babszinhaz

Kovács Natália, a KRE színháztudomány szakos hallgatója ezúttal aTrisztán és Izolda négy főszereplőjét kérte meg – azoknak a karaktereknek a megbábosítóit, akikből a történetet mozgató szerelmi sokszög áll –, hogy beszéljenek a szereplőjükről. Árulják el, mit gondolnak róla, milyennek látják személyiségét, milyen viszonyban állnak vele, esetleg milyen nehézségeik adódnak a figura megformálásával kapcsolatban. Íme, itt olvashatók Marke királyt játszó Ács Norbert gondolatai!

- Marke Cornwall királya, Trisztán nagybátyja, akit örökbe fogadott, és felnevelt. Hadban áll az írekkel, s minthogy azok erősebbek birodalmánál, adózni kényszerül nekik: tíz évente száz gyermek a béke ára. Marke jobb híján Írországba küldi gyógyulni unokaöccsét, aki akkor sérül meg, amikor hőstettével felmenti a cornwalliakat e szörnyű adó alól. Később Trisztán által megkéri az ír királylány, Izolda kezét, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a szépséges hölgy férjeként majd iszonyatos féltékenységet és megaláztatást kell átélnie.

- Marke király bízik Trisztánnal való kapcsolatában, és eleinte abban is, hogy Izoldával jól működhet a házassága. Ám – ahogy mondják – sosem lehet tudni, három fél közül ki a harmadik. Itt Marke marad kívül a körön. Szerintem nem hibás ebben, mert nem egy durva vagy rossz ember, nem arról van szó, hogy Izoldával való kapcsolata akkor sem működhetne, ha a fiatalok nem itták volna meg a varázsitalt, hanem arról, hogy ez a mindent elsöprő, végzetes szerelem felülírja kettejük viszonyát. Ő bizonyos tekintetben áldozat ebben a viszonyrendszerben, hiszen a szerelem végzetszerűsége lekaszabolja őt is.

- És mit gondolsz, szereti Izoldát, vagy Izolda inkább csak eszköz arra, hogy végre békét kössenek az írekkel?

- Eszköznek semmiképpen nem nevezném, de biztos, hogy – akármennyire modern felfogású ez a darab – megjelennek benne az adott történelmi korszakot jellemző feudális kötöttségek. Egy király és egy királylány esetében nem feltétlenül merül fel a szerelem fogalma, s így a kérdés sem, hogy egyáltalán szeretik-e egymást. Politikai döntés, hogy Cornwall királya megkéri az ír királylány kezét, de Izolda szépsége kellemes meglepetés Marke számára: mindenképpen tetszik neki a nő, erre rengeteg utalást találunk. Ez persze nem ugyanolyan, mintha szerelmes lenne belé az elejétől kezdve, de később azért bonyolultabbá válik az, ahogyan Izoldához viszonyul. Egyrészt a birtoklás vágya is felmerül, másrészt egy idő után veszélybe kerül Marke királyi tekintélye; ilyen értelemben kicsit kicsusszan a talaj a lába alól, és ez szerintem, összefügg azzal, hogy időközben még szerelmes is lett a szerencsétlen. Még egyszer hangsúlyozom, működhetne is kettejük kapcsolata, ha a fiatalok nem itták volna meg az italt. Izolda is utal erre Brangaenén keresztül: féltékenységről tanúskodik, hogy azt szeretné, Brangaene ne töltsön túl sok időt a királlyal. Ezek szerint őt sem hagyja teljesen hidegen a férfi.

- Miért? Marke szerethető ember?

- Nagyon szeretném szerethetővé formálni, mert ha nem az, akkor nincs tétje annak, hogy Izolda Trisztánt választja. Ebben az esetben úgy tűnne, hogy mi sem természetesebb az ő döntésénél. Hiszen ha Marke egy olyan király, aki vadászattal, piálással, bulizással, meg minden olyasmivel foglalkozik, ami ugyan együtt jár az uralkodással, de ami miatt a nőre már nem jut energiája, akkor nem jelent valós alternatívát a személye, és nyilvánvaló, hogy Izolda elfordul tőle.

- Már említetted, hogy meginog Marke tekintélye, de szeretnék még picit visszatérni erre, mert szerintem fontos. Egyrészt szóbeszéd is kezd terjedni arról, hogy megcsalják, másrészt ott van a gyerek adó is – ő nem képes legyőzni Moroldot, Trisztán viszont igen.

- Így van, és pontosan ezért ezzel nagyon sokat kínlódtunk. Problémát jelentett számomra, hogy hol helyezzem el pontosan Markét a Trisztánnal való viszonyában, mert ugyan a hierarchikus renden belül feljebb tartozik, de már a nyitó helyzetben is egy voltaképpen uralkodásra képtelen, gyenge lábakon álló királyt látunk; már ekkor is recseg-ropog alatta a tákolmány. Abban, hogy mégse egy nyomorult alak legyen belőle, sokat segített nekem Hoffer Károly tervezése is, aki egy kicsit méltóságteljesebb, szerethetőbb, illetve úgymond „jobb pasit” rajzolt, mint amilyet a szöveg lefest. Ami a két férfi kapcsolatát illeti, arról Márton László is elmondta, hogy dramaturgiai okokból ki kellett hagyni azokat a regényben szereplő epizódokat, amelyekből kiderül, hogy Markénél gyerekeskedett Trisztán, ő nevelte fel, ami nyilván mély és szoros kapcsolatot jelenthet. Nem szeretnék nagyon ráülni erre a vonalra, de jó lenne, ha egy kicsit meg tudnánk mutatni valamit ebből is.

- És az, hogy ez kimarad, okozott is problémákat a próbák során. Hogy érzed, sikerült megoldani, hogy nincs sor a Trisztán és Marke között fennálló kapcsolatra?

- Megpróbáljuk ezt nonverbális jelekkel áthidalni. Szöveg vagy jelenet nem került be erre vonatkozóan, hanem olyan meghittséget próbálunk bizonyos pillanatokban megmutatni, amely elárulja, hogy ez a két ember, túl a rokoni szálakon meg az esetleges rangbéli kapcsolatokon, alapvetően barátok. Ez pedig tovább fokozza Trisztán drámáját, hiszen azzal, hogy árulást követ el a király személye és becsülete ellen, barátjaként önmagát is elárulja. Becsületes akar maradni. Ezért még csak fel sem merül az a megoldás, hogy ne hozza haza Izoldát, vagy hogy ketten együtt megszökjenek, ha már egyszer szerelmesek. Mindketten iszonyatos erőfeszítések árán próbálják megőrizni becsületüket, ezért is szakítanak egymással folyamatosan. De nem képesek uralkodni magukon. Hiába próbálják újra és újra lezárni ezt az egészet, egyszerűen képtelenek rá, mert ez a végzetük. És az ő végzetük Marke sorsát is meghatározza.

További háttéranyagok a Trisztán és Izolda kapcsán:

Interjú Kovács Juditta,  Izolda alakítójával

Interjú Teszárek Csabával, Trisztán alakítójával

Interjú Csizmadia Tibor rendezővel

Interjú Márton László íróval

1. próbanapló

2. próbanapló

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Mező Bori és Szász Emese a sor végére ugrott, azaz Ács Norberttel beszélgetett.

Az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- Ki volt a legszimpatikusabb karakter, mikor olvastad a regényt?

- Talán Pierre Anthon. Persze lehet, hogy helyesbítenem kell: az, hogy szimpatikus, talán túlzás. Inkább ő volt az a karakter, akivel a leginkább menni tudtam, vagy aki meg tudta szólítani a bennem már elbújt kamaszt. De azt hiszem, leginkább a Fontos Dolgok Halma vonzott, annak a húzása, ahogyan túlnő rajtuk ez a dolog, ahogyan felfalja őket. A szereplők többségét eléggé sematikusnak láttam, mint egy tanmesében általában.

- Azért mondtad őt, mert hasonló voltál kamaszkorodban te is?

- Inkább mint karakter volt érdekes. Az, ahogyan az ő idegesítő passzivitása aktivizálja az egész csoportot. Nem hinném, hogy ilyen voltam. De ha arra is vonatkozik a kérdés, hogy hasonlítottam-e Dagadt Henrikre, akit játszom, akkor sem. Legalább is ránézésre. Nem voltam szemüveges, nem voltam különösebben jó tanuló, és lényegében nem voltam kövér sem. Inkább vízilabdáztam és rajzversenyeket nyertem. Csak később, a középiskolás éveim végétől alakult úgy, hogy szemüvegem lett, elkezdtem okoskodni, és hát, különösen így karácsony környékén (az interjú ekkor készült) komoly súlyproblémákkal küzdök.

- Nem sejtetted, hogy Dagadt Henriket fogod megformálni?

- Egyáltalán nem, de ennek több oka is van. Egyrészt a saját énképemben nem látom magam kövérnek, így ha reggel a tükörbe nézek, vagy ha ilyen szerepet kapok, alapból meglepődöm. Másrészt a könyvben szélesebb a paletta. Gimesi Dóri izgalmas szerepösszevonásokat hozott létre, feldúsította a karaktereket, amik a próba folyamatában tovább árnyalódtak. Azon kívül ez egy tézisregény, tömény filozófia, azt sem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán dramatizálni lehet, nemhogy azt, hogy mit játszom benne. Egyébként szerintem Henrik karakteréhez Hoffer Karinak az egyik legjobb rendezői instrukciója maga a báb volt, akit tervezett. Nagyon plasztikus, kifejezően mutatja, milyen ez a figura. Persze jó, ha az ember megtalálja önmagában is azokat a pontokat, amiben hasonlít a szerepére, de ennek egy nagy része azért inkább színészi „házi feladat”. Például gyermekkoromban sokat költöztünk, több városban nőttem fel, így eléggé alapélményem, hogy új fiú vagyok az osztályban, egy kicsit távolabb a közösségtől, mint ahogy Henrik is. Meg hát én is egyke vagyok, és az én édesanyám is pedagógus.

- Mit gondolsz, igaza van Pierre Anthonnak?

- Ő egy igazi kamasz. A kamaszkori attitűdben pedig mindig van valami fájdalmasan buta, de igaz düh. Csak az ő esetében ez egy olyan felsőbbrendű magatartással párosul, ahol csak ítéletek hangzanak el. Fel sem merül benne, hogy ő is része ennek a közösségnek, meg sem hallja a válaszokat. Mindenkit elképzel bizonyos szituációkban, csak épp saját magát nem. A vádak, amiket mond, pontosak és meglepőek, főleg egy ilyen fiatal fiú szájából, és igaza is van, mint ahogy, mondjuk, igaza van Lucifernek is a Tragédiában. Ezt csak azért említem, mert játszottam már itt a színházban Lucifert is meg Faustot is, szóval jó hosszan érveltem meg érveltek nekem arról, hogy ez az egész életnek nevezett dolog egy rossz üzlet. De azt gondolom, hogy a létezés nem teljesen hasonlítható egy banki szerződéshez. Nem csak a gonosz bújik meg az apró betűben, hanem van ott egy-két jó pillanat is, egy-két jó este vagy olyan dolog, amiért talán mégiscsak érdemes lenni. De ha nem volna, az ember akkor is nagyon kreatívan és színesen tudja felmenteni magát, könnyen lesz az önámítás mestere. Ez persze két perc alatt szétszedhető, és Pierre Anthon nem is biztos, hogy értené, illetve értené, csak nem értené meg, hogy az élet nem a ráció, legalább is nem ilyen igazságok mentén szerveződik, ahogy kamaszosan, de hideg, pengeéles logikával elképzeli. Igen, az ember biztosan sokat hibázik, rosszkor rossz időben vall majd szerelmet, nem lesz sarkkutató vagy űrhajós, kompromisszumokat köt, felmenti magát, de néha azért boldog lesz. Talán. Ez Pierre Anthon luciferi gyötrelme is, hogy igaza van, de mi nem tudunk mit csinálni ezzel az igazsággal.

Jelenet az előadásból Pethő Gergővel (fotó: Éder Vera)

- És szerinted mit lehet kezdeni az olyan emberekkel, akik mégis így gondolkodnak?

- Megvárni, amíg felnőnek… Nem tudom… Egyszer biztosan lemászik a szilvafáról, de akkor gyanítom, hogy mielőtt kiújuló devianciával kezelnék, elbújik majd egy hordóba, és onnan hőbörög tovább. Szocializálódni biztosan nem akar. Persze azért is nehéz válaszolni, mert ráadásul Pierre Anthon és a többi szereplő is olyan életszakaszban van, ami egyszerre az egyik legnyitottabb, ugyanakkor a legbezárkózóbb korszak is. Lehet, hogy szóba sem állnának egy felnőttel. A színművészeti előtt töri szakra is jártam, és emlékszem, hogy a világon sok helyen épp a kamaszok generáltak forradalmakat és szabadságharcot, és jobbára ők is haltak meg érte. Szóval nem bántani akarom őket, sőt! Már csak azért sem, mert a színészi létben is gyakran van valami kamaszos. Sokszorosan kiszolgáltatott léthelyzet, ugyanakkor mégis valahol az álmainkat kergetjük, ám az életünk ritmusát a napi próbatábla diktálja, nem sok rálátással a holnapokra. Ebben van valami gyermeki, miközben felnőttek vagyunk. Tehát valahol ott a kamasz metszéspontján. És ráadásul erős érzelmi viszonyom van a munkámmal, így gyakran az én színészi sirámaimba is belevegyül valami kis kamasz panasz.

- Neked volt ilyen lázadó korszakod?

- Úgy éreztem, ítéletnapig tartó kamaszkorom lesz. Kissé kicsúsztak a tanulóéveim, nehezen viseltem, hogy nem tudok a lábamra állni. Igazán saját magamra haragudtam, de ezt nem mindig kezeltem jól, nyilván. Aztán valahogy diploma után ez elmúlt. Azóta is hibát hibára halmozok, hőzöngök, de már nem okolok senkit.

- Ha meg kellene fogalmazni, hogy neked most mi az élet értelme, mit mondanál?

- Biztosan kijelenthetem például, hogy nagyon megnyugtatnak azok a pillanatok, amikor nem a létezésem értelmén gondolkodom. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember egy kor után már nem képes reflektálni a világra és boldog, ha úgy létezik, mint egy ikea-bambusz, ami jobb napokon a fény felé fordul és ennyi, hanem azt, hogy már nincs feltétlen kedvem felszántani az éjszakát valami homályos egzisztencialista célért. Legfeljebb csak úgy…

- Hogy kerültél erre a pályára?

- Pécsi egyetemi színházas koromban látott meg Sramó Gábor, a Bóbita Bábszínház igazgatója, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem ott is játszani. Még gyermekkoromban édesanyámnak volt egy amatőr bábstúdiója, és én oda rajzoltam, készítettem díszleteket, így nem volt zsigeri ellenállásom a bábbal szemben. Szóval meghívott Sramó, és létrehoztunk egy azt hiszem, jól sikerült előadást. Megszerettem a bábozást. Egyébként Schneider Jankó volt a másik főszereplő, aki aztán később osztálytársam lett. Gábor említette, hogy indul egy ilyen osztály a főiskolán, és volna-e kedvünk megpróbálni. Volt kedvünk és onnantól már csak végig a sárga úton… Fel is vettek, le is szerződtettek.

- Mi az, amit a legjobban szeretsz a bábozásban?

- Inkább az előadásokat. Nem könnyű bábszínházat próbálni. Sok türelem kellene hozzá, amivel egyáltalán nem rendelkezem. A bábbal sokkal nehezebb megvalósítani mindenfajta ösztönös mozdulatot, ami a színészetnek tulajdonképpen természetes része. Hogyha többen mozgattok egy figurát, vagy nem simul még a kezed alá, akkor óhatatlanul jóval komplikáltabb egy egyszerű cselekvéssort is végrehajtani, mint mondjuk normál színészként, ahol egyszerűen odamész és megcsinálod. De aztán később ez a fajta kötött, technikai hátrány egy burok vagy valamiféle védőháló lehet az előadás során. Az élő színháznál ez nincs meg igazán. De szerencsére mostanában már annyira komplexek a feladatok, hogy nehéz is ilyen nagy különbségeket tenni.

- Henrik bábjával is sok a gond?

- Például az egyik első összpróbán, a nyitó jelenetemben leszakadt a bábom lába. Eléggé feszült lettem, sokan nézték már, nem lehetett leállni, de valahogy sikerült megoldanom úgy, hogy ne vegyék észre. Persze ez a probléma egy élő szerepnél mondjuk lényegesen kellemetlenebb. Meg itt a Semmiben egy alapvetően bunraku jellegű bábbal játszunk. Eredetileg ez egy olyan tradicionális japán technika, ahol szigorú hierarchia szerint osztódnak háromfelé a mozgatói szerepek, ketten csuklyában, teljesen eltakarva, a főmozgató pedig nyitott arccal bábozik. Magyarországon, mivel nincs egy határozottan domináns, hagyományokra épülő bábtechnika, eleve mindenfajta megoldást alkalmaznak, és ezeket sokszor vegyesen is rakják színpadra. Előnye, hogy talán sokszínűbbek, szabadabbak vagy tágabb asszociációs teret engednek ezek az előadások, de nehéz, hogy például ebben az esetben, egy ilyen bábot kell jobbára egyedül, illúziókeltően életre kelteni. Még nem vagyok készen.

Jelenet az előadásból Teszárek Csabával és Pethő Gergővel (fotó: Éder Vera)

- Mit gondolsz az előadás utánra tervezett beszélgetésekről? Szerinted fontosak?

- Fontosnak tartom, hogy beszélgessünk a fiatalokkal, vagy hogy közelebb hozzuk őket a színházhoz, pláne a bábszínházhoz, ami bizonyos kor fölött, ugye, eleve ciki. Például egyszer meghívtak minket drámatagozatosok a Vörösmarty Gimnáziumba, még a Tragédia kapcsán. Az nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy egy idő után megnyílnak, kérdeztek, a végén el sem akartunk jönni. De eleve komoly szakmának gondolom a drámapedagógusét, sőt alapvetően egyre nagyobb szükség lesz rájuk más színházakban is, hogy ne veszítsék el ezt a korosztályt, és hogy egy ilyen jellegű előadást meg tudjanak beszélni.

- És szerinted beszélgetés nélkül tudna működni az előadás? Elindítana valamit?

- Remélem, hogy megáll a lábán e nélkül is, persze. Sőt azért is hangsúlyoztam a drámapedagógus szerepét, mert ingoványos terep. Ha kényszerré válik, hogy véleményt mondjanak, akkor a fiatalok bezárnak és az rosszabb, mintha meg se kérdezték volna őket. Egy túlbuzgó moderátor egy pillanat alatt lidérces tanórát varázsol ide a színházba, ami senkinek sem jó.

- Az előadásban te basszusgitáron játszol. Mióta zenélsz?

- Köszönöm a bizalmat, de mivel vannak zenész barátaim, már az irántuk való tiszteletből sem sorolnám magam közéjük, már csak azért sem, mert számomra épp elég nagy kihívás önmagában az, hogy tartsam a ritmust. Meg a basszusgitáros ugye nem minden esetben a zenész szinonimája. Nyilván Marcus Miller vagy Victor Wooten rácáfol erre, de én aligha. Egyébként ez az egész rock and roll dolog pont ahhoz a kamaszkori időszakomhoz kapcsolódik, ami a darabbeli szereplők ideje is. Minden érdekelt, így ez is. Mint sokan mások abból a korosztályból, alapvetően mi is műanyag felmosóvödörrel és partvisnyéllel indultunk, a lényeg az őrjöngés volt a konyhában kismagnóra. Ha valaki kapott végre egy akusztikus gitárt, akkor nyilván óvatosabban ugráltunk, viszont rögtön konceptuális duplaalbumot terveztünk és világkörüli turnét. Nekem is először egy gitár jött össze, s bár a „tábortűz szintig” el is jutottam vele, én azon kevesek közé tartozom, akik mindig is basszusgitáron akartak játszani. De aztán nem nyitott be a konyhaajtón sem a fiatal Bono, sem az ifjú Mick Jagger, úgyhogy annyiban maradt a zenekarosdi. Meg elég korán ott volt már a színház is, a szívem mélyén pedig sejtettem, hogy én majd ezzel a másik cirkusszal fogok megszökni. Azért biztos, ami biztos alapon sikerült szert tennem egy kelet-német gyártmányú basszgitárra. Később aztán pécsi egyetemista koromban egy albérletbe kerültem Köles Feri barátommal, aki azóta a Pécsi Nemzeti Színház színésze, és akkoriban a Téglagyári Megálló nevű csapatban bőgőzött, nem is akárhogyan, így tőle lestem el pár dolgot. Utána bejutottam a főiskolára, ahol megalapítottuk az első komolyabb zenekart, és onnantól, bár különböző formációkkal, de mindig volt valami kis csörömpölés az életemben.  Biztos pont mellettem az előadásban Jan Johant alakító Teszárek Csabi a gitáros poszton. Tőle is sokat lehet tanulni, egy nagyon nyugodt, kedves srác, de ha hangszert ragad, kijön belőle a hardcore tigris. A zene egy igazi, tiszta, kicsit egyoldalú szerelem. S bár most már jobb gitáron játszom, talán jobban is, azért ez csak egy hobbi. Ugyanakkor remélem, hogy majd mindig megmarad körülöttem pár száz wattnyi hangoskodás.

- A Quimbyt mindig is ennyire szeretted?

- A csapatból egyértelműen én számítok Quimby-rajongónak, tehát különösen örülök, hogy ezekkel a számokkal bíbelődünk. Jártam koncertjeikre régebben is, akkor még jobbára angolul énekeltek. Egyébként azért is nagy kihívás tőlük játszani, mert azon ritka zenekarok közé tartoznak, akik élőben is el tudják nyomni a számaikat. Sőt, igazi koncertzenekar. Végül is jó élmény volt, hogy Kiss Tibi ott volt néha a próbákon, a többiek röhögtek is rajtam, hogy kijött belőlem a bölcsészlány, épp csak autogramot nem kértem. Tudom, hogy néha kicsit naivak a szövegek, meg picit maníros az egész, és a Most múlik pontosan-nal engem is fel lehet kergetni a szilvafára, de valahogy az én generációm zenekaraiból ők maradtak, vagyis ők maradtak meg. A többiek jobbára átalakultak, feloszlottak vagy dinoszauruszok lettek és kihaltak.

- Volt már olyan előadásod a Semmin kívül, amiben zenélned kellett?

- A főiskolán fel lehetett dobni a vizsgákat, meg persze a premierbulikat, de előadásban még nem zenéltünk sajnos. Ezért is örülök, hogy Kari meglátta ebben a lehetőséget, és ami még fontosabb, hogy szerintem a zenekar dramaturgiailag is nagyon a helyén van, egyszerre szintézise a nagy rock’n’roll álmoknak, az első önkifejezési kísérletnek és a felnőttek világából való menekülésnek is. Mi meg szeretjük csinálni.

- Az énekléssel hogy állsz?

- Hát kell néha. Nyilván a fürdőszobában jobban megy…