babszinhaz

Azt nem tudjuk, a Nike kreatívjai járnak-e bábszínházba, vagy a következő reklám főszereplője, Andres Iniesta kedveli-e a műfajt, ezt a legutóbbi reklámot mindenesetre saját bevallása szerint igencsak szerette. (Mondhatott volna mást? - kérdezheti a bennünk élő kisördög, de őt most zavarjuk jó távolra.) A bábot megkapta, a Barcelonában járók a klub múzeumában megtekinthetik.

Hasbeszélőkről már ókori források is írnak, főleg a vallási szertartásokhoz kapcsolódóan., a középkorban viszont boszorkányságnak tartották ezt a képességet. A későbbiekben, különösen a 19. századtól került előadó-művészet kategóriájába a hasbeszélés, a 20. században pedig cirkuszok és éjszakai lokálok attrakciója volt a bábuval megjelenő előadó. A mesterség nem halt ki, napjainkban főleg stand up comedy show-val jelennek meg a hasbeszélők, és leginkább az Egyesült Államokban népszerűek. Az előadók nemére vagy bábuk méretére vagy technikájára nincs előírt szabályozás, de a klasszikus térden ülő figurát egyre ritkábban használják. Elhihető, hogy a bábutól lehet félni, de hogy erre a félelemre orvosi szakkifejezés is van - automatonophobia -, eléggé bizarr.

A vietnami vízi bábszínházasokkal néhány éve a Szigeten és Pécsen, a Nemzetközi Felnőttbábfesztiválon is találkozhatott a magyar közönség. Az észak-vietnami tradíció - mua roi nuoc, mua: tánc, roi: bábok, nuoc: víz - a világörökség része, eredete a 11. századig vezethető vissza. A rizsföldeken dolgozó munkások báboztak először az esőért és a termékenységért imádkozó rítusok részeként, de az ősök tisztelete, kultuszuk továbbéltetése is a bábjáték feladata volt, később pedig így kommentálták a korabeli politikai helyzetet. A vízi bábosok egy-egy családból kerültek ki, akik maguk készítették 40-150 centi magas bábjaikat, ezek titkait szigorúan őrizve, csakis a dinasztián belül adták tovább.

Az előadás további két része a kapcsolódó videók közt vagy a Vietnamese Water Puppet Show kifejezésre keresve megtalálható.

Akkor nézzük tovább, mi mindenre alkalmas a báb. Például arra, hogy gyereket játsszon, mert bár a gyerek nagyon cuki, de tegye minden rendező a szívére a kezét: problémás is lehet. És valószínűleg nézőként sokan álltunk (ültünk) sajnálkozva a fél 11-kor színpadra vitt gyerekek előtt. Anthony Minghella az English National Opera - a New York-i Metropolitanben is játszott -  Pillangókisasszonyában a gyereket bábbal váltotta ki. (Akik közreműködtek: a londoni Blind Summit Puppet Theatre. Saját bevallásuk szerint olyanok inspirálják őket, mint Philippe Genty, a Handspring Theatre, a The Wooster Group és a Sex Pistols. Ilyen érdeklődési körrel nem véletlen, hogy a tradicionális bunrakut tulajdonképp rockandrollosították.) Az okos, praktikus megoldás - 3:36-tól látható - a jelenet drámaiságából semmit nem vesz el. Sőt.

Aztán ott a War Horse, a londoni National Theatre 2007-ben bemutatott, és azóta már a West Endre transzferált műsoron levő előadása (2013 októberéig biztosan játsszák, de az előzetes jegyvásárlás igencsak ajánlott, mert viszik, mint a cukrot), amit már a Broadway-n és Torontóban is színre vittek, de van belőle utazó változat is, karácsony környékén bemutatják Melbourne-ben, jövő márciustól pedig Berlinben is műsoron lesz. Replica produkcióban természetesen, azaz az ereteditől egyetlen mozdulatban sem eltérően. A dél-afrikai Handspring Puppet Company segített a bábos rész - azaz az életnagyságú lovak - létrehozásban; az ő Woyzeckjük (rendezte: William Kentridge) nem is oly régen vendégszerepelt a Trafóban.

Ami érdekes, hogy nem Michael Morpurgo első világháborús regénye, hanem ez az előadás indította be Steven Spielberg fantáziáját, hogy filmre vigye a War Horse-ot. 

Az alábbi a színházi előadás  trailere, a kapcsolódó videói között van több olyan, amin naplószerűen megnézhető, hogyan készült a produkció. Érdemes rájuk kattintani.

Ezen a videón pedig feltehetőleg nem kevés promóciós szándékkal az angliai lóversenyek egyik legfontosabb helyszínén, a Sandown Parkban azt mutatják meg, mit tud egy igazi ló, és mit tud a színpadi bábló (vagy lóbáb - ahogy tetszik).

Remélhetőleg a blog olvasói közül már sokan jártak bábszínházban (vagy épp a Budapest Bábszínházban), de minden bizonnyal sokan vannak olyanok is, akiknek - még mindig - a paravános, kesztűs bábos, nyuszit üldöző róka és rókát üldöző vadász jelenti a bábszínházat. A műfaj azonban ennél jóval több. Mutatunk is mindjárt néhány példát, amelyek bizonyítják, hogy a báb mellett Hollywood és a Broadway sem megy el.

Jason Segel - leginkább az Így jártam anyátokkal Marshall Eriksenjeként ismert - a 2008-as Lepattintva című filmben mutatta meg, hogy ígéretes bábmusicalszerző lehetne (a videó egy tévéshow-ból van, de a dal és a Drakula-báb a filmbeli):

De akinek ez nem lenne elég: Segel bábok iránti elköteleződése a 2011-es Muppets filmből - rájuk még visszatérünk! - szintén kiderült:

Julie Taymor (bővebben róla magyarul itt lehet olvasni) nevét a színházi szakma egy Stravinsky-opera, az Oedipus Rex kapcsán ismerte meg (teljes egészében itt nézhető végig az opera:

A nagyközönség számára a látványtervező-rendező mutatta meg, hogy élő- és bábszínház között a határok elmoshatók. Az alapanyag a rajzfilmből színpadra adaptált Az oroszlánkirály volt, a sokféle bábtechnikát felhasználó kísérlet terepe pedig a Broadway. S hogy ez a kísérlet - ellentétben a Pókember-musicallel - milyen remekül sikerült, mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy az 1997-es New York-i premier óta a londoni West Enden is műsorra került, ahol Lyceum Theatre-ben 1999 óta - túl az ötezredik előadáson - játsszák Szimba történetét. A darab öt nyelven, tizenöt országban látható, köztük Spanyolországban, Németországban és Japánban, az Egyesült Államokban pedig Las Vegas-i produkció és több utazó előadás is fut Az oroszlánkirályból.

Tim Burton nem készített még báb(os) filmet vagy előadást, és bizonyítékot sem találtunk bábos múltjára, de két animációs filmje, a a Karácsonyi lidércnyomás és A halott menyasszony valami miatt azt súgja, nem érdektelen számára a műfaj*.

1. példa:

2. példa:

A sorozatot folytatjuk, mert van még a tarsolyban néhány meglepetés.

* És gyorsan megköszönjük kedves olvasónk pontosító megjegyzését, melyben felhívja a figyelmünket arra, hogy Tim Burton a Karácsonyi lidércnyomásnak csak író-producere volt, nem pedig rendezője - ellentétben A halott menyasszonnyal -, ugyanis azt Herny Selick jegyzi.