babszinhaz

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Teszárek Csabával folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.

Teszárek Csaba az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?

Mondhatok kettőt? Pierre Anthon és Ájtatos Kaj. Az érem két oldala. Az egyik állít valamit, megkérdőjelezhetetlenül elkezdi tagadni a mindenséget, a másiknak pedig van rá egy válasza.

Ha mégis meg kéne győznöd arról Pierre Anthont, hogy van valami értelme az életnek, hogyan tennéd azt? Érdemes-e egyáltalán megpróbálni ezt?

Gondolkoztam azon, hogy ő miért ilyen és miért kérdezi ezt. Valószínűleg azért, mert nagyon ráér gondolkodni és elmélkedni. Ha egy valóban éles helyzetbe kerülne akkor biztos, hogy felülbírálná ezt a kijelentését. Ahogyan a zuhanó repülőben sincsenek ateisták: amikor a közvetlen halál veszélye fenn áll, akkor mindenki van annyira gyáva és van benne akkora félelem az idegenségtől és az újtól, hogy valószínűleg átértékelné ezt a gondolatot és mégiscsak az életért magáért is akarna élni.

Szerinted elképzelhető-e a regényben megfogalmazott szituáció, tehát hogy fiatalok ilyen súlyos áldozatok árán megpróbálják meggyőzni társukat az értelmes életről?

Tulajdonképpen jó is lenne, ha az embereknek lennének ilyen fajsúlyos kérdéseik és mernének ezekről gondolkodni. Megdöbbentő, hogy a mi korunkban mindenki fél szembenézni a halállal, az elmúlással, a család fontosságával. Az emberek élete a felszínen zajlik, nem mernek áldozatokat hozni, az igazán nagy kérdéseket elodázzák. Egy párbeszéd elindítására mindenképp alkalmas ez a felvetés. Meggyőzni pedig nem tudom, hogy mennyire lehet vagy kell egy ilyen embert.

A te karaktereddel, a rockzenésznek készülő Jan-Johannal érzel-e valami közös tulajdonságot?

A zenének a nagyon mély szeretete és a gitározás egy közös pontunk, mert én is gitározom. Ő egy kicsit rezonőr karakter, aki rajta van az osztály hangulatán, és mindenkit figyel. Nem beszél sokat, rezdülésekből épül fel, amiben talán szintén kicsit hasonlítunk. Ez a világ is rezgések halmaza: míg a zene szabályos rezgés, addig a hétköznapok zaja, az életünk kísérőhangjai szabálytalan rezgések és ő ezeket érzi, átveszi. Átérzi, hogy a társai mit akarnak, mit mondanak, próbál velük menni, de közben van benne egy fegyelem és szabályozottság, ami kereteken belül tudja tartani ezeket a hatásokat.

A rendező által régebben feltett kérdésre válaszolva szerinted mit olvasna és milyen zenét hallgatna az általad játszott szereplő?

Végül is könnyű helyzetben vagyok, mert a történet szerint Rolling Stones-t és Beatlest hallgat ez a figura – egyébként én inkább az előbbit, de a Beatlest is elismerem és szeretem –, olvasni pedig talán zenészéletrajzokat olvas, miközben beleképzeli magát ezekbe a zenés életekbe. Kívülről tudja a Beatles-tagok és Jimi Hendrix életét is, hogy ki mikor, hol turnézott.

Te akartál valaha rockzenész lenni?

Az a szerencsés helyzet, hogy a bábszínházban ezt is aktívan művelhetem. Most már ez az ötödik vagy hatodik előadás, ahol a zenére nagy szükség van, és ennek nagyon örülök. A bábszínház és a zene nagyon jól kiegészíti egymást, és nem érzem azt, hogy Magyarországon most ez ügyben jobban ki lehetne teljesedni annál, mint hogy olyan közegben zenéljek, ahol fantasztikus keretek vesznek körül.

Teszárek Csaba a zenekari próbán (fotó: Mező Bori)

Hogyan lettél bábszínész?

A színháznak a hangulata és az atmoszférája fogott meg mindig is. Ez egy olyan elvarázsolt közeg, amiben az ember sokszor jobban otthon érezheti magát, mint a valóságban. A bábszínházra pedig ez hatványozottan igaz. Gyerekkoromban több előadást láttam, és nem emlékszem, miről szólnak, csak arra az érzésre, hogy ott akarok lenni ebben. Részese akarok lenni, mert olyat hoznak létre, ami nekem is jó, és biztos, hogy nekik is jó, mert különben máshogy ez nem működhetne.

Ezek szerint nem akartál soha prózai színész lenni?

Én ezt nem választanám így ketté.  Az ország több jelentős prózai rendezőjével dolgozhattam. Bábos közegben megfordult már Valló Péter, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor és még sorolhatnám a neveket. Szakmánk hatalmas változásokon megy keresztül formailag és tartalmilag egyaránt. A Semmi szintén egy kereső előadás, kicsit vibráló, kicsit bizsergő, mint maga a mű: kérdéseket tesz fel, és nincsenek benne igazi állítások.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Pethő Gergővel folytatjuk.

Pethő Gergő az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- Milyen voltál 14 évesen?

- Nem nagyon emlékszem, talán azért, mert nem volt fontos nekem. Arra emlékszem, hogy hetente váltakozott, hogy kibe vagyok szerelmes az osztálytársnőim közül. De olyan dolgok, hogy van-e az életnek értelme, nem foglalkoztattak. Az, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkora már eldöntöttem: én 12 éves korom óta bábszínész akartam lenni.

- Amikor elolvastad a regényt, mennyire volt távoli számodra az a világa?

- Nem nagyon értettem, meg ideges is lettem tőle. 14 évesen még nem is tudsz egy csomó mindenről, hogy az létezik. Persze, sejted, hiszen neked is van anyukád és apukád, aki dolgozik, és vagy szereti amit csinál, vagy nem, de ezek még nem annyira meghatározóak, mint a regényben. Én soha nem szerettem eltúlozni vagy elmisztifikálni dolgokat. Nekem az, hogy otthon legyek a kedvesemmel, ugyanolyan fontos, mint az hogy itt vagyok benn a színházban, ilyen szempontból nem vagyok elvakult színházi ember, ellentétben sok kollégámmal, akiknek a való világhoz nincs sok közük. De visszatérve a regényre: itt 14 évesekről van szó, bicikliről meg bokszkesztyűről beszélnek az élet értelme kapcsán, és nyilván nem a tárgyakról, hanem az azokhoz kapcsolódó emóciókról, történetekről van szó, mégsem annyira súlyosak: „Három hónapja kértem anyát, hogy vegyen meg nekem egy szandált” – mondja Agnes a darabban. Jó, a történetben bedurvul a játék, de úgy érzem, ennek a regénynek inkább az a tanulsága, hogy ésszel és szélsőségek nélkül tudjunk döntéseket hozni. Miközben értem én, hogy ez Janne Teller rendszerén belül működik, és ezzel a szélsőséges fogalmazással az olvasót döntésre akarja kényszeríteni, de ha tudok és szeretek gitározni, nem hagyom, hogy levágják az ujjam, és ha tudom, hogy a gitározás másnak fontos, azt sem hagyom, hogy vele megtegyék. De mondom: nem tudom, hogy a mai 14 évesek mit gondolnak erről, mert ilyen korosztály nincs az ismerőseim között. És nem is próbálok úgy csinálni, mintha tudnám. A születendő fiam közelebb van ehhez a korhoz, mint én a magam 32 évével.

- A regényhez képest a darabhoz milyen a viszonyod?

- A regényben vannak, akik elég könnyen megússzák, a darabban viszont mindenkinél tétre megy, ez tetszik és a szerepösszevonások is.

- Nagy Hansszal hogy jössz ki?

- Ezeket a karaktereket valahogy mindig én szoktam játszani. Aki felszínesen ismer, azt gondolhatja, hogy én ilyen vagyok. Persze, Ájtatos Kajt is meg tudnám csinálni, mert jó színész vagyok, de a Nagy Hans számomra nem is volt kérdés. (Nevet.)

- És a bábod?

- Alapvetően nagyon bírom, annyi csak a bajom vele, hogy szerintem nem egy 14 éves figura, inkább ovis vagy alsós. Decemberben elég sokat mikulásoztam, és ijesztő, hogy a felnőttruhák kicsinyített másába öltöztetik a 3-4 éveseket.

- A zenei világot eltaláltnak érzed?

- Én nem nagyon ismerem a Quimbyt, nem is ástam bele magam, szinte csak annyit tudok róla, amennyit itt használunk. De tudom, hogy ez egy meghatározó zenekar, bár inkább az én generációmnak, és fogalmam nincs, hogy a 14 éveseknek mit jelent. Annak viszont nagyon örülök, hogy végre együtt zenélhetünk a Bábszínházban egy előadásban. És annak is, hogy ez az előadás a bábosok több generációját összehozza. Mert igaz, hogy nem vagyunk mi, Norbi, Csabi és én öregek azzal, hogy 8 éve végeztünk a színművészetin, de Kari, Mórocz Adri, Spiegl Anna és Szolár Tibi májusban fejezik be az egyetemet.

Pethő Gergő a zenekari próbán (fotó: Mező Bori)

- Te mióta dobolsz?

- Általános iskolában akartam zenét tanulni. Fura, mert ez olyan 14 éves korom körül volt. Az Irányi Dániel Utcai Általános Iskolában volt egy zeneiskola, jártam is oda egy évet szolfézsra. Gitározni akartam, kaptam is egy gitárt a szüleimtől, bementem az első pár gitárórára, és ahelyett, hogy gitároztunk volna, a tanárom azt mondta, üljek le vele szembe, és üssem neki vissza a különböző ritmusokat. Nem értettem, nem is mentem többet. Rá tizenakárhány évre aztán teljesen autodidakta módon elkezdtem dobolni egy színművészetis vizsga kapcsán. Blasek Gyöngyi tartott kurzust kínai árnyjátékból, és évek óta ugyanazokat az etűdöket kérte. Mi megpróbáltuk ezt újragondolni, és azt találtuk ki hozzá, hogy ez egy retro bábtalálkozó a Kelet történetéből, pár etűdöt pedig le lehetne követni zenével. Teszárek Csabi gitározott, Ács Norbi basszusgitározott, Schneider Jankó fuvolázott, nekem adott volt a dob. Az egyik legjobb barátom, aki történetesen dobos, adott egy felszerelést, megmutatta, mit is kell egyáltalán csinálni. Aztán nézegettem felvételeket, és amit fejlődtem, azt a lövészárokban sikerült, kottát olvasni például a mai napig nem tudok. Megcsináltuk négyen a Gepetto Kvartettet, az alattunk járó musicalosztály is csinált egy zenekart, de nem volt dobosuk, velük is elég sok koncertünk volt. Győrbe szerződtem, ott megalakítottuk a The Paravanst. Velük a Kádár Kata revüben és A brémai muzsikusokban élőben játszottunk, és ez szerintem mindkét előadás sikeréhez nagyban hozzájárult. Majd amikor visszajöttem Pestre, a magyar színházasokkal megcsináltuk a Harmadik Figyelmeztetést.

- Térjünk még oda vissza egy picit, hogy nem túlságosan ismered ezt a korosztályt, és nem is akarsz úgy tenni. De szeretnél-e találkozni velük?

- Nagyon, mert érdekel, mit gondolnak a világról, erről az előadásról. Én hiszek Karinak és Dórinak, mert tudom, hogy ennek utánajártak, hogy találkoztak ilyen korú gyerekekkel. Én annak járok utána, ami nekem a szerephez kell, mondjuk a dán zászló történetének – mert Dániában még nem jártam, és körülbelül annyit tudok az országról, mint bárki más, hogy náluk is van kézilabda, egyszer nyertek foci Eb-t, Lars von Trier és Hans Christian Andersen –, meg azt csinálom, amit mondanak.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Mező Bori folytatja a próbanaplót.

Bár a karácsonyi hangulat lassan eluralkodik mindenkin és mindenhol, az ünnepig még szinte minden nap lesz próba (néha több is). Az emlékpróbákhoz értünk: finomítások, pontosítások, minden jelenet alapos átnézése a soron következő feladat.

Zenekari próba (fotó: Mező Bori)

Már tudjuk, hogy Kaj (Tatai Zsolt) biciklije - ami nagyon menő, mert sárga, és egy évig gyűjtött rá, majd egy évig minden hajnalban kihordta vele a Taeringi Hírmondót - két pótkerék lesz egy gyerekbicikliről. Hogy ez itt Taering, nem pedig Koppenhága, ezért Elise (Pallai Mara) rózsaszín (MAGENTA!) haja nem megengedett. Tudjuk azt is, hogy Nagy Hansnak nehezére esik azt az egyenletet rosszul kiszámolni, amit Pierre Anthon (Szolár Tibor) diktál fel a táblára, mert Pethő Gergő (ti. Nagy Hans) jól is ki tudja. Tudjuk, hogy papírgalacsinnal nem lehet túl magasra dobni, és ha a nézők fejére potyog, ahelyett, hogy Pierre Anthont találná el, na, az úgy nem lesz jó. Sejtjük, hogy Spiegl Anna (Agnes) nem fejjel lefelé lóbálva fogja Kaj bábját a Fontos Dolgok Halmához vinni, és hogy Tatai Zsolt a leglelkesebb sáncépítő. Azt is, hogy Szolár Tibinek óvatosan kell föl-le közlekednie a szilvafán (azaz egy létrán), Mórocz Adrinak (Sofie) pedig a játszótérré alakított dobozok tetején, nehogy leessenek és összetörjék magukat. Veszélyes produkciók várnak itt a nézőkre!

A bábok már majdnem készen vannak mind, bár a hajuk, s néhánynak az arca egyelőre nincs meg. Kivéve Elise-t, akinek viszont rengeteg van. Mármint haja. Ráadásul tincsenként mágneses. A dobozok is szinte „premierkészek”. Már mindenki választhatott kedvére a minták alapján, van köztük porszívóember, sokszemű szellem, Just feliratos (stilizált virágokkal = x és kör. Ezekkel egyébként is sok a dolog, nehéz nyomon követni, mikor melyik hova kerül, közben pedig figyelni kell arra is, melyikbe mi kerül be és hogyan kerül ki belőle az iskolában, a játszótéren, a ritmusjáték közben... A fiókok is már a helyükön vannak, cipelés közben pedig állandóan ki-be csúszkálnak, annyira, hogy egy kézzel nem is lehet pakolni. Különben ha szétszedjük a skatulyákat és egymásra építjük az elemeket a fűrésztelepen, akkor szép kiállítást kapunk: mindegyik fiókba egy kis lámpa van szerelve, ami belülről megvilágítja a tartalmát. Sötétben szinte karácsonyfa.

A díszletelemek még makettként (fotó: Éder Vera)

A szöveg bővül, rövidül, új jelenetek kerülnek be, mások kiesnek. Néha egy-egy szöveg szereplőt cserél, ilyenkor hirtelen poénforrássá és presztízskérdéssé válik, kinek mennyi szövege van. A dalok elég jól állnak – a már említett éjszakai hangszeres próbán volt olyan dal, amit az éneklője kapásból olyan jól eltalált, hogy nem is kellett rajta javítgatni –, nemsokára Kiss Tibi is jön belehallgatni, aki többek közt ezt a dalt is hallani fogja a bábosoktól:

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

Szász Emese újabb összefoglalója a Semmi próbáiról.

Itt még csak ismerkedtek a szöveggel és a bábokkal - balról: Pallai Mara, Mórocz Adrienn, Pethő Gergő, Hoffer Károly (fotó: Éder Vera)

Lassan a rendelkező próbák végére jutunk. Épül a színpadi világ kívül-belül. Minden egyes nap egy-egy új díszletelem vár minket a próbák és az előadás leendő helyszínén, a Játszó-téren: egy-egy új grafikai részlet jelenik meg a majdan mozgó díszletként használandó óriás-gyufásdobozokon, egy-egy új kidolgozott testrész, ruhadarab, kiegészítő tűnik fel a bábokon, akik így lassan önálló életre tesznek szert. Egyre titokzatosabb számomra, hogy vajon mi zajlik a műhelyekben: milyen csodálatos kézügyességgel és hangyaszorgalommal dolgozhatnak ott a bábkészítők, festők, asztalosok... Ez külön művészet, reflektort nekik!

A bábok személyisége úgy formálódik, akár egy valódi kamasznak: a külső kialakulásával párhuzamosan alakul belső személyiségük is.  Itt másként történik a karakterek kialakítása, mint a prózai színházban: sokkal több praktikus döntést kell hozni a bábok mozgatásáról és a szövegmondásról, hiszen még egy karakter esetében sem egyértelmű, hogy az adott szövegrészletet bábból vagy emberből szólaltatják-e meg. Nem mindegy az sem, hogyan megy át az adott báb a téren, hiszen a kijelölt két kisebb játéktér, a fűrésztelep és az osztályterem esetében ez nagyjából egyértelmű, de a kettő közti átjárás már emberi léptékű és problematikusabb. Kézben utazzon a báb vagy a saját lábán? És ha a saját lábán megy, van-e kapcsolata a színésszel, hogyan függetlenedik, amikor semmi esélye a színésznek a láthatatlanná válásra? Csodák születnek. Ráadásul a sok szereplő miatt nem kis munka a reakciók összehangolása sem, ritmust kell adni az egésznek.

Apropó ritmus! Már nem titok, hogy az előadás zenei anyagát Quimby-számok fogják adni. És mivel a bábszínész az esetek többségében olyan ember, aki zenélni is tud, a próbafolyamatba nagyjából heti rendszerességgel beékelődnek zenekari próbák is, ahol a karakterekhez választott számokat próbálják.

A bábok még tervként, két dimenzióban (fotó: Éder Vera)

Minden próbának megvan a maga külön hangulata: Jan-Johan ujjlevágásának próbáján vagy Hamupipőke, a kutya fejvesztési jelenetének próbáján a hideg futkosott a hátamon. Már most magával ragadó az, hogy a báb méreténél fogva egy adott pillanatban milyen erővel tudja kifejezni a gyermek kiszolgáltatottságát és védtelenségét, miközben folyton szem előtt kell tartani a stilizáció szempontját, hogy a bepisilés „ne legyen nagyon az, ami”. Más próbákon, mint például az, amikor a történet szerint nyilvánosságra hozzák a „fontos dolgok halmát” és bemutatkoznak a sajtó előtt, öröm nézni, hogyan változnak át a bábszínészek pillanatok alatt rosszalkodó kamaszokká, hogyan szippantja be őket az osztályképeken való pózerkedés művészete.

Már majdnem mindenki tudja a szöveget, de most még minden képlékeny. A bábok nyakhosszától és ülőképességétől kezdve a gyufásdobozok elrendezésének logisztikai tervezetétől Pierre halálának kivitelezéséig sok minden. Intenzív próbaidőszak következik a héten az emlékpróbákkal, lássuk a medvét!

Dagadt Henrik Eskildsen és Hamupipőke az olvasópróbára a műhelyből érkeztek - a tükörben Tatai Zsolt (foró: Éder Vera)

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkban Mező Bori és Szász Emese Spiegl Annával, az Agnest alakító színésznővel kezdte a kört.

(Spiegl Anna, a háttérben Szolár Tibor - fotó: Éder Vera)

- A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?

- Pierre Anthon. És ha választani lehetett volna, hogy kit játszok, akkor őt játszottam volna.

- Nem érezted azt, hogy néhány helyen sántít az, amit ő állít a világról?

- Mindenbe bele lehet kötni, de azért kicsit mindenben igaza van. Semmi sem fekete vagy fehér. És szerintem minden állításának van igazságalapja. Igaz az, hogy végül is nincs semminek semmi értelme, de természetesen így nem lehet élni. Ahogy az ember felnő, tisztában lesz vele, hogy ez így lehetetlen és megköti azokat a kompromisszumokat, amiket kell.

- Ha meg kellett volna győznöd az állítása ellenkezőjéről, hogyan tetted volna azt?

- Szerintem Pierre Anthont nem nagyon lehetne meggyőzni, mert a saját rendszerében igaza van. Csak hát nem élhet az elvei szerint, mert egyszerűen éhen hal. Vagy jön a tél, és ráfagy a szilvafára. Szerintem hagynám, hogy kicsit kiéhezzen és félig halálra unja magát, és akkor a legjobb pillanatban adnék neki egy tányér meleg paprikáskrumplit, meg valami szép zenét, és akkor rájönne, hogy milyen fontosak is tudnak lenne még ezek az apró dolgok is

- Szerinted elképzelhető az életben az a szituáció, ami a Semmiben megfogalmazódik?

- Nem hinném. Azért is tetszett annyira Pierre Anthon alakja, mert ő reális, ő még létezhetne,de az, hogy valakik ennyire a szívükre vegyék a másik sorsát és ennyire radikálisan cselekedjenek annak hatására, amit ő mond, azt már nem tartom lehetségesnek. Ahogy az osztálytársai reagálnak a szavaira, az egyértelműen fikció.

- A te karaktereddel érzel valami közösséget?

-Igen… Abban, hogy amikor mindenki tanácstalan, ő dobja be az ötleteket, hogy mégis csinálni kéne valamit, mégiscsak történnie kéne valaminek. Katasztrófahelyzetekben bennem is bekapcsol egy gomb, általában akkor vagyok cselekvésképes, amikor mások leblokkolnak. Például ha egy előadáson valami katasztrófahelyzet adódik, például valaki ugrik a szövegben, vagy leesik egy báb feje, vagy nincs ott egy kellék, ahol kellene, engem az is mindig felvillanyoz. Mikor azt érzem, hogy „Hú, most menteni kell!”. Na jó, nem mindig, általában…

 -Lehet, hogy Hoffer Károly, a rendező, ennek tudatában osztotta rád annak az Agnesnek a szerepét, aki végignarrálja a történetet és egyfajta kívülállóként, sokszor józan ésszel tud jelen lenni?

- Igen, meg Gimesi Dóri, a dramaturgunk is elég jól ismer már minket. És a szövegeink írásakor is nagyon tekintetbe vette, hogy ki milyen. Így például az én karakterem is két regénybeli karakterből lett összerakva. Azért is vagyok én a történetben a szép lány kevéssé szép barátnője, meg ilyenek, amik egyébként is jellemzőek rám.

- Hogyan kerültél a bábszínház közelébe, miért felvételiztél?

- Én egy évig esztétika szakos voltam Szegeden, és valahogy nagyon nem éreztem ott jól magam. Úgy éreztem, hogy olyan dolgot szeretnék csinálni, ami valódi alkotás. Rajzolni és zenélni is nagyon szerettem, minden ilyen tevőleges dolgot. Színjátszóztam is középiskolában, nagyon szerettem, de nem mertem felvételizni prózai színész szakra, mert biztos voltam benne, hogy úgysem vesznek föl. Viszont mikor meghallottam, hogy bábszínész szakirány, azt valahogy olyan érdekesnek találtam, hogy összeszedtem magam, és megpróbáltam. Gondoltam a kézügyességem is jól jöhet, meg köze van a képzőművészethez, hátha itt több esélyem van. És akkor legnagyobb meglepetésemre fölvettek. Előtte nem nagyon jártam bábszínházba, de voltak barátaim, akik játszottak Kecskeméten. Azokat a darabokat megnéztem, amikben ők játszottak, és nagyon tetszettek. Érdekelt, hogy hogyan lehet olyat csinálni, mint ezek az egészestés mesefilmek, amik alapvetően gyerekeknek szólnak, mégis élvezhetőek egy felnőtt számára is.

- Az egyetemen úgy tudom, főleg felnőtteknek szóló bábelőadásokat készítettetek.

- Igen. Kifejezetten gyerekeknek szóló előadás kevés volt, és nem is mindben voltam benne. Kifejezett komplett bábelőadás sem nagyon volt tulajdonképpen, csak az utolsó három évben jöttek rendezők, akik komplett előadásokat rendeztek, és ők többnyire nem bábokat használtak, csak bábos elemeket. Az első években vizsgák voltak, amikre jeleneteket kellett hozni, de az sosem volt kikötés, hogy a jelenetek legyenek „gyerek-kompatibilisek”. Az első kifejezetten gyerekeknek szóló előadás, amiben játszottam, itt a bábszínházban volt, a Hajnali csillag peremén, amiben átvettem egy szerepet. Előtte nem játszottam gyerekeknek, és nem is igazán foglalkoztatott, hogy miben más a gyerekközönség, mint a felnőtt.

- Ettől függetlenül szereted a gyerekeket?

-Persze. Nagyon megszerettem nekik játszani. De nálam nem ebből indult ki a bábszínház iránti vonzalom, hanem egyszerűen az exchibicionizmusból. Én csak csinálni akarok valami jót, és mutogatni akarom embereknek. A gyerekek is emberek. :)

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával