babszinhaz

Hutvágner Éva a Kivi rendezőjét, Gáspár Ildikót kérdezte az előadás létrejöttéről, ifjúsági színházról, a zene és a díszletek funkciójáról.

Fotó: Éder Vera

- Hogyan kerültél kapcsolatba a bábszínházzal?

- Először a Líra és Epika készülésekor, 2009-ben. Akkor Mácsai Pál, akivel az Örkény Színházban rendszeresen dolgoztam dramaturgként, felkért, hogy legyek ennek az előadásnak a dramaturgja. Elég hosszú volt az előkészítő folyamat: Szabó Borival és Varró Danival közösen agyaltunk a darabon, nagyon jó műhelymunka volt. A próbákon találkoztam Bercsényi Péterrel, aki Líra királyfit játssza. Lenyűgözött a bábszínészek alázatossága. Sokkal nagyobb, mint amihez az ember nem bábszínészek esetében szokva van.

- Hogyan és hol találkoztál a Kivivel először?

- A darabbal Mülheimben találkoztam, a színházi napok keretében. Itt előadások is voltak és egy kifejezetten gyermek- és ifjúsági színházi konferencia. (Ahova én nem tudom, hogy miért mentem el: talán egy ösztön sugallta. Kaptam egy meghívót természetesen, de hát sok helyről kapok meghívót.) Négy darabról beszéltünk: ezen kívül volt két holland és egy német dráma. Voltak ott német, ifjúsági színházzal foglalkozó dramaturgok (Németországban a gyerekszínházban a dramaturg és a drámapedagógus tulajdonképpen egy ember), akiknek nagyon komoly gyakorlatuk volt azzal kapcsolatban, hogy egy színdarab hogyan él meg az ifjúság körében. Ez a darab egyértelműen a legjobbnak találtatott, erről beszélgettünk a legtöbbet. A Kivi Németországban 2008-ban nyerte a legjobb ifjúsági dráma díjat, és akkor éppen készült két bemutatója is.

- Mit gondolsz a szövegről?

- Megmozgatja az emberek fantáziáját, egy erős írói hang szólal meg benne, erős a világa is. Az egyik fő erénye, hogy, bár nem dokumentarista dráma, mégis képes egy hihető és átélhető valóságot teremteni.

- Mit jelent a számodra (és a Kiviben) az ifjúsági színház?

- Igazából csak a darab kapcsán kezdtem el erről gondolkozni. A fiatalok, különösen a 14-18 év közöttiek nagyon fogékonyak, nagyon sokat gondolkodnak arról, hogy ők kicsodák-micsodák, miként tudják önmagukat meghatározni. Ez az életkor az, amikor nagyon sok minden eldől, ami az erkölcsi értékeket és a világnézetet illeti, a világról való gondolkodást. Ez a darab számomra elsősorban a szolidaritás fontosságáról szól. A közösség élménye egy jó élmény kell, hogy legyen, mert a közösség igenis segít a magánnyal szemben: az ember nem magányos lény. Ma már alapvetően minden arról szól, hogy az embernek egyedül kell tudni boldogulni, egyedül kell - már nagyon korán - ráállnia arra, hogy sikereket érjen el.  Az egyéni boldoguláshoz pedig sokszor az is hozzátartozik, hogy a többieket le kell győzni, hogy a többieken át is lehet (sőt, kell) gyalogolni minden további nélkül. Egy olyan világnézetet próbál sugallni a Kivi, amiben természetesen és magától értetődően van jelen a közösség felelőssége: hogy mindenkinek föl kell ismernie azt a feladatot az életében, ami ki tudja tölteni, ki tudja teljesíteni őt, és, hogy ebben egymásra is szükségünk van. Ebben benne van a közösség felelőssége is, az, ami alapvetően nagyon hiányzott az elmúlt húsz-harminc év oktatásából (az enyémből is). Hogy a döntéseinkért felelősek vagyunk. A közös és az egyéni döntéseinkért egyaránt.

- Mennyiben kapcsolódik ez a gondolatkör ahhoz, hogy osztálytermekben fog folytatódni áprilistól az előadások sora?

- Mivel az osztályközösség egy létező közösség, ez talán segít nekik a tovább-gondolkodásban. Maga a színház is egy alkotóközösség kell, hogy legyen. Pont az a lényege, hogy közösen, közösségben alakul. Ahogy Nádas Péter mondta: a színház összelélegzés.  

- Ez az oka a nézők egymás felé fordításának, a tér elrendezésének?

- Ennek alapvetően inkább praktikus oka van: az előadásnak osztályteremben is működnie kell. A négy hét alatt, ami rendelkezdésre állt, nem akartam két külön előadást rendezni., így ez tűnt a legpraktikusabbnak. Ezt a négyzet alakú teret bárhol ki lehet alakítani, és körbe lehet ülni. Egy fekete színházi térben azonnal felmerül az igénye annak, hogy legyenek falak, ami előtt játszódik valami: legalább egy fal legyen - kezdetben Eszterrel (Kálmán Eszter, az előadás látványtervezője) egy U alakú nézőtérben gondolkodtunk, de amikor bementem ebbe a térbe, rádöbbentem, hogy nem akarom egyik falat se nézni! Üljük körbe teljesen! Most úgy működik, mint egy kis sziget. Bárhol lerakható, csak egy konnektor kell hozzá.

Spiegl Anna és Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

- Mit kell tudni még az előadás képi és hangzó világáról?

- Azért van benne looper, mert nincs díszlet. Nagyon zeneinek találtam már elsőre is ezt a darabot, zenével akartam strukturálni, felépíteni. Először arra gondoltam, hogy ha a capella énekelnek, az elég lehet. De aztán rájöttem, hogy ez csak nagyon szűk mezsgyét adna, nem tudunk elég messzire jutni így. Ekkor támadt az az ötletem, hogy legyen ez a looper. Volt itt tavalyelőtt a kortárs drámafesztiválon egy fantasztikus amerikai stand up performance-művész, Reggie Watts, aki két looperrel dolgozott, és hihetetlenül csodálatos zenéket csinált a szemünk előtt pillanatok alatt - bár ő hangszert is használt. A tárgyak zenélésre is alkalmasak. Ahogyan használjuk őket, már eleve absztrakció: nem csak azt jelentik, ami önmaguk, hanem, amiről beszélünk közben, amit mesélünk róluk. Ugyanakkor teljesen váratlanul létre lehet hozni velük egy tér-élményt, egy hangkulisszát, amitől megteremtődik egy párhuzamos valóság. Úgy tekintek ezekre, mint az én díszletfalaimra, magára a díszletre.  

- Az előadásban megjelenik egy-egy dallamfoszlány is, amelyek az előadás végén egy dal szólamaivá állnak össze. Hogyan jutottatok ehhez a Fonográf-számhoz?

- Gyerekkoromban hallottam. A fejemben volt ez a dal és egyszer csak sok év után újból beugrott. Evidensen jónak éreztem. Megmutattam Árpinak (Kákonyi Árpád, az előadás zenei vezetője), aki azonnal azt mondta, hogy ez telitalálat.

- Hogyan alakult ki az alkotócsoport?

- Árpival már egyszer dolgoztam a Két néni előadásában (Két néni, ha megindul, Gáspár Ildikó első rendezése, az előadás az Örkény Színházban látható). Vele ízlésben, zenei gondolkodásban is nagyon egyetértünk, így jól tudunk együtt dolgozni. A Két néni kapcsán új dalokat is kellett írnia. Nehéz volt megfogalmazni, hogy milyen dalt szeretnék, úgy, hogy nem értek hozzá, és csak érzeteket tudok mondani. Ő azonnal megírta tökéletesen. Nem volt második próbálkozás, mert elsőre jó volt. A többiek: Kálmán Eszter úgy került bele, hogy eredetileg Izsák Lilivel akartam csinálni, akivel a Két nénit is csináltam. Neki kisbabája született, ezért le kellett, hogy mondja a felkérést. Ő ajánlotta Esztert maga helyett. Amikor találkoztunk és elkezdtünk beszélgetni, teljesen egyértelmű volt, hogy működni fog. Julinak (Neudold Júlia) olvastam a Színház.hu-n a szakdolgozatát. Azt éreztem, hogy ez a csaj nagyon ért ehhez az egész iskolai, fiataloknak szóló színházhoz. Neki egyébként még van egy európai színházi ízlése, ami kicsit tágabb, mint amihez Magyarországon szokva vagyunk. Szaidával pedig egy párizsi tetőteraszon beszélgettünk úgy igazán először, és már akkor mondtam neki, hogy szeretnék vele dolgozni. Szeretem a kedvességét és a higgadtságát. Mindig jókor mond valami okosat.

- Mennyit fog még változni az előadás?

- Biztosan lesznek még kisebb változások. Most, hogy találkozunk a közönséggel, ki fogja adni magát, hogy mi működik, mi nem működik. Hogy mi az, amit jobban ki kéne bontani. Vagy el kéne dobni.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

"Először is, még mielőtt" - Bercsényi Péter, Spiegl Anna és a Kivi

A Kivi bemutatója február 21-én lesz, és a főpróbák kezdetével megkezdjük azt az interjúsorozatot is, melyben sorra megszólaltatjuk az előadás létrejöttében közreműködő alkotókat. Első alkalommal Bercsényi Pétert és Spiegl Annát kérdezte az előadásról és a szerepeikről Hutvágner Éva.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

- Elsősorban mindketten bábszínészek vagytok. Mennyiben mondható másnak ez az előadás korábbi és jelenlegi munkáitokhoz képest?

S.A.: Mindkettőnknek volt már része olyan, nem tipikusan bábelőadásnak mondható előadás létrejöttében, mint a Kivi. Például az egyetemi vizsgáink felében nem bábok, csak bábos effektek voltak: olyan rendezők jöttek, akik nem bábrendezők, és így nem kimondottan bábelőadást rendeztek - hanem csak valami olyasmit. Ez is egy ilyen előadás, nem bábelőadás, hanem valami olyasmi: több a tárgy, mint egy átlagos előadásban. Nem azért szokatlan a számomra, mert nem teljesen bábos, hanem azért, mert teljesen interaktív. Haverkodni kell a nézőkkel, ami izgalmas, nem tapasztalt helyzet nekem.

B.P.: A színésznek van egy adott energiabázisa, amit felhasznál egy előadás alatt. Ezeket az energiákat felosztja a koncentrálás a szöveg előhívására, az átélésre, a beszéd tisztaságára, esetleg a koreográfiára - persze nem százalékos felosztás ez -, és ebben a produkcióban ehhez jön még hozzá, hogy folyamatosan fenn kell tartani a kapcsolatot, a kontaktust a nézőkkel. Ez az interaktivitás a "más" nekem: hogy akkor is, amikor valamit magunkban, magunknak teremtünk meg, és így intim a szituáció; akkor is a nézőknek kell mesélni. Nem lehet, hogy egyszerűen csak eljátszunk egy jelenetet…

S.A.: …és akkor ők azt majd nézik.

B.P.: Igen, folyamatosan kínálni kell nekik az infót, és ez egy jó adag plusz energia.

- Daniel Danis írása, a párhuzamos monológok, a narráció és a szituációk keveréke. Mennyiben változtatja meg az előadáshoz való viszonyotokat?

B.P.: Azt szoktuk meg általában - ami a bábelőadásoknál talán kicsit lazábban működik -, hogy van egy jelenet, ami tart valahonnan valahová, és az egymástól kapott impulzusok mentén jutunk el egy végkifejlethez. Például Anna pofon vág engem, én azon felbőszülök és összetörök két porcelán tányért, aztán összeveszünk, a jelenet végén meg nagy kibékülés, és függöny. Ez itt nincs és nem is lehet, mert ha meg is szülünk egy jelenetet, mondjuk két-három mondatos szöveggel, utána ebből rögtön ki kell váltanunk. Ezt a folyamatos ki-be járkálást meg kell alkotni:  valahogy zsebből kell előszedni. Nem A-ból B-be tartó folyamat során, hanem egyből C-ből indítani, a semmiből. Ez a része nehéz. A báb "lazasága" abban áll, annyiban másítja meg a dolgot, hogy alapvetően le kell az embernek választania magáról a szerepet: az ember láttat valamit, valamin keresztül, ami alapján átfogóbb a hozzáállása. Ez a játékmód ebben hasonlít, csak sokkal töredezettebb egy klasszikus előadásnál.

S.A.: Abszolút egyetértek.

- Mit gondoltok a Kivi történetéről? Mennyire aktuális, mennyire fogja megfogni a megcélzott közönséget?

S.A.: Én tizenháromtól százéves korig ajánlanám. Attól, hogy fiatalokról szól, nem feltétlenül csak fiatalok problémái ezek. Van benne egy szerelmes pár például, de a társadalmi szituáció is ilyen: jó rányitni ezekre a problémákra a fiatalok szemét… Hogy például nem attól függ a boldogság, hogy milyen MP3 lejátszód van, milyen ruháid. Hogy máshogy is el lehet ezt képzelni. Ezek a srácok létrehoznak egy kis ősközösséget, és próbálnak benne dolgokat létrehozni. De hát nem csak a fiataloknak érdemes ezen gondolkodni, hanem az idősebbeknek is.

B.P.: Kicseng belőle az aktualitás: amiatt kerülnek ki például az utcára ezek a fiatalok, mert olimpia van, és olimpiai falu épül az addigi otthonaik helyére. Az egyik oldalon ott van az megmutatni vágyott ügyesség, a gazdagság és a sport - ezeknek az embereknek csinálnak helyet azok helyén, akik nem tudnak tiltakozni, mert nincs lehetőségük rá.

- Mit gondoltok az általatok játszott szerepekről?

S. A.: A próbafolyamat során sok került bele belőlem. Az, hogy spontánnak és természetesnek kell lennie a játéknak, csak akkor jöhet létre, ha magamból hozom létre ezt a karaktert. Kivi nem egy elvezett lány, de - akár a korából kifolyólag is - nagyon hallgat a nagyobbakra, és a többiek vigyáznak is rá. Ő egy menő csaj. De - például - ha instrukcióban azt kapom, hogy ne játsszak gyereket, én pedig észre sem vettem, hogy gyereket játszottam - akkor elgondolkozhatok azon, hogy mit jelent gyereket játszani. Kivi nagyon aláveti magát a közösségnek - de ez miért van? Talán mert életben maradni egy ilyen nyomorult közegben csak többen együtt tudnak. Ezért halad ennyire a tömeggel, a többiek után.

B.P.: Valójában kevés srácról lehet tudni, hogy ki is valójában. Licsiről, a saját szerepemről csak gyanítom a múltját, hiszen éppen csak megemlíti, ám nem meséli el teljesen. Színészként nekem eggyel "harcosabb" az út, hogy eljussak Licsihez, mert van egy vékony rés, egy légrés köztem és a szerepem között, és ezzel meg kell küzdenem. Ez a Licsi egy nagyon "kúl" fiú… én meg azt gondolom, hogy nagyon sok minden vagyok, csak "kúl" nem. Legalábbis a fiatalok között vett értelemben. Ezt még nekem is el kell hinnem magamról, hogy tudok ilyen figurát csinálni. Ezen belül improvizálni, természetesnek és egyszerűnek lenni- ez egy szép kihívás. Úgy hősök ezek a gyerekek, hogy nem tiszták. Csak a lehetőségekhez képest azok - úgy, hogy közben azért igyekeznek teremteni. Fura, mert ahogy az ember foglalkozik a szerepével - valahogy a konvencionális bűnök elvesztik a súlyukat. Például ha lopni muszáj… Nem lehet egyértelműen kimondani, hogy ők jók, vagy rosszak. Inkább áldozatok. De van egy közös céljuk, egy utópiaszerűség, ami valahogy azonban reálisnak is tűnik, talán az érte tett közös munka miatt. Nem önsajnáló áldozatok ők.

S.A.: Áldozatok, csak próbálják a legtöbbet kihozni ebből az áldozatstátuszból. Az a tök jó ebben, ahogy csináljuk (és az én ízlésemnek ez nagyon megfelel), hogy komoly és tragikus dolgokról beszélünk, de mindent megpróbálunk humorral kezelni - ez a karakterekben is benne van. Nem süllyednek bele az önsajnálatba attól, hogy áldozatok, hanem másznak kifelé, előre. Életösztön.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

- Mi lenne az az egyetlen mondat, amit kiemelnétek valamiért?

S.A.: Ami először eszembe jut, az az, hogy "Csak ne Káposzta". [Kivi ezt mantrázza akkor, amikor keresik számára a megfelelő nevet - H.É]  Pont azért, amit elmondtam. Kivi aláveti magát, de azért…

B.P.: … van egy elképzelése. De hát legyen úgy, ahogy lesz… végül a Káposztát is elfogadná, csak nem akkora örömmel. Nyilván azért, mert sokszor előjön, de az én mondatom az "először is, még mielőtt…"  lenne. Vannak Licsinek ilyen szentenciái, amiket puffogtat… Picit tudálékos, de abszolút vezető egyéniség ő. Eggyel többet képzel magáról, mindeközben azért nagyon is talpraesett.

- Milyen szerepekben láthatunk benneteket Kivin és Licsin kívül?

S.A.: Nekem a Bábszínházban a Semmi, ami hasonló korosztályt céloz meg hasonló problémákkal, és a Hajnali csillag peremén, ami kisebb gyerekeknek készült, és amiben márciustól újra fogok játszani. Ezen kívül még a színművészeti egyetemen játszom pár előadásban: A gömbfejűek és a csúcsfejűekben és A tavasz ébredése lesz még egyszer, a Jurányiban pedig megy A hideg gyermek, amit az osztálytársaimmal hoztunk létre. Péter sok mindenben játszik, ő itt a Bábszínházban a bonviván…

B.P.: Itt házon belül felújítottuk a Líra és Epikát, a Hajnali csillag peremént, ez utóbbiban Anna adja a feleségemet. Lehet, hogy ez kísérteni fog végig a pályánk során…

S.A.: Lehet. Én nem sajnálnám.

B.P.: És még a Rózsa és Ibolya, a Csipkerózsa, az Übü király és a magyarok; aztán a Manna Produkcióval közös Babák. Kinn fut még a SZERET…lek, a HOPParttal. Aztán a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a FÜGE közös produkciója, a Képmutatók cselszövése. Ennyi.

S.A.: És még lesz itt egy előadás, amiben mind a ketten leszünk, A kis Mukk.

B.P.: Ott én leszek a főgonosz. A Rózsa és Ibolyában már én vagyok a gonosz mostohának a gonosz (de vicces) szolgája. Kíváncsi vagyok erre A kis Mukkra: persze abszolút klisé, hogy a gonosz szerepeket jobb megcsinálni - mindenki ezt mondja. Én szeretem a hős karaktereket is, de érzem, hogy van bennem más is, egy jó adag intrika, ami így harminc után egyre nyilvánvalóbbá válik…

S.A.:  Én is kíváncsi vagyok, én a szultán húga leszek.

- Daniel Danis saját színházának Kivi-előadását biztos ismeritek. Az az előadás sokkal sötétebb világot rajzol a nézőnek. Ehhez képest ennek a Kivinek a világa lazább, könnyedebb, játékosabb.

S.A.: Azt érzem, hogy sokkal ötletesebb. Ha egy író rendezi a saját darabját, akkor inkább "elsőkörös" ötletei vannak, hiszen csak a saját művét akarja látni megelevenedni, ez pedig már az Ildi [Gáspár Ildikó, a rendező] által feldolgozott anyag, ahol a történet csak az alapot szolgáltatta.

B.P.: Maga a történet is elég ütős. Nem véletlen az, hogy Daniel Danis a videós megoldást választotta eszközül, hiszen az a réteg, akikhez szólni akar, a videó nyelvét ismeri. Tényleg olyan maga a Kivi szövegkönyve is, mint egy forgatókönyv, abszolút filmesre van írva. A bábszínházhoz is ezzel tud nagyon jól kapcsolódni: a vizualitásban, ami alapján az alapszöveg és a bábművészet ötvözhető.

- Mit gondoltok, milyen lesz majd iskolákban, osztályoknak játszani?

B.P.: Biztos, hogy rengeteg zavaró tényező lesz - hiszen mi megyünk hozzájuk, az ő terükbe, az ő közegükbe. Jó vendégnek kell lennünk, mégpedig úgy, hogy értékes dolgot adunk nekik, hogy tényleg el akarjuk mesélni ezt a történetet. Én azt akarom, hogy ha kicsöngetnek, akkor a végén nem azt érezzék, hogy "hú de jó hogy elmaradt a tesi meg a töri", hanem hogy de jó lenne még ilyet…

S.A.: … és hogy milyen érdekes volt. Ez egy olyan előadás, aminek az elején meg kell nézni azokat az arcokat, akikkel beszélni fogunk. Vannak olyan tervek, hogy esetleg majd együtt rendezzük be a termet… hogy előtte is beszélgessünk velük. Engem az érdekel a legjobban, hogy milyen lesz egy osztálynak játszani, akik már ismerik egymást. Ha valakit például bevonok, hogy "jó, hát te vagy az egyik szereplő", merthogy van ilyen az előadásban, akkor azon nagyon fognak röhögni, vagy be fognak szólni egymásnak…?

B.P.: Biztos.

S.A.: Bátorítani fogja a közösség egymást az interakcióra, vagy sem? Engem ez érdekel. Hiszen bemegyünk majd egy közegbe, ahol ismerik egymást, viszont minket nem, mégis mi akarunk csinálni nekik ott valamit. Érdekel, hogy hogy fog hatni ott. És persze kevesebben is lesznek, hiszen száz ember nézi itt a Bábszínházban és harminc-harmincöt nézi majd kint - intimebb tud majd lenni talán kint.

B.P.: Én nagyon várom. Rengeteg ismerősöm csinált már ilyet. Csodáltam őket, hogy kicuccolnak, belaknak egy antiszínházi teret a zöld táblával meg a parkettával, az olajfestékkel a falon; és ott ülneki ezek a srácok, akik vagy nézik hogy ezek most mit keresnek itt, vagy azt figyelik, hogy hol lehet beszólni hogy mulathassanak egy jót: ezt a részét nagyon várom. Vonzó volt az elejétől kezdve, hogy lehet majd ilyet csinálni. Vannak tippjeim, hogy milyen lesz majd, de úgysem úgy lesz. Hiszen harmincöt ember összességét nem lehet megtippelni.

S.A.: Izgalmas lesz, hiszen nem tudhatod, hogy hova mész be. És ha már egy ideje játsszuk is kint, akkor sem tudhatjuk majd…

B.P.: Az biztos, hogy ez életben fogja tartani az előadást, mert mindenért küzdeni kell majd; nyitva kell maradni. Például nem lehet elengedni semmit a fülünk mellett, hiszen éppen az a cél, hogy élő legyen és hogy ők is benne legyenek az egészben.

S.A.: Még bele kell rázódni… Ma például, amikor beriasztott a tűzjelző, hirtelen nem tudtam, hogy hogy építsem be, pedig éreztem, hogy ezt is bele lehetne. Meg kell tanulni mindenre reagálni, hogy felpezsegjen az egész.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Javában tartanak a színházban a Kivi próbái. A produkció előkészületeit Hutvágner Éva dokumentálja.

Az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

Mangó, Dinnye, Répa, Csilipaprika, Krumpli, Zeller, Citrom, Licsi és Kivi. Nem, ez nem csendélet! (hogy mennyire nem, arról később…) A zöldség és gyümölcsnevek egy banda tagjait takarják: akik bekerülnek, átkeresztelődnek új családjukba. Daniel Danis, kortárs kanadai író műve, a Kivi hajléktalan gyerekek védszövetségéről mesél, akik az olimpiai falu építkezésének kezdetekor végrehajtott hatósági „tisztogatások” miatt az utcára kerültek. A megfagyás és az éhhalál ellen küzdve, bujkálva tartják magukat életben szinte egyik napról a másikra. A főszereplő, Kivi, tizenkét évesen kerül a szellemtanyából otthonná pofozott óvóhelyre. Megismerkedik új otthona szabályaival, a névválasztás értelmével és a feladatokkal. A főszereplőkről ennyit: Kivi és Licsi nemcsak résztvevői, de egyedüli mesélői is a történetnek.

Ennyit tudtam a darabról a Bábszínház leírásából (meg Daniel Danis saját színházában tartott előadását részlegesen rekonstruálva a kritikák és egy kis videórészlet alapján): ez valami sötét és mély, fullasztó darab lesz...

A rendező, Gáspár Ildikó (fotó: Éder Vera)

Volt persze arról is valami ködös elképzelésem, amolyan bölcsész-fixaidea, egy kis létszámú műhelymunkáról, ahol két színész meg egy rendező összeborulnak egy szöveg felett. Az első próba első percben aztán (szerencsére) előzetes várakozásaimnak gyors „ágyőt” mondhattam.

Spiegl Anna (Kivi) és Bercsényi Péter (Licsi) az első próbán már egy jól megalapozott koncepció egy részletén dolgoztak. Az általam elképzelt pár ember helyett mintegy tizedmagukkal dolgoztak a Játék-tér közepén, ahol a rendező, a dramaturg, a zeneszerző, a rendezőasszisztens, a hangosító, ügyelő, a jelmez- és díszlettervező és még jó pár ember közös munkájának a keresztmetszetét figyelhettem meg pár óra alatt.

És a csöndes szövegcsócsálás... Elég bizarr gondolat így utólag. Ezen a a próbán színészek éppen az előadás alatt működtetendő hangeffekteket pörgették (énekelték-kattogták-pittyegték-dobolták) végig. Körülbelül olyan érzés volt, mint amikor az ember egy idegen ország nyelvét próbálja felfejteni pusztán a hangsúlyok és a gesztusok segítségével.

 „Akkor most a szelet a hatvanhetesre?” „Nem, hanem a hatvankettes A-ra, hogy a bam-bamnál ne kelljen sokat lépni.” „De ide kitaláltam egy variációt.” „Akkor hagyjunk neki egy szünetet.” Tolvajnyelv volt a számomra: számok, helyek, dalok kusza keverékében elválaszthatatlanul fonódott össze pillanatnyi improvizáció a rögzült tartalommal; ha nem szán meg valaki, és nem nyom a kezembe egy teljes szövegkönyvet, akkor úgy jövök ki, hogy ha lehet, még homályosabban látom ezt az egészet, mint annakelőtte.

Licsi és Kivi, azaz Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

A színpad egyelőre nem elevenedett meg, csak a dalok és hangok mentek végig. A próbák végére sok mindent rögzítettek – én pedig a szöveget szótárként használva elkezdtem összedominózni a részleteket. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy érdekes és jó munkának lehetek tanúja; és hogy minél jobban belekerülök, annál nehezebb lesz írnom róla – hogy osszam meg a tapasztaltaim, ha már én is a tolvajnyelven beszélek?