A Budapest Bábszínházban első alkalommal kerül repertoárra nem kötelező olvasmány feldolgozásán alapuló, kifejezetten a 13-18 éveseknek szóló előadás. Janne Teller itthon is kultuszregénynek számító Semmijét több európai színházban is bemutatták, magyar felső tagozatosok és gimnazisták is játszottak a könyv alapján készült előadást, de bábszínpadi adaptáció még nem készült belőle. Nem túl eredeti módon elsüthetnénk azt a címet, hogy A Semmiről egészen - hiszen a célunk az, hogy a premierig figyelemmel kísérjük a produkciót, és reményeink szerint utána is teret adjunk a nézői véleményeknek, visszajelzéseknek. Először a rendezővel, Hoffer Károllyal és a dramaturggal, Gimesi Dórával beszélgettünk arról, miért és hogyan szeretnék a Semmit színpadra állítani.
- Hogyan találtál rá a könyvre?
Hoffer Károly: Teljesen véletlenül. 2011 decemberében egy délután, amikor teljesen kikészültem az egyetemi terheléstől, attól, hogy elképesztő módon teper az ember, ezer dolgot csinál, de épp ezért, az elaprózódás miatt mindenhol csak hatvan százalékot tud kiadni magából, közben viszont nem tudja mérlegelni, mennyire éri ez meg, elmentem az egyik nagy könyvesboltba, hogy vegyek egy jó könyvet. Az ifjúsági regényeknél megláttam ezt a pofátlan címet, és megtetszett az, hogy valaki a semmiről akar írni. Aztán elolvastam a fülszöveget, azokkal a mondatokkal, hogy „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” És abban a pillanatban azt éreztem, hogy Pierre Anthon, a regény főszereplője pontosan arról beszél, ami engem is foglalkoztat. Elolvasva a könyvet pedig világossá vált, hogy a fiatalok nyelvén, kamaszok történetén keresztül szól olyan kérdésekről, amik folyamatosan, felnőttként is foglalkoztatják az embert.
- Menjünk egy picit oda vissza, hogy az ifjúsági könyvek között keresgéltél. Miért?
HK: Egyrészt azért, mert hátha találok valami jó előadás-alapanyagot, amivel érdemes foglalkozni, másrészt pedig fantasztikusak a gyerekkönyvek illusztrációi, ahol a kép úgy össze tud forrni a szöveggel, hogy abból valami egészen komplex világ lesz. Az pedig, hogy érdekelnek a problémakönyvek, abból jön, hogy sok olyan ifjúsági előadást láttam, ami a kamaszokat foglalkoztató problémákat dolgozott fel. A Kolibriben, ahol stúdiós voltam, ilyen volt a Gabi, a Helló, náci, a Mama kerestetik vagy a Kövek. Aztán az egyetemen az egyéni vizsgámhoz egy Ulrich Hub-darabot választottam, ami tízéveseknek szól arról, mi újság istennel.
Hoffer Károly az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)
- És akkor folytassuk onnan, hogy elolvastad a könyvet.
HK: Közben azért kétszer vagy háromszor letettem, de mindig muszáj volt újra felvennem, mert azt éreztem, a végére kell jutnom, bármennyire is durva a játék. Akkor tettem le például, amikor a kutya levizeli a keresztet. A kereszt tulajdonképpen akkor elveszti a szakralitását, amikor kiviszik a templomból, és az már csak egy rátét, hogy rápisil a kutya, és attól a pillanattól, hogy rákerül a Fontos Dolgok Halmára, a kereszt tárggyá válik, elveszti az eredeti jelentését, mégis azt éreztem, ez nekem sok. Vagy amikor Jan Johannak levágják az ujját, és azt éreztem, hogy abban a helyzetben, ha nekem vágnák le a mutatóujjamat, és nem tudnék többet hegedülni… De a többiekért tudok izgulni, nagyon bírom Pierre Anthont, még azzal is, ahol látszik, hogy bukik az elmélete, a pofátlansága viszont szimpatikus. Azzal egyetértek, amit az írónő is állít, hogy nem durvább ez a könyv annál, amit a média ad, amit olvasnak vagy látnak a moziban. Amikor áprilisban elkezdtünk dolgozni a szövegen, folyamatosan jöttek szembe az ilyen témájú újságcikkek, és nem csak amerikai esetek voltak benne, hanem mondjuk egy soproni, ahol én gimnazista voltam. És akkor felmerült bennem, hogy miért nincs nekünk arra lehetőségünk, hogy ezt megelőzzük, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy rózsaszín dologgal kell bebizonyítani az életigenlést, hogy az életnek van értelme. Mert azt gondolom, ez a könyv optimista. Bármennyire is bizarrul hangzik, de ezek a gyerekek ebben a történetben legalább annyit nyertek, amennyit elvesztettek: azzal, hogy beadtak valamit a halomra, újraéltek és újraértékeltek egy csomó dolgot, véleményeket kezdtek alkotni, és ez még inkább aláhúzza, hogy az igazán lényeges és értékes dolgok nem tárgyakban manifesztálódnak.
- Volt egy erős olvasmányélményed, de hogy jutott eszedbe, hogy a Semmiből előadás legyen?
HK: Tudtam, hogy lehet ebből valami izgalmasat csinálni. Dóri kezébe adtam, ő is rákattant. Az osztályfőnökömnek, Meczner Jánosnak elmondtam, hogy ebből lehetne – akár önszerveződően is – előadást csinálni, és támogatta az ötletet. És aztán a neten keresgélve, tudva, hogy ebből már készültek előadások, egy hétfői napon rátaláltam egy előadásra Drezdában, amit még azon a pénteken, nagyjából egy héttel a premier után, meg is néztünk.
- Nyilván olyan szemmel, hogy ebből mit lehetne használni.
Gimesi Dóra: Élőszínházi előadás volt, stúdiósokkal, tehát huszonéves színészekkel. Abban szerepeket nem vontak össze, viszont mindenki több szerepet játszott. Nagyon pontosan vettek át mindent a regényből. A könyvben, valljuk be, papírmasé karakterek vannak, és Drezdában arra nem is volt törekvés, hogy az előadásban ne ilyenek maradjanak. Ez az előadás arra volt jó, hogy megtudjuk, mi az, amit nem akarunk úgy csinálni. Mégis nagyon hasznos volt, hogy láttunk egy adaptációt, ráadásul egy németet, akik a brechti hagyomány miatt nagyon tudják, hogyan kell egyszerre kinn is lenni, benn is lenni, megélni és narrálni egy karaktert. Sokat beszélgettünk Karival, hogy ezt itthon meg lehet-e csinálni és hogyan. Arra jutottunk, hogy a báb ezen könnyít, hiszen az már egy stilizáció, tehát eleve távolságtartást feltételez a forma, ugyanakkor épp ettől válik izgalmassá.
- Találkoztatok Janne Tellerrel is. Drezda után?
HK: Igen, a könyvfesztivál alatt, de itt, a színházban. Elmeséltük neki a tervünket, azt, ami addigra, jórészt Drezdából hazafelé a vonaton körvonalazódott. Feltettünk neki egy csomó olyan kérdést, amire nem kaptunk választ a könyvből, például azt, mivé váltak ezek a fiatalok. Erre azt mondta, hogy ezzel még nem szembesült, inkább kicsit gondolkodna rajta. Aztán válaszolt valamit. Azokat az interjúkat olvasva, amik a könyvfesztivál alatt készültek vele, számomra az derült ki, hogy elég sok kész mondata van. Azt éreztem, hogy a gyerekek, különösen Pierre Anthon, nála a tézisek szintjén maradtak, bár folyamatosan arról beszélt, hogy ez neki egy belső hang, aki időről időre felszólítja, hogy állj meg és gondolkodj, úgyhogy élete más-más időszakában más-más a válasz, amit erre adni tud.
GD: Azt hiszem, ez a találkozás igazából abban segített, hogy a színpadi adaptációban szabadkezet adott. Hogy például a regénybeli Hussain nevű fiúnak, aki az imaszőnyegét adja be, nem kell feltétlenül benne lenni az előadásban, mert ez nálunk, Magyarországon nem átélhető, hiszen azzal, hogy a könyvben néhány fejezettel később ájtatos Kaj beszolgáltatja a keresztet, ami ugyanúgy vallási szimbólum, csak épp nekünk jóval érthetőbb, a problémafelvetés megmarad. A regényadaptáció azért nehéz, mert vagy szolgai módon követed a regényt, és akkor papírízű lesz az előadás, vagy teljesen elereszted magad, akkor pedig elveszik a regény. Szerintem egy jó regényadaptációnál a szellemiséghez kell hűnek lenni, nem a betűhöz. Amit mi csináltunk, a szellemiséghez hű, sok ponton egyezik a művel, más helyeken viszont nem.
- Hogyan alakult ki ez a szereposztás?
GD: Van ennek egy praktikus oka: nyolc ember a legkevesebb, ami egy osztályt dinamikájában le tud képezni. Minden iskolai történetben megvannak a klisészerű karakterek, de a kliséket nem irodalmi-művészeti, hanem valós értelemben értem. Mindenhol van egy gyerek, akit csúfolnak, utálnak valamiért, itt ez a dagadt Henrik, aki egyrészt dagadt, bár nem tudjuk , ezzel van-e neki baja, másrészt viszont az anyja az osztályfőnök. Minden osztályban van egy szép lány, akire minden fiú hajt. Minden osztályban van egy fiú, akinek zenekara van, és ő a menő fiú, és ő az, aki összejön a szép lánnyal. Aztán minden osztályban van valaki, aki furcsán öltözködik vagy egy szubkultúrához csapódik, mert ki akar tűnni. Tehát vannak az alapkarakterek, akiket nyolc emberrel már meg lehet mutatni..
- De az fel sem merült, hogy a drezdai példát kövessétek?
GD: Nem, mert ahhoz, hogy valódi viszonyokat alakítsunk ki a figurák között, lehetetlen, hogy egy szereplő több karaktert is játsszon. Így viszont eggyel súlyosabbá válik az, amit a könyv állít. Azok a kicsi bosszúk, amik a könyvben működtetik a történetet, csak a végén válnak személyeskedéssé, itt viszont egy nyolc év alatt kialakított viszonyrendszerrel van terhelve az osztály, szerelmekkel, barátságokkal, elfojtásokkal. Ezért lehet 3D lett a 2-ből, amihez erősen hozzátartozik, hogy ha nagy Hans Sofie szüzességét kéri, az nem csak annyit jelent, hogy egy lánynak elveszi a szüzességét, hanem a legjobb barátja barátnőjének veszi el a szüzességét, és ennek beláthatatlanok a következményei, mert rámegy a barátság, a szerelem. Minden differenciáltabb, bonyolultabb, súlyosabb, fájdalmasabb lesz ettől, és a gyerekek azáltal, hogy az önzésük miatt feláldozzák a kapcsolataikat, kiégetté, megalkuvóvá, cinikussá válnak a történet végére, mert bemocskolódnak azok a tiszta dolgok, mint a gyerekkori barátság, a szerelem, az álmodozás.
HK: Senkiből nem akartunk egyértelmű, vegytiszta karaktert. Az a cél, hogy mindenkivel tudjanak menni a nézők a problémák miatt, hogy lássák az okokat, de azt is, hogy mindenki elkövet hibákat. A regénynek nagyon logikus a rendszere: az írónő módszeresen épít le, hogy mi ne legyünk olyanok, mint a szüleink, a családtól indul, a szerelmen, a hazán, a valláson keresztül eljut Jan Johan ujjával a jövőig, és tényleg zavarba ejtő, hogy mi lenne a következő lépcső, hova jutnának el a játékban. Én azt szerettem volna, hogy a kötetből jóformán teljesen kimaradó felnőttszemszögöt is láttassuk, és kezdettől fogva akartam, hogy legyen egy kontrapont, az osztályfőnöké, aki részben pozícióba is helyezi azt, hogy a gyerekek játéka mellette zajlik, részben pedig egy egészen más nézőpontot képvisel.
Gimesi Dóra az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)
- Nagyjából elkészült a koncepció, majd megnéztétek a trefortosok előadásait. Abból milyen tanulságot szűrtetek le?
GD: Azt, hogy ezeknek a hetedik-nyolcadikosoknak embertelenül közük van ehhez a könyvhöz. Hogy a gyerekek találták meg a könyvet, ők akarták feldolgozni, hogy igényük volt arra, hogy megcsinálják. És tényleg az van, hogy ma ezt a korosztályt nem a Légy jó mindhalálig foglalkoztatja.
HK: Olyan belső energiával dolgoztak ezen, hogy a tanárnő elmondása szerint neki alig kellett bármit is hozzátenni. A hetedikesek például csak nekünk kettőnknek játszották el, mert annyira meg akarták mutatni. Náluk az előadás minden esetlenségével igazán azt lehetett érezni, hogy ez a sajátjuk.
- A leendő közreműködők mikor kapták meg kötelező olvasmánynak a könyvet?
HK: Az osztálytársaimnak nagyjából egy évig kellett ezt hallgatniuk, mert szinte csak erről tudtam beszélni. A színházban tavasszal mondtam el, nevezhetjük úgy, hogy felkértem a színészeket, de inkább mondjuk úgy, hogy meséltem nekik arról, hogy lenne egy anyag, ami engem nagyon érdekel, és szeretném, ha együtt megcsinálnánk. És mindenki igent mondott. Amikor elolvasták, annak nagyon örültem, hogy senkiben nem maradt visszhangtalan, és megéreztem, hogy valamit tud a regény, mert nem lehet elmenni mellette. Tudom, hogy sokat fogunk még beszélgetni, sejtéseim vannak, hogy milyen falakba ütközhetek, de biztosan meg fognak lepni olyan kérdésekkel, véleményekkel, amikre én nem is számítok.
- Az elejétől fontos szerepet szántál a zenének vagy ez közben rakódott rá?
HK: Lévén, hogy én is zenész vagyok, a legelejétől tudtam, hogy az előadást zenére akarom építeni, mert a zene több tud lenni, mint bármilyen próza, és ennek a zenének olyannak kell lenni, ami „szétüti” a nézőteret. Amikor szereplőket válogattam, azt is figyelembe vettem, hogy ebből a szempontból is a topon legyen a produkció, itt a színházban pedig remek zenészek vannak. Ez a történet egy közösségről szól, az együttzenélő emberek között pedig mindig van egy kapocs. Aztán ahogy haladunk egy egyre leépülő közösség felé, a zene rendszere is redukálódik, hogy a csöndhöz jussunk el. Ebben szinte biztos voltam az elejétől.
