Az iglic ősbemutatója 1994 januárjában volt a londoni National Theatre-ben Les Waters rendezésében. Caryl Chruchill szerint a darabot kétféleképpen lehet játszani: hatalmas társadalmi és túlvilági tablót ábrázolva, az összes karakter megjelenítésével vagy pedig néhány szereplős kamaradrámaként (és a kettő elegyítése talán a legizgalmasabb, a monumentalitást nem nélkülöző mégis intim pillanatokkal teletűzdelt előadás). Nagy Orsolya, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatójának - aki az előadásban is közreműködik - írása.
A londoni ősbemutató Iglice, Kathryn Hunter
A drámában összesen három ember szólal meg; Josie és Lily, akik a földi szintet képviselik, valamint az Iglic, aki az alvilág úrnője és kapcsolattartója a földi világgal. A két nyelvi szint erősen elkülönül; a két fiatal lány párbeszédei töredezettek, sokszor nehezen egymásra vonatkoztathatók, de minden esetben köznyelviek; ezzel szemben az Iglic nyelvezete kimunkált és költői, sokszor nehezen érthető. Mondatait mintha Joyce írta volna.
A többi karakter néma, történéseiket a színpadi instrukciókon keresztül követhetjük végig. Churchill a darab megírása előtt már dolgozott táncosokkal, és nekik köszönhetően beépítette az eszköztárába a szavak nélküli sorsábrázolást, megtanult mozdulatokból és gesztusokból történetet építeni, úgy, hogy a befogadónak nincs az az érzete, mintha kétdimenziós figurákat látna a színpadon.
Értelmezés kérdése, hogy az Iglic játszik-e el minden szereplőt, akibe belebújik, vagy pedig külön szereplők segítségével testesíti meg a karaktereket. További kérdés, hogy milyen mértékben jelenik meg előttünk a transzcendens réteg.
A londoni ősbemutatón felvonult a Churchill által megírt összes szereplő, de a belebújós szerepeket minden esetben az Iglic formálta meg. A két világ vizuálisan is elkülönült egymástól: egy nagy fehér kockában egy kis fehér kocka, a nagyobb az Iglic és a lények birodalma, a kisebb pedig a földi szektor. Egy halmaz, ami magába foglal egy kisebb halmazt, de az átjárás nem biztosított mind a két oldalról. Míg az Iglic könnyedén közlekedett a két szektor között, addig Josie és Lily számára nem volt lehetséges az átlépés, egészen addig, amíg az Iglic az alvilágba csábította őket (először Josie-t, majd a darab végén Lilyt is). Churchill a darab közepére helyezi az alvilág képet, amikor kinyílik a tér; Josie jelenlétével egyesül a földi és a transzcendens világ. A jelenet operaszerű, a színdarab csúcspontján lévő tutti.
Egy angol alvilági jelenet
A nem Angliában készült előadások egyik legnagyobb kihívása az angolszász mitológia mesealakjainak ábrázolása. Az angolok számára például egyértelmű, hogy ki is az a Marmelák, de egy magyar gyerek sem kapja fel ijedten a fejét, ha meghallja ezt a nevet. Emiatt a külföldi előadások gyakran igyekeznek saját mesekultúrájukból megfeleltetéseket találni a darabban szereplő lényekre. Másik lehetőség, hogy elfogadjuk a lényeket olyannak, amilyenek, és inkább érzéki jelentőséggel ruházzuk fel őket. Amit tesznek és jellemzi őket arra az előadás során derül fény és annak szabályrendszere szerint fogadjuk el őket valamilyennek.
Az első magyarországi bemutató 2000-ben volt Zsótér Sándor rendezésében, a Vígszínház Házi Színpadán. A tér kamaratér, ebből adódóan az előadás nem halmozott fel rengeteg színészt, ami nem azt jelenti, hogy nem jelent volna meg az összes szerző által megírt figura. A churchilli elvet követve Zsótér Sándor is használ táncosokat, szám szerint kettőt: Zarnóczai Gizella és Vati Tamás a lénykatalógus szinte összes karakterének bőrébe belebújnak, a tánc eszközét használva fel a sorsok megrajzolásához. Börcsök Enikő Iglice igazi alakváltó, bármilyen karakter megformálásáról van szó. Jákfalvi Magdolna így emlékezik meg az alakításról a Színházban: „Börcsök öregasszony, tündér, gyerek, érett nő, férfi, boszorkány, maga az Iglic. Mesék sztárja, aki egyetlen akaratvillantással kiléphet iglicségéből, hogy más bőrébe bújjon. Az előadás nagy részében főként a más bőre látható, az iglicség a másság, az ismeretlen, az idegen szép mesei metaforája párszor beemel minket saját világába.”
Zsótér Iglice: Börcsök Enikő
Az előadás fókuszában a két lány és az Iglic kapcsolata, valamint az Iglic kaméleontermészetének játékossága áll. A folyamatos szerepváltás mindig megújuló kihívás, amibe egy idő után a sikertelenség miatt egyre erőteljesebb elkeseredés is vegyül. Az Iglic kielégítetlen (vagy alig kielégített) szeretetéhsége egy idő után türelmetlenné és ezáltal sebezhetővé teszi őt. Egyre nehezebben formál meg hiteles karaktereket, a rá rakódott személyiségjegyek folyamatos csapongásra késztetik, nem képes a koherens személyiségmegformálásra. Ami kezdetben játék volt és örömet okozott, fokozatosan teherré válik, a tápláló és életet biztosító szeretetadag egyre inkább megcsappan. Viszont ha az Iglic dühös, haragja ugyanolyan végzetes hatással lehet valakinek az életére, mint az általa erőszakosan kiharcolt energiaelszívó szeretetterror.
Magyarországon Zsótér Sándoron kívül Perényi Balázs rendezte még meg az Iglicet, Szorongás-Orfeum címen, ő is használta a revü műfaji elemeit, akárcsak a most készülő előadás rendezője, Tengely Gábor.
