A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
(A Károli Gáspár Református Egyetemen színháztudományt hallgató Sas Zsófi és Szilvási Viki a Boribon és Annipanni „tesztelőadásán” kérdezték a pedagógusokat és a gyerekeket.)
Hogy milyen előadás sülhet ki egy kislány és egy medve történetéből? Mi az, ami magával ragadhat minden kicsit és nagyot egyaránt? Erre könnyen választ kaphatunk, ha megnézzük Boribon és Annipanni meséjét, ami ugyan három éves kortól ajánlott, de még a felnőtteket is elvarázsolja.
Itt, a Budapest Bábszínházban – mint minden más színházban – a bemutatók előtt van egy zártkörű főpróba, ahol meghívott vendégek a premier előtt megtekinthetik az adott darabot. Boribon és Annipannit ma játszotta először „tesztközönség” előtt a társulat, ami osztatlan sikert aratott a gyerekek és a kísérőik körében egyaránt.
Már a szünetben puhatolóztunk az óvó néniktől, tanító néniktől és a gyerekektől, akik hatalmas lelkesedéssel meséltek az élményeikről. Nem csak látványosnak és szórakoztatónak, hanem az elmúlt évek tapasztalataihoz viszonyítva az egyik legszínvonalasabb mesejátéknak tartották az előadást. Még a legapróbbak között is megoszlott a vélemény, hogy ki a legkedvesebb szereplő: volt akinek Annipanni, volt akinek Boribon, de Cica és Szuszi sem maradhatott ki a felsorolásból. Az egyik tanító néni az osztályával gyakori vendégnek számít a színházban, hiszen idén is bérletet váltottak. Tavaly a Hajnali csillag peremén volt a kedvencük, de amellé szorosan felzárkóztak Boribonék is.
A budapesti gyerekek mellett még Székesfehérvárról is jöttek, hogy betekintést nyerjenek Boribonék hétköznapjaiba. Ők felkészült nézőként érkeztek, hiszen egész héten Annipanniékkal foglalkoztak, így a történet számukra nem volt ismeretlen. Nagyon élvezték, ahogyan a mesekönyv színes lapjai megelevenedtek a színpadon, ahogy életre keltek a figurák, ahogy Bence próbálta Szuszit megnevelni, ahogy Boribon rosszalkodott vagy Annipanni incselkedett.
Ha szeretnétek egy kis vidámságot csempészni a szürke hétköznapokba, akkor semmiféleképpen ne hagyjátok ki Boribon kalandjait!
(*A címbeli mondatot egy 4 éves szőke kisfiú mondta a Házikó című dal alatt, amikor Boribon megpróbált bemászni Annipanni kuckójába.)
Hannig Dóra színháztudomány mesterszakos a Károli Gáspár Református Egyetemen. Az elmúlt évadban többször járt nálunk, a Színházak éjszakáján önkénteskedett, és a Szigetre is kicsábítottuk. Az ő beszámolóját olvashatjátok.
Forrás: Hups Crew/Facebook
Az események alakulása úgy hozta, hogy a Sziget Fesztivál 0. napját a Hups Crew nevű formációval tölthettem, melynek tagjai Spiegl Anna, Szolár Tibor, Hoffer Károly, Czupi Dániel és Fehér Dániel. Szerencsémre nem először jutottam ki Európa egyik legnagyobb könnyűzenei rendezvényére, különben biztos, hogy csak kapkodtam volna a fejem. (Aki járt már az Óbudai-szigeten ebben az időszakban, tudja, miről beszélek.)
A bejutást követően megkerestük az eligazító pontot, ami egy lekerített, öltözővel ellátott kis udvar volt. Itt zenészek hangoltak, fellépők beszélgettek egymással, tornászok melegítettek, mi meg egy faasztalhoz telepedve vízzel frissítettük magunkat. Várakozás közben történetekkel szórakoztattak - remélem, következő blogbejegyzésünk már tartalmazza az egyik hupsosunk (annyit elárulhatunk, hogy az illető férfi) tütüs szalagavató táncát.
Öt órakor útra keltünk a hangszerekkel és a kellékekkel, hogy megfelelő – árnyékos és forgalmas - játszóhelyet találjunk. Két helyszínt választottunk a nagyszínpad környékén. Az egyik a Sziget fehér műanyag betűi előtt volt, a másik egy ásványvizes pult mellett, ahová külhoni vendégeink azzal a bizakodással léptek, hogy a csöppnyi poharak pálinkát, és nem egy korty ízesített vizet tartalmaznak, de sajnos csalódniuk kellett.
Bábművészeink koncepciója a következő volt: egy népdal fel/átdolgozást egy rövid műsorszám követett, amelyet a látogatók odafigyeléssel kísértek. Feladatom, a szórólapozás hálás munka volt, ugyanis rengeteg klassz érdeklődővel sikerült beszélgetnem. Többen is jelezték, hogy rendszeresen járnak a Bábszínházba, sőt, olyan kamaszlányokkal is találkoztam, akiknek már volt szerencséje osztályukkal megnézni a Semmi című előadást.
Összefoglalóul lássuk miből maradtak ki azok, akik nem találkoztak velünk a Szigeten: szenzációs zenei élményből, szuper „minielőadásokból”, a színészekből áradó lendületességből - a jókedv mindenkire átragadt, külföldiekre és magyarokra egyaránt -, nevetésből és a matricaosztásból. Nekem mindenképp egy felejthetetlen nap volt, és örülök, hogy több év Sziget-mellőzés után ilyen csodás emberek társaságában telt el a 0. nap
A Sziget nulladik napjára készülve posztoljuk az életigenlő számot, amit Kiss Tibi írt a Semmi című előadásunkhoz:
Teszárek Csaba és Kiss Tibi a dal születésekor
Szeretem a langyos szelet,
a bárányfelhős kéklő eget
szeretem a pipacsmezőben
bújócskázó gyermekszemet
szeretem a hegyvidéket,
a patakpartot, a messzeséget
szeretem a hold udvarát
csiklandozó csillagképet
Miért is mondanád hogy ne
hogy ennek semmi értelme
miért nem mozdul meg benned
az égvilágon semmise
miféle kétely marasztal
ezt honnan hoztad magaddal
ide
Szeretem az utca zaját
egy vigasztaló barát szavát
szeretem az istállóink
frissen kaszált szalma szagát
szeretek a hóban járni
vagy csak úgy elmélázni
hétköznapi semmiségen
mindegy nekem jöhet bármi
Miért is mondanád hogy ne
hogy ennek semmi értelme
miért nem mozdul meg benned
az égvilágon semmise
miféle kétely marasztal
ezt honnan hoztad magaddal
ide
A bábműfajt a nulladik napon a Hups! képviseli, benne Hoffer Károly - a Semmi rendezője és tervezője -, Spiegl Ana - aki Agnest játssza - és Szolár Tibor - aki Pierre Anthont alakítja -, illetve Czupi Dániel és Fehér Dániel; ok öten idén végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen bábszínész szakon.
Az előző posztban utaltunk egy félmondattal arra, hogy az épületben Nemzeti Színház Kamaraszínháza is játszott, először 1924-ben. Arról, hogy miért kellett az új játszóhely, néhány évvel később a színházat vezető Hevesi Sándor így írt: a „kis színház megteremtését akut szükséggé tették az államháztartásban beállott megszorítások, amelyek a Nemzeti Színházat dilemma elé állították. Vagy csökkenteni kellett a személyzetet (ami a nagy klasszikai műsor elsorvadásával járt volna), vagy módot találni a személyzet olyan fokú foglalkoztatására és kihasználására, amelynek anyagi eredménye födözetet nyújtson az elmaradt szubvenció-tételek pótlására.” Hevesi igazgatásának második évében tehát előre menekült, és a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó hathatós segítségével 1924. szeptember 26-án az Andrássy úti épület új cégtáblát kapott. Zilahy Lajos Grassalkovicsával nyitottak, majd olyan darabok következtek, mint Szigligeti Edétől a Mama, Shaw Candidája, Beaumarchais-tól A sevillai borbély vagy Hauptmanntól A bunda, de a ma már teljesen ismeretlen Jancsi és a királyfi, Péterke meggyógyul (mindkettő Ourliac), Alice, ülj a kandallóhoz (Barrie).
Egy évadot maradtak csupán, átköltöztek a volt Blaha Lujza Színház épületébe – ez a mai Újszínház –, az utca nevét pedig tiszteletből Szerecsenből Paulay Edére változtatták. A költözést a művészi mellett komoly társadalmi okokkal magyarázta Hevesi: „csak olyan nézőteret vállalhatok, amelynek emelete és karzata is van, mert a Nemzeti Színház még Kamaraszínházában sem tarthatja távol magától az olcsó helyek gazdáit, az intelligens szegényeket és az intelligens ifjúságot.”
A Nemzeti Színház Kamaraszínházának homlokzata (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)
A második Nemzeti-etap jóval hosszabb ideig tartott. A színház centenáriumi évadában, 1937-ben költözött ide vissza, a nyitóelőadás Herczeg Ferenc Kék rókája volt. Míg a darab az 1926-os ősbemutató idején tizennégyszer került színre, ez alkalommal jórészt a főszereplőnek, Bajor Gizinek köszönhetően 228-szor tették fel az égető „Járt-e Cecil a Török utcában?” kérdést. Hét szűk esztendő után tehát ismét lett a Nemzeti Színháznak kasszadarabja jegyüzérekkel, vasárnap hajnal a pénztár előtt állókkal. A következő tomboló sikerre csupán három évet kellett várni, ami viszont még ennél is népszerűbbnek bizonyult: Márai Sándor Kalandja (bemutató: 1940. október 16.) a maga két évadon át tartó 351-es szériájával páratlannak számított a Nemzeti színház- és kultúrtörténetileg jelentős, tízes-húszas, maximum harmincas-negyvenes előadásszámaival bevételt tekintve nem túl izmos bemutatóival szemben. Az objektív szemtanúk szerint a siker magyarázatának oka: a közönség az akkoriban népszerű műfajt, az orvosdarabot látta a színpadon, és nem vette észre a polgárság történelmi szerepéről szóló drámát.
Németh Antal igazgató az új magyar programot erősítendő műsorra tűzte a Villanyfénynél című drámát – a Kék róka miatt öt hónappal később a tervezettnél. „Németh László egykori bemutatóin részt venni mára színháztörténeti rangot jelent. Akkor azonban egy teljes évadon át tartó, kínos vesszőfutással járt” – írta Magyar Bálint A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográfiájában.
Emellett Molière Fösvényét, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című művét (A hit győzelme címmel), a Szentivánéji álmot, a Csongor és Tündét, illetve Székely Júliától egy Ibsen-továbbgondolást, a Nóra leányait játszották a Kamaraszínházban. Ez utóbbi darabot öt este után, a szélsőjobboldal bűzbombákat, előadás alatt csörgő vekkereket, élő békákat is bevető támadása miatt vették le.
Az igazgató egyik legérdekesebb vállalkozását az Andrássy útra tervezte: Az ember tragédiája kamaraváltozatát; az előadás premierjét 1939. május 14-én tartották. Nem monumentalitása miatt számított fontosnak ez a bemutató, épp ellenkezőleg: Németh azt kereste, hogyan lehet az addig egyébként kizárólag nagyszabású előadásokban játszott Tragédiát jóval kisebb színpadon, jóval korlátozottabb technikai feltételek mellett érvényesen és teatralitást tekintve hatásosan színre vinni. A díszlet központi eleme egy oltár volt: „Számunkra most ez a színpad nemcsak formailag oltár, hanem lényegében is. (...) Szeretném, hogy ha nemcsak ez a keret bizonykodna amellett, hogy a közönség vallásos játék tanúja lesz. Vallásos játéké, olyan játéké, amely az életről gondolkodik és az életről való gondolkodása közben eljut az ember örök és megoldhatatlan problémáira adható egyetlen feleletig: a letérdeplésig Isten előtt!”. Lucifer „funkcióját” keresve pedig megállapította, hogy Madách az ő alakjában „mintázza meg azt a géniuszt, aki az örök embernek megmutatja a földi dolgok hiábavalóságát; a vana cupiditas gloriae-t (Egyiptom), a vana potestas-t (Athén), a vana voluptas-t (Róma), és így tovább az örök vanitatum vanitast.”” (Idézet innen.)
Korabeli plakát (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)
A háborús évekről legyen elég annyi, hogy a politika a színházakat, különösen a Nemzetit nem kímélte, önjelölt és valódi hatalmasok szóltak bele hivatalosan és nem hivatalosan a mindennapokba, a műsorpolitikába, és tettek tönkre színészpályákat. Az Andrássy úton az utolsó, az évadban egyetlen bemutatót 1944. november 3-án tartották (Paul Raynal: A férfi szíve, rendező: Uray Tivadar).
A fővárosban a színházi élet 1945. február 28-án délután 3 órakor indult meg a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, a Major Tamás rendezte Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak főpróbájával (bemutató másnap fél háromkor), a főszerepben Gobbi Hildával, partnerei Somogyi Erzsi, Ungvári László, Mészáros Ági, Ladányi Ferenc, Apáthi Imre voltak. Az idén száz éve született színésznő önéletrajzi könyvében így emlékezett vissza 1945 elejének állapotaira: „Major, Várkonyi és én elindultunk, hogy egyáltalán fölmérjük a helyzetet. A Nemzeti két belövést kapott – előadásokra használhatatlan. A Vígszínház földig rombolva. Az Opera sérült. A többi színház is szétlőve, kifosztva, játékra alkalmatlan. Talán a Nemzeti Színház Kamaraszínháza (a mai Bábszínház a Népköztársaság útján) maradt még a legépebb állapotban; egy nagy épület földszintjén, szinte az épület belsejében, nem érte baj. A Magyar Színház is kevés belövést kapott. Talán el lehet kezdeni a Játékot! A színjátszást!” Kárpáti Aurél kritikus szavai is túlmutatnak a tényeken: „Végre megint színház. Az első színházi előadás a felszabadult Budapesten. Hosszú tetszhalálból kelő eleven élet. Mély és szabad lélegzetvétel a friss levegőn, pinceodúk vaksi homálya után a művészet és költészet hajnali sugárzása. S milyen igazi színház!”
A Nemzeti Kamarája előtt 1945. május 1-jén a Városligetbe tart a színház társulata.
Csokonai Vitéz Mihály, Molière (Tartuffe), Csehov (A medve, A dohányzás ártalmasságáról), Madách (A civilizátor) után jött az első szovjet bemutató, Leonyid Rahmanov Viharos alkonyat című drámája. A visszaemlékezések szerint a Major Tamás igazgatta színház kamara-előadásait is a klasszikusok újraértelmezése és a pszichológiai realizmus jellemezte. 22 mű került színre az Andrássy úton – az említett szerzőkön túl Háy Gyulával, Tamási Áronnal, G. B. Shaw-val is –, a Nemzeti Színház utolsó itteni premierjét 1948. május 27-én tartotta, véletlen, hogy ez is egy Csokonai-darab volt, A méla Tempefői.
Az Andrássy út 69. alatti színház történetének első két évtizedében kabarénak adott otthont: Faludi Sándor és Nagy Endre után egy színésznő, Medgyaszay Vilma, majd az író, műfordító, esztéta, tanár, dramaturg, rendező Bárdos Artúr látott művészi és gazdasági értelemben is fantáziát a műfajban és az épületben.
„Ha volt a kabarénak Géniusza, akkor ennek a Géniusznak a szárnya Medgyaszay Vilma volt. A kabaré polifóniájában ő volt az angyali Vox Humana. Kimeríthetetlen színjátszású, betegesen fátyolozott hangja olyan volt, mint a harmattal befuttatott nemesgyöngy. A legpajkosabb mondain sikamlósságot is méla költői bájba burkolta az ő előadása. Amikor a kabaré céljául azt tűztem ki, hogy a Dalt, ezt a legősibb és legemberibb költői megszólalást uralomra juttassa, legelsősorban Medgyaszay Vilmára kellett gondolnom. Az ő előadásában az útszéli kuplé is dallá nemesedett, és a legelvontabb dal is megtelt a kuplék szikrázó izgalmaival ” – jellemzi igazgatásban későbbi utódját Nagy Endre A kabaré regényében.
Az aradi születésű színésznő akkor már 1907-ben komoly ismertséggel bírt, köszönhetően annak is, hogy négy évvel korábban ő alakította a János vitéz ősbemutatóján Iluskát, ezt pedig a Magyar Színházban, a Fővárosi Operettszínházban, a Nemzeti Színházban alakított szerepek követték. Igazi műfaja azonban a dal, a sanzon lett: énekelt megzenésített Szép Ernő-, Kosztolányi- és Ady-verseket, de Kodály- és Bartók-műveket is ihletetten tolmácsolt.
Két évadon át vezette az addigiakhoz képest változatlan profilú Medgyaszay Kabaréja – Modern Színpad nevű intézményt. A szerzők és a fellépők gárdája nem cserélődött, a régi tagokhoz Rajna Alice, Herczeg Jenő, Békeffi László csatlakoztak. A színésznő azonban rosszul számított, hiába bízott abban, hogy az egyre népszerűbb műfajra megmarad a fizetőképes kereslet. 1915-től Bárdos Artúr vette át a színház bérleti jogát. Medgyaszay – aki állítólag ellenforradalmat vezetett Nagy Endre ellen – maradt Bárdosnál is énekesnő, ám 1918-ban ismét önállósodni próbált, új épületben nyitotta meg alig egy évig működő színházát, majd visszatért az előadó-művészethez.
Bárdos Artúr - egy meg nem nevezett befektető művészeti vezetőjeként - a tréfák, szkeccsek és dalok helyett egyfelvonásosokkal és drámai jelenetekkel próbálkozva színházszerűbb irányt akart adni a Modern Színpadon a kabarénak, ráadásul nem volt konferansziéja, és ez nem kevés kételyt váltott ki a közönségből: „szemmel láthatóan valami nagyképű, nehézkes színpadi embert vagy pláne elméleti színháztudóst láttak bennem, féltették tőlem a kabaré könnyű múzsáját”. Bárdos a látványra nagy hangsúlyt fektetett, valamint elindította azt a gyakorlatot, hogy más színházak nagy művészeit hívta vendégszereplésre. Az első ilyen művész Rózsahegyi Kálmán volt, aki a Nemzeti Színház tagjaként játszotta Harsányi Zsolt egy hadifogolyról szóló jelenetének főszerepét.
A pénzügyi siker azonban meggyőzte a kételkedőket, sőt a vállalkozót is, hogy érdemes színházba befektetni. Bár öreg színházi rókák, Beöthy László és Faludi Jenő is figyelmeztették, hogy öngyilkosság oda színházat vinni, ahol sötétedés után ember nem jár - no, nem azért, mert veszélyes lett volna az akkori Koronaherceg, mai Petőfi Sándor utca, hanem azért, mert a főváros üzleti negyedébe a boltok és egyéb intézetek nyitva tartása alatt jártak a népek -, 1916-ban a Bárdos „átköltözött” a mai Katona József Színház helyére, ahol megalapította a Belvárosi Színházat.
Két év múlva viszont már az akkorra átalakított, de még mindig a 69. szám alatt működő Andrássy úti Színház igazgatójaként láthatták viszont. Az 1918. november 24-én megnyitott színházban Bónyi Adorjánnal és Zágon Istvánnal bővült a kabarészerzők listája, még Kabos Gyula is írt jelenetet. 1921 tavaszától az 1923/24-es évad végéig az Unió Színházüzem Rt. működtette az Andrássy úti Színházat, a művészeti vezető Emőd Tamás lett, zenei vezetőként egy visszatérőt, Szirmai Albertet üdvözölhetett a publikum, 1925 őszétől 1937-ig pedig Wertheimer Elemér igazgatta az ismét könnyed műsorokat kínáló, többek között Ürmössy Anikó, Z. Molnár László, Gózon Gyula és Berky Lili főszereplésével egész estés darabokat is műsorra tűző színházat, amelynek szerzői gárdájához szerzői közé pedig Karinthy Frigyes, Zilahy Lajos, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Vadnai László, Szép Ernő, Kellér Dezső és Vaszary János tartozott. Megmaradt a sanzon, a dal is a repertoáron, Szirmai Albert, Losonczy Dezső, Buday Dénes, Pallós Tivadar, Nádor Mihály és Lányi Viktor dalait Kökény Ilona, Boross Géza, Radó Sándor, Vidor Ferike és Medgyaszay Vilma énekelték. Született egy új műfaj is, az ablüett: Gábor Andor és Kővári Gyula nevéhez fűződik ez a rövid, énekes bohózat volt, amelynek zenei anyagát ismert melódiák, slágerek, népdalok és operaáriák alkották.
Az Andrássy úti Színház - ami nem hivatalosan 1934-től, hivatalosan 1937-től a Magyar Színház Kamaraszínházának számított - átköltöztött a Paulay Ede utcába, és elhagyva a címre utaló szócskát, Andrássy Színházként folytatta a működést.
A figyelmesen olvasóknak feltűnhet egy hiátus 1924/25-ből. Ezt csak azért hagytuk ki, hogy a következő fejezetben innen indulva térjünk vissza 1937-be, hiszen az újabb posztban a Nemzeti Színház Kamaraszínházaként funkcionáló épületről lesz szó.
A történet 1907-ben kezdődő első része itt olvasható.
