Az iglic világa szabad szemmel nem látható világ. Közöttünk rekedt alvilági lények; boszorkányok, manók és egyéb furcsa szerzetek alkotják. Ha felkapcsolnánk egy UV-lámpát, annak túlvilági fénye mellett hirtelen láthatóvá válna egy másik, számunkra ismeretlen dimenzió. Mi történik éjszaka a bábszínházban? Milyen különös szerzetek szállják meg ilyenkor ezt az amúgy barátságos közeget? Hogy válik a béke szigete kísértetjárta hellyé? Aki kalauzol bennünket: Nagy Orsolya, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója.
Caryl Churchill különböző mitológiákból építi fel saját képzeletbeli világát. Írói laboratóriumában világokat ütköztet és sző egybe, hogy létrejöjjenek saját teremtményei. Itt van egyből az Iglic. Róla nagyon keveset tudunk. Alaktalan szellem, úgy ölt testet, hogy emberekbe bújik, rajtuk keresztül kommunikál a világgal. Legnagyobb vágya, hogy kitörjön a B-kategóriás tündér szerepéből, megtalálja a saját történetét és végre individuum váljon belőle. A feladat nem könnyű. Olykor idegen tollakkal ékeskedik (más lények saját, egyedi meséjét hazudja a magáénak), olykor pedig minden manírt levetve egyszerű, szeretetéhes teremtménnyé válik. Fő mozgatórugója, hogy önmagáért szeressék, ami nem könnyű, hisz mindig más emberekbe bújva ölt testet az emberi szereplők előtt. Mindig falak emelkednek az Iglic és azok között, akiktől reméli a megértést, szeretetet. Az Iglic eredendően nem jó vagy rossz; céljai érdekében nem tántorodik vissza semmilyen eszköz használatától, emiatt könnyen antipatikussá válhat, de soha nem szabad szem elől tévesztenünk azokat a motivációkat, melyek minden ember sajátjai. A vágy, hogy szeressenek engem és hogy megtaláljam önmagam – nem elítélendő vagy megvetendő. (Aki játssza: Pelsőczy Réka)
Az Iglic nagyon megfoghatatlan, kontúrtalan a többi lényhez képest. Mindenki más nagyon meghatározott közegből érkezik a történetbe. Churchill alapvetően az angol mitológiából veszi karaktereit, akik hol megfelelnek az általános sztereotípiáknak, hol pedig nem. Egy újabb réteg, hogy a rendező milyennek látja ezeket a figurákat, hova pozícionálja őket a történetben. Vegyük sorra.
A Vízilulu (eredeti nevén Kelpie) skót víziszellem, aki általában fekete vagy fehér ló képében jelenik meg zöld sörénnyel. Churchill félig emberként, félig lóként ábrázolja, rokonítva őt ezzel a kentaurokhoz. De vigyázat! A Vízilulu nem éppen jóságos teremtmény; hol gyermekeket csal le víz alatti kastélyába, ahol fogvatartja vagy esetenként felfalja őket, hol pedig nőket csábít el, akiktől egy idő után kegyetlen módszerekkel válik meg (megöli és feldarabolja őket). Mindenképp vonzó figura, aki vele találkozik, nehezen tudja magát kivonni a hatása alól. A darabban az Amerikai nő számára válik végzetessé a Víziluluval való találkozás. (Akik játsszák: Ács Norbert és Pallai Mara)
Kiszőce Bubus (Yallery Brown) a manók világából való. Bőre barna, sárga szakállát a teste köré kell tekernie, olyan hosszú. Mindig éhes, gyakran szorul segítségre. A jótettet jótettel hálálja meg, de vérbeli csínytevő, ha valaki nem hajlandó segíteni neki. A darabban inkább rossz oldala mutatkozik meg; csínye tragikus véget ér; halálba táncoltatja a Járókelőt egy megbűvölt cipő segítségével; mert nincs megállás a táncban, amíg Kiszőce Bubus a tust húzza. (Aki játssza: Hoffer Károly)
Elválaszthatatlan egységet alkot a Zöldruhás nő és a Vödrös ember. A férfi egy különös termékenységvarázslási rítust alkalmaz, hogy megtalálja a nagy szerelmet, aki el is érkezik a Zöldruhás nő képében. A varázslat működik, de a kötődés végzetes; a nem evilági, vérszívó nő a férfi minden energiáját elszipkázza. A férfi megöregszik, a nő fiatal marad. A nő szándéka nem rossz (alapvetően nem negatív, rosszakaratú karakter), de mivel kedvese vérével táplálkozik, kapcsolatuk nem lehet hosszú életű. A Zöldruhás hölgy egyébként sokféle alakban megjelenik különböző mesekultúrákban; hol idős, erdőben élő remetenő, hol pedig magára hagyott gyönyörű, ifjú menyasszony, aki beleőrül a magányba. (Akik játsszák: Karádi Borbála és Tatai Zsolt)
A Marmelákot és a Vascsontú Vérmumust egy közös szenvedély fűzi össze; gyermekeket lopnak, akiket aztán közösen, nagy élvezettel fogyasztanak el. Ők az alvilág ételszállítói. A gyereklopás különböző módozataival élnek; van, hogy cukorkákkal csábítják el a gyanútlan kislányokat, de van, hogy már a megszületése után elragadják az anyától gyermekét. Ilyenkor a hiányérzetet csökkentendő egy másik kis teremtményt csempésznek az igazi csecsemő helyébe. Innen ered a váltott gyerek kifejezés. A Marmelák monumentális méretű, hímnemű lény, a Vascsontú Vérmumus pedig nemtelen, de minden esetben visszataszító, foszladozó tetem. Mumus, tehát nem csak elragadja, hanem előszeretettel ijesztgeti is a gyermekeket. Rémálmok gyakori vendége. (Akik játsszák: Hannus Zoltán és Kemény István)
A Fekete kutya az Alvilág kapujának őrzője, a sátán mindenkori kísérője. Felbukkanása baljós előjel az őt látók számára. Állat mivolta ellenére rendkívül emberi. Mindent (át)lát és hall; folyamatosan megfigyel és véleményt nyilvánít – a maga módján. Kultusza nagyon régre nyúlik vissza; Egyiptomban szent állatként tisztelték, már itt is megjelent a kapcsolat a túlvilággal, de az alvilág attribútumává a görög mitológiában változott. (Aki játssza: Tatai Zsolt)
A darab és az előadás minden felbukkanó lényt saját sorssal, jellegzetes karakterrel ruház fel, emiatt még hangsúlyosabbá válik az Iglic történettelensége, akit lehet, hogy ez predesztinál arra, hogy a másvilág lényeinek vezetőjévé váljon. Közben pedig megtörténik, amire annyira régóta vágyott; Josie és Lily élete egybefonódik az övével, közös sorsuk mozzanataiból történet formálódik. Az Iglic saját története.
