Nem gyerekkorában járt utoljára a Budapest Bábszínházban, hanem középiskolásként, amikor a Kovalik Balázs rendezte Óriáscsecsemőt látta. (Legyinthetünk rá, persze, drámatagozatos volt, tőlük ez normális. Persze, de akkor is.) Aztán a „Na, milyen lesz a bábod?” kérdésre teljesen természetesen válaszolja, hogy bunraku. (Megtanulta Hoffer Karitól, jó, de ez így már tényleg nem ér!) Ezek után az ember már meg sem lepődik azon a félmondatán, hogy nagyon vágyott már a levegőváltozásra, arra, hogy egy kicsit kimozduljon a komfortzónájából.
- Mert?
- Mert az a tapasztalatom, hogy minden ilyen újfajta munkától kapok valamit, mindegyikből tudok tanulni. És mert valahogy az volt az előérzetem a Bábszínházzal, hogy egy otthonos helyre, egy baromi jó csapatba jövök. És nem csalódtam. Könnyed lazaság van, persze közben ott a munka iránti alázat, és igen, stresszelünk azon, hogy sikerüljön a próba, jó legyen a végeredmény, de görcs senkiben nincs. A társulat nagyon ismeri egymást, egymás rezdüléseit, amire nyilván szükség is van, hiszen ebben a műfajban nagyon egymásra vannak utalva.
- Ezek szerint akkor csak annyit jelent a komfortzónádból való kimozdulás, hogy kaptál egy bábot a kezedbe?
- Nem csupán. Elég nagy döntések után vagyok, elég sok mindenben változtattam az életemen. Nem akarok belőlük titkot csinálni, de várjuk meg, amíg hivatalossá válik. Lehet, hogy fura lesz, de ahhoz tudnám hasonlítani ezt a helyzetet, mint amikor az ember elutazik külföldre. Az, hogy más a légkör, mások az emberek, más a rendszer, számomra elsősorban új impulzusokat jelent. A változások rám mindig pozitívan hatnak, valószínűleg azért, mert alapvetően könnyen alkalmazkodom, nem szokott félelmet okozni.
- Alföldi Róbert munkamódszerét finoman szólva is elég jól ismered. Nem először foglalkozik bábokkal, de te először látod ilyen közegben. Obligát a kérdés: másképp rendez?
- Elég sokat dolgoztunk már együtt ahhoz képest, hogy hány éve vagyok a pályán, ráadásul a külső munkáim is hozzá kötődnek, így azt hiszem, a színházi gondolkodását, azt a struktúrát, amiben ő egy előadást létre szeretne hozni, megtanultam már. Nem dolgozik másképp, illetve nem is tudom… Pont a tegnapi és a mai próbán ismételte többször, hogy jól van, működik, ami szerintem önmagának is szólt, olyan volt, mint egy megerősítés. Volt egy összpróba, ami után – jogosan – megkaptuk a magunkét, mert nem voltunk elég pontosak. Egy ilyen bonyolult rendszerben, amiben van báb is, élő színész is, a kettő ráadásul reflektál egymásra, nagyon pontosnak kell lennünk, és pontosan kell tudnunk, mi miért, és miért épp bábbal vagy báb nélkül történik. Robi kidolgozott egy rendszert, azzal érkezett, a példányban is benne van, aztán a próbák alatt kiderült, hogy van, ami nem működik, akkor azt kidobtuk, vagy jöttek új ötletek. Csak hát a bábbal pontosnak lenni mindig egy picit tovább tart, mint nélküle, mert velünk egyenértékű szereplőkké kell válniuk. Vagy nekünk kell egyenértékűvé válnunk a bábbal, és felnőni hozzájuk? (Nevet.)
- Neked melyik a nehezebb?
- Én ezt nem tudom másképp, csak gyermeki játékként felfogni, az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy annyit azért nem bábozok, hogy az plusz para legyen. Talán nem ciki, mert nem vagyok bábos, nem tudatosan használom. Élvezem. Arra tudok gondolni, hogy ő az én lelkem, bizonyos érzéseket vele tudok csak kifejezni. Amikor a kezemben van, próbálom úgy kezelni, mint saját magamat. És úgy tartani, hogy szépen álljon, ne essen össze. Figyelem a többieket, próbálok tőlük tanulni. Nézem, mi minden lesz ezekből az anyagokból, ezekből a „gumidarabokból”, amikor értő kezekbe kerülnek. Szóval remélem, hogy sikerül úgy megmozdítanom a Cliff bábot, hogy az életre kel. Remélem. (Teszi hozzá félszeg mosollyal.) Ezek a bábok egyébként csodálatosak, nagyon kifejezőek. Rájuk nézel, és nem az jut eszedbe, hogy az egy báb, egy tárgy, hanem azonnal látod bennük a személyiséget, az érző lényt.
- A Kabaréban ott a Konferanszié bravúrszerepe és persze Sallyé. Schultz úr és Schneider kisasszony történetén hüppögünk. Cliffről meg az jut az ember eszébe, hogy szinte semmi nem jut róla az eszébe. Ott van ez a helyes fiú, aki alapvetően súlytalan, sodródó, akarat nélküli, lúzer, nem különösebben érdekes figura. Mitől lesz valamilyen ez a fiú? Jó, persze, tőled, de mibe kapaszkodik a színész?
- Próbálunk mindezek ellen menni, a csapdákat elkerülni, ami Robira egyébként is eléggé jellemző, hogy egy unásig ismert alapanyagot nézzünk meg máshonnan, hogy mi van akkor, ha… Például ha Cliff egy teljesen hétköznapi, mai fiú, aki elmegy külföldre, meglát egy jó csajt, és belekeveredik olyan dolgokba, amikből nem kér. Akinek ezáltal hirtelen fel kell nőnie. Ha ebbe én Szatory Dávidként belegondolok, hogy elhúzok teszem azt Franciaországba, ott találkozom egy lánnyal, aki alapvetően egy egészen más közegben él, aztán kiderül, hogy gyerekünk lesz – ez azért elég sokkoló. Egy ilyen nem egyszerű tengerparti flört biztosan hagy nyomot az emberben. Nem biztos, hogy egy görög tragédiát érne Cliff sorsa, de ha őt „mindegy”-re vesszük, akkor Sally is súlytalanná válik, hiszen végső soron ez kettejük tragédiája. A találkozásnak, a szerelmüknek, a gyerekkel kapcsolatos döntésnek és az elválásnak kell, hogy tétje legyen, és ehhez érzelmileg mindenképp egyenrangú feleknek kell lenniük.
- És hol mennek el egymás mellett? Sally karrierje az egyetlen ok, hogy nincs közös jövőjük?
- Egyrészt alapvetően más világból jöttek. És hát azt könnyű mondani, hogy gyere velem, elviszlek, majd velem máshol, egy neked idegen világban jó lesz. Az utolsó dal szöget ütött a fejembe. Abban Elsie-ről van szó, rajta keresztül pedig azokról az emberekről, akik valami miatt fontos szerepet játszanak az életünkben, még akkor is, ha esetleg nem tudunk róla. Akiknek a lénye, az életfelfogása nyomot hagy bennünk, szinte példaértékű, mert még ha félre is siklott a sorsuk, azt is teljes hittel tudják képviselni. Ilyen Sally is, aki minden sötétségével együtt élvezi azt, amit csinál. Elmehetne, de hol tudna érvényesülni? A Nemzetiben játszom a Brand című darabban, és abban van egy mondat, ami arról szól, hogy a haza olyan, mint a fa gyökere, szóval ha máshol akarsz érvényesülni, az soha nem lesz olyan. Ezt nem akarja Sally bevállalni. Talán joggal.
- Akkor Cliffnek könnyebb, mert ők el tudnak menni?
- Ő is maradhatna, de mégsem teszi, mert kényelmetlen neki ez a közeg. És nem csupán a külvilág történései, hanem az, ahogyan Sally éli az életét. Az, amit neki a pénzért meg kell tenni, Cliffnek ijesztő, már elviselhetetlenül sok. Felkínálja Sallynek a lehetőséget, hogy ebből kilépjen, hogy együtt majd megoldják, de a lánynak ez a segítség nem kell, ő egyedül akar boldogulni, miközben csak annyit kér, hogy szeresse a fiú, és hagyja élni, ahogyan addig élt. Cliffnek van ez a magánéleti szorongás, és az a félelemérzet, hogy gyűlnek a viharfelhők körülöttük a nagyvilágban. Erre az ő válasza a menekülés.
- Cliff Bradshaw elutazik, hazamegy, megír egy regényt. Mi lesz abban?
- Hú, ezen még nem gondolkodtam. (Gondolkodik.) Nem vagyok író, de színpadon például az a nehezebb, ha úgy játszol szerelmest, hogy közben civilben is szerelmes vagy. Fura, meghasonult állapot, hogy amiben élsz, abban már a színpadon nem tudsz élni. Szóval vagy élveboncolásból kiírja magából, vagy ezt félretéve teljesen mást, mint ami történt, menekülésképp mondjuk valami idillit. De talán inkább az előbbi, hogy nagyon mélyen belemegy. Csak az a kérdés, mennyi idő után fejezi be a könyvet, hogy egyfajta terápiaként egyhuzamban, fél év alatt, vagy belekezd, aztán soha nem fejezi be.
- Cliff visszatér valaha Sally városába?
- Valószínű, hogy nem, mert annyira intenzív volt ez az időszak, annyi mindent átélnek, és ebből annyi mindenre választ kap. Például arra, hogy nem alkalmas Sally mellé. Hiába szeretik egymást, nem működne a kapcsolat, mert nem ugyanott tartanak, nem ugyanolyan amplitudóval élik az életüket. De az is biztos, hogy nyomot hagy az életében ez a lány, és vágyként valahol mindig mélyen benne lesz az amerikai kertvárosban kiegyensúlyozottan élt mindennapjaiban.
További háttéranyagok a Kabaréhoz: