyszerűen önállótlan; a királynőhöz simul, nemcsak fizikai értelemben, de abban az értelemben is, hogy simulékony... És valóban. Valami ilyesmit jelent.

0 Tovább

Tragédia és humor - Ellinger Edina Brangaene karakteréről

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal aTrisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek a megbábosítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Ezúttal Ellinger Edináé a szó, aki Brangaenét kelti életre.

- Brangaene az ír királylány, Izolda komornája, akit rokoni szál is fűz a királyi családhoz. Figyelmetlensége folytán kerül a nem megfelelő személyekhez a varázsital, s így szükségszerűen a szerelmesek cinkosává válik.

- Brangaenét először is a korosztályába sorolnám be. Azt gondolom, hogy a tizenhat és tizennyolc év közötti, kicsit rihegős-röhögős, már a kamaszságon túl, de még nem felnőtt lány. A családban betöltött szerepéről annyit tudunk meg pontosan a darabból, hogy Izolda unokahúga. A próbák során sokat formálódott a karaktere, és ennek megfelelően én is másképp látom őt, mint a legelején. Azt gondolom, Brangaene beletörődött, hogy nincs más választása, ezért megbékélt a királyi családban betöltött szerepével. Hálás azért, hogy kihozták a kolostorból, de mégsem állnak hozzá túl közel. Izoldával persze van néha köztük valamiféle cinkosság, „barátnőség”, de ők ketten ott forrnak össze igazán, ahol megtörténik a darab drámai fordulópontja: amikor Izolda és Trisztán megissza a varázsitalt. Nehéz helyzetben vagyok ezzel a szereppel, mert ez egy mozaik szerep. Ez azt jelenti, hogy a szereplő csak a történet bizonyos pontjain kapcsolódik be, és lendíti előre a cselekményt, ezért kis mozaikdarabokból kell összeraknom az egész szerepet. Ennek ellenére nagyon fontos az, hogy mégis szerepívet tudjak felépíteni, mert fontos az az út, amelyet ő bejár, ahova a történet végére eljut. Mindezek mellett kiderül, hogy szereti a férfiakat, és mint minden kamaszlányt, őt is foglalkoztatja a testiség. Nagyon határozott, két lábbal áll a földön, és próbálom elég modern, mai lányra hangolni a figuráját, hiszen ennek az előadásnak a kamaszok és a fiatal felnőttek az elsődleges célközönsége. Nem alakítok belőle klasszikus nőideált, és igyekszem kihasználni a szerepben rejlő humor lehetőségeit, hiszen Brangaene egy jó kis rezonőrszerep is egyben.

- Azért ő egy kicsit áldozat is, nem? Izolda és Trisztán feláldozzák őt, illetve az ő szüzességét. Ez mennyire tragédia szerinted, hogy éli meg ezt?

- Amikor először elolvastam a szöveget, azt gondoltam, hogy ez abszolút tragédia Brangeane számára. Most, a bemutató előtt, azt gondolom, hogy bár eleinte ő is mint tragédiához állt ehhez, végül nem akként élte meg ezt a dolgot, hanem egy izgalmas esemény lett számára.

- De miért? Végül mégis élvezi az együttlétet Markéval?

- Nem gondolom, hogy bárki olyan nagyon élvezné az első szexuális élményét. Inkább az van, hogy ha már nem rossz, akkor jó. Mondjuk azt természetesen megint nem gondolom, hogy ez a férfiakra is ugyanígy érvényes... (Nevet.) Szerintem az Brangaene igazi fájdalma, hogy számára nem következik el újra a beteljesülés. Van benne egyfajta kielégületlenség és szeretetéhség. Ő az állandó harmadik ebben a két szerelmi háromszögben, aki szeretne kötődni, ragaszkodni valakihez. Irigyli a szerelmeseket, akik egyébként nem feltétlenül szimpatikus hozzáállást tanúsítanak irányába.

- Trisztán iránti vonzalma is ebből a szeretetéhségből fakad?

- Az egy kamaszlányos vonzalom, ami addig tart, míg ágyba nem bújik Markéval. Itt el kellett döntenem, hogy amikor kijön Marke hálószobájából, akkor vérdrámát csináljak-e, könnyek között; volt is egy olyan szöveg, hogy „Ó, jaj! Oda a becsületem!”, amit aztán kihúztunk. Egy másik utat választottam: a körülmények ellenére is érzelmi kötődés alakult ki benne Marke iránt attól, hogy ő volt az első férfi az életében. Brangaene legnagyobb tragédiája azonban az, hogy mindig mellékszereplő marad a saját életében.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Ács Norberttel, Marke király alakítójával

Interjú Kovács Judittal,  Izolda alakítójával

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

0 Tovább

A szerethetőség tétje - Ács Norbert Marke királyról

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal aTrisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek a megbábosítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Íme, itt olvashatók Marke királyt játszó Ács Norbert gondolatai!

- Marke Cornwall királya, Trisztán nagybátyja, akit örökbe fogadott, és felnevelt. Hadban áll az írekkel, s minthogy azok erősebbek birodalmánál, adózni kényszerül nekik: tíz évente száz gyermek a béke ára. Marke jobb híján Írországba küldi gyógyulni unokaöccsét, aki akkor sérül meg, amikor hőstettével felmenti a cornwalliakat e szörnyű adó alól. Később Trisztán által megkéri az ír királylány, Izolda kezét, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a szépséges hölgy férjeként majd iszonyatos féltékenységet és megaláztatást kell átélnie.

- Marke király bízik Trisztánnal való kapcsolatában, és eleinte abban is, hogy Izoldával jól működhet a házassága. Ám – ahogy mondják – sosem lehet tudni, három fél közül ki a harmadik. Itt Marke marad kívül a körön. Szerintem nem hibás ebben, mert nem egy durva vagy rossz ember, nem arról van szó, hogy Izoldával való kapcsolata akkor sem működhetne, ha a fiatalok nem itták volna meg a varázsitalt, hanem arról, hogy ez a mindent elsöprő, végzetes szerelem felülírja kettejük viszonyát. Ő bizonyos tekintetben áldozat ebben a viszonyrendszerben, hiszen a szerelem végzetszerűsége lekaszabolja őt is.

- És mit gondolsz, szereti Izoldát, vagy Izolda inkább csak eszköz arra, hogy végre békét kössenek az írekkel?

- Eszköznek semmiképpen nem nevezném, de biztos, hogy – akármennyire modern felfogású ez a darab – megjelennek benne az adott történelmi korszakot jellemző feudális kötöttségek. Egy király és egy királylány esetében nem feltétlenül merül fel a szerelem fogalma, s így a kérdés sem, hogy egyáltalán szeretik-e egymást. Politikai döntés, hogy Cornwall királya megkéri az ír királylány kezét, de Izolda szépsége kellemes meglepetés Marke számára: mindenképpen tetszik neki a nő, erre rengeteg utalást találunk. Ez persze nem ugyanolyan, mintha szerelmes lenne belé az elejétől kezdve, de később azért bonyolultabbá válik az, ahogyan Izoldához viszonyul. Egyrészt a birtoklás vágya is felmerül, másrészt egy idő után veszélybe kerül Marke királyi tekintélye; ilyen értelemben kicsit kicsusszan a talaj a lába alól, és ez szerintem, összefügg azzal, hogy időközben még szerelmes is lett a szerencsétlen. Még egyszer hangsúlyozom, működhetne is kettejük kapcsolata, ha a fiatalok nem itták volna meg az italt. Izolda is utal erre Brangaenén keresztül: féltékenységről tanúskodik, hogy azt szeretné, Brangaene ne töltsön túl sok időt a királlyal. Ezek szerint őt sem hagyja teljesen hidegen a férfi.

- Miért? Marke szerethető ember?

- Nagyon szeretném szerethetővé formálni, mert ha nem az, akkor nincs tétje annak, hogy Izolda Trisztánt választja. Ebben az esetben úgy tűnne, hogy mi sem természetesebb az ő döntésénél. Hiszen ha Marke egy olyan király, aki vadászattal, piálással, bulizással, meg minden olyasmivel foglalkozik, ami ugyan együtt jár az uralkodással, de ami miatt a nőre már nem jut energiája, akkor nem jelent valós alternatívát a személye, és nyilvánvaló, hogy Izolda elfordul tőle.

- Már említetted, hogy meginog Marke tekintélye, de szeretnék még picit visszatérni erre, mert szerintem fontos. Egyrészt szóbeszéd is kezd terjedni arról, hogy megcsalják, másrészt ott van a gyerek adó is – ő nem képes legyőzni Moroldot, Trisztán viszont igen.

- Így van, és pontosan ezért ezzel nagyon sokat kínlódtunk. Problémát jelentett számomra, hogy hol helyezzem el pontosan Markét a Trisztánnal való viszonyában, mert ugyan a hierarchikus renden belül feljebb tartozik, de már a nyitó helyzetben is egy voltaképpen uralkodásra képtelen, gyenge lábakon álló királyt látunk; már ekkor is recseg-ropog alatta a tákolmány. Abban, hogy mégse egy nyomorult alak legyen belőle, sokat segített nekem Hoffer Károly tervezése is, aki egy kicsit méltóságteljesebb, szerethetőbb, illetve úgymond „jobb pasit” rajzolt, mint amilyet a szöveg lefest. Ami a két férfi kapcsolatát illeti, arról Márton László is elmondta, hogy dramaturgiai okokból ki kellett hagyni azokat a regényben szereplő epizódokat, amelyekből kiderül, hogy Markénél gyerekeskedett Trisztán, ő nevelte fel, ami nyilván mély és szoros kapcsolatot jelenthet. Nem szeretnék nagyon ráülni erre a vonalra, de jó lenne, ha egy kicsit meg tudnánk mutatni valamit ebből is.

- És az, hogy ez kimarad, okozott is problémákat a próbák során. Hogy érzed, sikerült megoldani, hogy nincs sor a Trisztán és Marke között fennálló kapcsolatra?

- Megpróbáljuk ezt nonverbális jelekkel áthidalni. Szöveg vagy jelenet nem került be erre vonatkozóan, hanem olyan meghittséget próbálunk bizonyos pillanatokban megmutatni, amely elárulja, hogy ez a két ember, túl a rokoni szálakon meg az esetleges rangbéli kapcsolatokon, alapvetően barátok. Ez pedig tovább fokozza Trisztán drámáját, hiszen azzal, hogy árulást követ el a király személye és becsülete ellen, barátjaként önmagát is elárulja. Becsületes akar maradni. Ezért még csak fel sem merül az a megoldás, hogy ne hozza haza Izoldát, vagy hogy ketten együtt megszökjenek, ha már egyszer szerelmesek. Mindketten iszonyatos erőfeszítések árán próbálják megőrizni becsületüket, ezért is szakítanak egymással folyamatosan. De nem képesek uralkodni magukon. Hiába próbálják újra és újra lezárni ezt az egészet, egyszerűen képtelenek rá, mert ez a végzetük. És az ő végzetük Marke sorsát is meghatározza.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Kovács Juditta,  Izolda alakítójával

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

0 Tovább

A tettek súlya és a sorsszerűség - Kovács Judit Izoldáról

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal aTrisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek az alakítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Ezúttal a történet női főszereplőjével, az Izoldát alakító Kovács Judittal beszélgetett.

- Izoldát, az ír királylányt, zenélni tanítja Trisztán, majd pedig elnyeri kezét a cornwalli király, Marke számára. Kettejük házassága a két királyság közti béke záloga, csakhogy Trisztán és Izolda végzetesen egymásba szeretnek, miután útban Cornwall felé elfogyasztják azt a szerelmi varázsitalt, melyet a királylány szülei nászajándéknak szántak, remélve, hogy lányuk szerelmi házasságban élhet majd. Ezzel nemcsak a béke, de Izolda becsülete is veszélybe kerül...

- Nagyon érdekes és összetett feladat ez. Izolda a történet elején még kislány, aki időközben nő fel, válik kis királylányból, tinédzser királylánnyá, majd pedig igazi királynővé. Van egy íve a dolognak, ami azért nagyon szép, mert egy karakteren belül is többféle életkort kell eljátszani; kitalálni, hogy milyen gesztusai vannak gyerekként és milyenek később. Az is nagyon izgalmas, hogy már a kicsi gyerek igazolni tudja, később milyen nagylány lesz, milyen nő válik belőle. És ezt mind át kell tenni bábra, ami sokrétű gondolkodást és komoly felkészültséget igényel.

- Az megnehezíti ezt a feladatot, hogy két Izolda van?

- Igazából nem. Inkább csak még izgalmasabb kihívás színészként, mert kétféle karaktert kell alakítani. Fehérkezű Izolda egy elkényeztetett királylány, akinek elsősorban önmaga fontos, míg Szőke Izolda mély érzésű, nagyon érzékeny és ezért állandóan dilemmába kerül. Folyton hazudoznia kell, mert ellenállhatatlanul és feloldhatatlanul vonzódik egy férfihoz, akihez nem lenne szabad vonzódnia. Az majdnem lényegtelen, hogy ez a vágy a bájital hatására jön létre. A varázsszer mindössze azért érdekes, mert a sorsszerűséget erősíti. Azt, hogy ez bárkivel megtörténhet, és, hogy egyszerűen nem lehet ellene mit tenni. Izoldának királylányként megvannak a kötelezettségei, és ezt ő is nagyon jól tudja, de mind hiába, mert nem képes ellenállni az érzéseinek, amelyek egy olyan férfihoz fűzik, aki nem a számára kijelölt férj. Ennek ellenére megpróbálja teljesíteni a kötelességét, próbál helytállni feleségként, de hiába akar kimászni a Trisztánnal való kapcsolatából, újra- és újra visszacsúszik. Annak ellenére, hogy sokszor sokkal fájdalmasabb ez a szerelem, mint amennyi örömet okoz. Több benne a szenvedés, a bujkálás, a hazudozás, mint az a pár pillanat, amiért ezt az egészet csinálják. Attól pedig még összetettebb a probléma, hogy valószínűleg a királlyal is egy értékes házassága, működő kapcsolata lehetne, ha nem ismerte volna meg Trisztánt.

- Mit gondolsz a Markéval való kapcsolatáról? Valamennyire azért megszereti a férfit?

- Szerintem igen, hiszen Marke gyengéd, és királynőként bánik vele. Csak hát a Trisztánnal való kapcsolata hamar beárnyékolja a házasságukat, egy féltékeny férfi pedig nyilván nem ugyanúgy viszonyul a feleségéhez, mint előtte, de ez érthető, és azt hiszem, hogy ezt Izolda is érti. Tudja, hogy igaza van Markénak, de a benne munkáló érzéseket képtelen leküzdeni. Igazából pontosan ezért ártatlan. Hiszen próbál megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak, csak egyszerűen képtelen rá. Ezek nagyon komoly dilemmák, és mivel a bábnak nincsen mimikája, ezt mind fel kell tenni egy gesztusrendszerre, ami elég nehéz feladat, és ezzel kapcsolatban még sok munka vár rám, de egyébként borzasztóan élvezem az egész próbafolyamatot, mert nagyon izgalmas.

- És a Brangaenéhez fűződő viszony?

- Az is nagyon összetett, és azt gondolom, hogy még úton vagyunk, még nem alakult ki teljesen, még vannak eldöntetlen kérdések, amelyekre a maradék próbaidő alatt kell választ találnunk. Én azt hiszem, hogy Izolda egyrészt valóban kedveli Brangaenét, másrészt viszont a történet korában nagyon erősen meghatározó a társadalmi hierarchia, és Izolda számára, aki ebben nőtt fel, ebbe nevelődött bele, természetes, hogy szolgák tartoznak alá, így az is, hogy Brangaene szolgálja őt. Kedveli, sőt talán szereti is, hiszen rengeteget segít neki, de ha arra kerül a sor, hogy komornájaként be kell áldoznia a szüzességét, akkor nem áll ellent. Ebben közrejátszik az is, hogy a nőket ebben a korban leginkább eszköznek tekintették, és egyértelmű volt, hogy elsősorban a férfiak döntenek.

- De szerinted érzi a dolog súlyát, vagy számára ez csak olyasmi, aminek meg kell történnie, hát akkor történjen?

- Szerintem abban a pillanatban nem érzi a súlyát. Azt ugyan érzi, hogy ez nagyon rossz volt Brangaenének, de egyszerűen muszáj tenni valamit, és ez tűnik az egyetlen lehetséges megoldásnak. Abban a pillanatban nagyon gyorsan kell döntést hozni, és tulajdonképpen nem is ő hozza meg ezt a döntést, hanem Trisztán, ő csak nem mond ellent, mert az az igazság, hogy nem jut eszébe jobb. Ebben nyilván benne van a fiatalsága, tapasztalatlansága is. Érettebben, lehet, hogy nem így nézne erre a dologra, de még nagyon fiatal, és félti a saját életét is, mert, ha kiderülne, hogy már nem szűz, akkor nyilvánosan megszégyenítenék, sőt az életébe is kerülhetne a dolog.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

0 Tovább
«
123

babszinhaz

blogavatar

A Budapest Bábszínház blogja a Budapest Bábszínházról és a bábszínházról. Azoknak a nézőknek, akik igazán nyitottak. Felnőtteknek is. Sőt!

Címkefelhő

Budapest Babszinhaz (98),bábszínház (52),bab (15),Semmi (13),Janne Teller (12),Trisztan es Izolda (12),ifjúsági előadás (9),gyerekszínház (9),Kabaré musical (8),kabaré (6),Alföldi Róbert (6),rajzpalyazat (5),Spiegl Anna (5),Hókirálynő (5),Daniel Danis (5),mese (5),Bercsenyi Peter (5),Kivi (5),Budapest Bábszínház (4),Pettson és Findusz (4),színháztörténet (4),musical (4),Ellinger Edina (4),babfilm (4),Ludas Matyi (3),Hoffer Károly (3),Nyúl Péter (3),Gáspár Ildikó (3),semmi (3),A kis Mukk (3),babszinhaz (3),Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (3),andrássy út (3),animáció (3),Quimby (3),Kiss Tibor (2),Kálmán Eszter (2),színház- és filmművészeti egyetem (2),cabaret (2),reklám (2),Csizmadia Tibor (2),Pagony Kiado (2),Koós Iván (2),beatrix potter (2),BBC (2),Hans Christian Andersen (2),Teszárek Csaba (2),Ács Norbert (2),Hups Crew (2),kortars irodalom (2),Markó Róbert (2),Bereczki Csilla (2),Katona József Színház (2),színház (2),könyvtár (2),bécs (2),Handspring Puppet Company (2),Az iglic (2),Szalinger Balazs (2),marionett (2),Caryl Churchill (2),El Hormiguero (1),Sziget 2013 (1),Pablo Motos (1),Nemes Takách Kata (1),gameshow (1),talkshow (1),Spanyolország (1),Nelson Mandela (1),gyermek- és ifjúsági színházi világnap (1),Kovács Judit (1),báb (1),Marék Veronika (1),Michelle Obama (1),Sesame Street (1),szezám utca (1),óvodás (1),Márton László (1),Muppets (1),Tíz emelet boldogság (1),Muppet Show (1),Boribon és Annipanni (1),That Puppet Game Show (1),Koós György (1),Karádi Borbála (1),Mindenki (1),Oscar-díj (1),Kocsis Enikő (1),Fitos Dezső (1),Michac Gábor (1),Zságer-Varga Ákos (1),Némedi Árpád (1),Toldi (1),Arany János (1),középiskola (1),kötelező irodalom (1),budapest bábszínház (1),általános iskola (1),magyartanítás (1),Arany János-emlékév (1),gyerekelőadás (1),kötelező olvasmányok (1),Cziegler Balázs (1),Szálinger Balázs (1),Jevgenyij Svarc (1),Varro Dani (1),varró dániel (1),Julie Taymor (1),Futrinka utca (1),Brody Vera (1),Mazsola (1),Misi mókus (1),túl a maszat-hegyen (1),Jason Segel (1),Janosch (1),A csillagszemű juhász (1),magyar népmese (1),Kismackó és Kistigris (1),kesztyűs báb (1),Tim Burton (1),szatory dávid (1),poszt 2014 (1),Dario Fo (1),gyerekirodalom (1),mr bean (1),William Kentridge (1),Hajnali csillag peremén (1),Mozart (1),allatok vilagnapja (1),Salzburg (1),Richard Wagner (1),olvasás (1),Fige Attila (1),Babák (1),A halott menyasszony (1),Mórocz Adrienn (1),Jean Genet (1),Gimesi Dóra (1),Az oroszlankiraly (1),Karacsonyi lidercnyomas (1),allatbarat (1),Oedipus Rex (1),Andres Iniesta (1),Nike (1),foci (1),Vietnami Koztarsasag (1),vízi bábszínház (1),War Horse (1),Pillangokisasszony (1),Anthony Minghella (1),barca (1),Barcelona CF (1),szinhazi fesztival (1),Budapest Babszinhaz (1),kiállítás (1),TeARTrum Fesztivál (1),Sziget (1),hasbeszélő (1),Nina Conti (1),Bohoczki Sára (1),Fodor Annamaria (1),Michael Morpurgo (1),ASSITEJ (1),Szinhazi Vilagnap (1),ifjúsági színház (1),Fehérlófia (1),Broadway (1),Neudold Júlia (1),drámapedagógia (1),Blind Summit Puppet Theatre (1),John Turturro (1),Nagy Endre (1),Medgyaszay Vilma (1),Bárdos Artúr (1),animációs film (1),bábtörténet (1),dokumentumfilm (1),Richard Teschner (1),látványtervezés (1),kivi (1),bábfilm (1),Hollywood (1),Pethő Gergő (1),Odüsszeia (1),Odüsszeusz (1),Cselédek (1),Rózsa és Ibolya (1),Tatai Zsolt (1),CBBC (1),Blasek Gyöngyi (1),Szolár Tibor (1),West End (1),Füge Produkció (1),Jurányi (1),Neil Patrick Harris (1),Igy jartam anyatokkal (1),Nemzeti Színház (1)