babszinhaz

Az a sztereotípia, hogy bábelőadások kizárólag gyerekeknek készülhetnek szerte a világon tartja magát. Szögezzük le (és ismételjük sokszor): a báb nem korosztály, hanem műfaj. Egy 2010-es kanadai dokumentumfilmben egy Dan Hurlin nevű bábos készít egy előadást egy olyan fotós életéről, aki a gazdasági világválság idején készítette portréfotóit. A film előadás készítéséről szól, és természetesen azokat a kérdéseket is boncolgatja, hogy mennyire emancipált a báb műfaja, milyen attitűddel gondolkodnak róla más, nem bábos színházcsinálók vagy épp a közönség.

Egy hollywoodi színésznek, jelesül John Turturrónak mi köze a bábhoz? Szicíliában, Turturro családjának múltját kutatja - egy 2009-es dokumentumfilm révén, amelynek nem csupán főszereplője, de egyik forgatókönyvírója is a színész-rendező - kiderült. Egy kritikus komoly nemzetközi televíziós potenciált lát a filmben, ráadásul Turturro neve jól cseng a nézők körében, így szerinte művészmozik is ráharaphatnak. (A magyar tapasztalatokat tekintve nem valószínű, hogy Kasszandra munkatársnak alkalmazta volna hölgyet...)

Egy valamivel hosszabb részlet, nem túl jó hangminőséggel ugyanebből a filmből:

Ma ünnepeljük ezt a számunkra igen fontos napot, ebből az alkalomból két megfontolandó üzenetünk is van. Egészen pontosan nem is a miénk, hanem Michael Morpurgo íróé és Yvette Hardie-é, aki az ASSITEJ elnöke. Az ASSITEJ, azaz a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetsége azzal a céllal jött létre, hogy összefogja a világ gyermekszínházait, művészeit. A szövetség művészi, kulturális és pedagógiai céljai között szerepel a nemzeti határokon átívelő együttműködések, információ- és tapasztalatcsere, valamint a kölcsönös megértés és fejlődés megvalósítása az egyenlőség és a gyermekek művészethez való joga jegyében.

Michael Morpurgo író világnapi üzenete

Shakespeare egyszer azt írta "A játék a lényeg..." Igaza volt, de mégsem egészen! A történet a lényeg, és a játék a legkifejezőbb módja annak, hogy elmeséljük.

Csak a napokban jöttem rá arra, hogy ez miért így van. Elmentem egy találkozóra a (természetesen könyv- és filmformátumban is elérhető) War Horse című darab új szereplőgárdájával. Amíg a meséltem nekik Devonról, a gazdálkodásról és az első világháborúról, körülbelül 40 színész fogott közre, akik mind azért gyűltek össze, hogy életükben először játsszanak. Nem egyetlen ember meséli majd tehát a történetet (ahogyan én azt általában szoktam), hanem egy nagy társulat, aki szívét-lelkét, rengeteg energiáját, tudását és tehetségét viszi egy olyan előadásba, ami rabul ejti, elrettenti, felrázza, megnevetteti és könnyekig hatja majd a közönséget. Minden előadás (amit kisgyermekek és kamaszok százainak játszanak majd el) a felejthetetlenség irányába tett erőfeszítéstől marad majd emlékezetes.

A színház ereje, szóljon bár fiatalokhoz vagy idősekhez, a történetek, gondolatok, a színészek (és természetesen a háttérmunkálatokat végzők), valamint és legfőképpen a közönség együttműködésében rejlik: együtt játszunk, együtt függesztjük fel a hitetlenségünket, a képzelet azonos törekvései kötnek minket össze.

Azon fiatalok számára, akik először járnak színházban, a hatás áramütésszerű, már-már lebilincselő: a történet megelevenedik a szemük előtt, színészek cselekmény, zene, fény, mozgás, hang, látvány !  Ez az élmény megváltoztathat egy bontakozó életet – ezzel is gazdagítva mindannyiunkat.

A Handspring Puppet Company tagjai - akik a londoni National Theatre-beli, később a West Endre, majd a Broadway-re  előadás létrehozásában igen komoly szerepet játszanak - a lovak megalkotását és működését mutatják be ezen a videón:

Yvette Hardie, az ASSITEJ elnökének világnapi üzenete

Milyen értéket képvisel a színház a gyermek, vagy a serdülő életében?

Sokan és sokat írtak már a művészet értékéről és jelenleg is komoly vizsgálatok folynak szerte a világban, melyek a művészetek gyermekekre gyakorolt hatását igyekeznek feltárni: neurológiai, pszichológiai, fejlődés lélektani kutatások százai zajlanak jelen pillanatban is. Azonban bármennyire is képesek vagyunk mérni művészi munkánk hatását, a közönség reakcióinak egy jelentős része továbbra is számszerűsíthetetlen rejtély marad. Arra az egyszeri és elmélyült találkozásra gondolok színdarab és nézőközönség között, mely adott időben, adott térben történik meg, és ami a színházat olyan – jó értelemben véve – kiszámíthatatlanná és izgalmassá teszi.

A napokban eszembe jutott a mondás: “Megszámlálhatod az almában a magokat, de nem számolhatod meg az almákat a magokban.” Éppen így hat a színház a gyermekekre és a fiatalokra: lehetetlen számokba foglalni, de hiszem, hogy a művészeti élmény számtalan magot ültet el, melyből számlálhatatlan sok alma nő majd.

Pieter-Dirk Uys, ünnepelt dél-afrikai színész és író, aki hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozik egy Darling nevű kis faluban mesélte, hogy egyszer elvitt egy csapat gyereket egy városi kirándulásra. A faluból kifelé menet épp egy hegyen felfelé hajtott a busszal, amikor észrevette, hogy a mellette ülő kisgyerek hihetetlenül feszült. Amikor felértek a hegy tetejére is kitárult előttük a horizont az úttal és a távolban a tengerrel, a kisfiú csodálattal és megkönnyebbüléssel a hangjában kiáltott fel: “Ez még több!” Úgy hiszem, mi, akik gyerekeknek és az ifjúságnak játszunk a színpadon, éppen ezért vagyunk ott, ahol: hogy minden gyereket ráébresszünk arra, hogy igenis van “több” és “több” és “még több”!

Így amikor gyerekeknek készítünk színházi előadást, a “több” felfedezésének számtalan lehetőségét kínáljuk: még több örömet, még több nevetést, még nagyobb érdeklődést, rádöbbenést, nézőpontváltást, empatikus könnyeket, csodálatot és elragadtatást. Még többet abból, ami maga az élet.

Ezúton köszöntünk mindenkit, aki 2013-ban is velünk ünnepli a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világnapját és részt vesz a "Ma vigyél el egy gyereket a színházba" kampányban. Ki is számlálhatná meg, hány almamagot ültetünk így el?

A kampány filmje:

Itt a tavasz, úgyhogy nézzünk ki egy kicsit a (Budapest) Bábszínházból, és kalandozzunk el egy olyan területre, ami szintén báb és művészet, csak egy kicsit másképp. Egészen pontosan alkalmazottan. A reklámról van szó. Ahelyett, hogy elkezdenénk például a figura kiválasztásának fontosságáról elméletileg és verbálisan eszmét futtatni, vizuális műfajokról lévén szó, inkább elindítjuk a reklámzabálást. (Akár innen, a karácsonyi maradékoktól, ami az első bábos-reklámos posztunk.)

Wizz Air:

(A sorozat különböző városokat - a légitársaság desztinációit - bemutató epizódjaiban Brad kalandjai folytatódnak, Budapest már kész.)

A karácsonynál maradva íme a Barclaycard játékos (szó szerint) szpotja:

És ehhez egy werkfilm is készült, benne a Barclaycard Global Brand Directora magyarázza meg, miért épp ezt a formát választották:

Egyiptomi választási videó, a jelölt neve Abdel Moneim Aboul Fotouh:

(Ezt innen vettük át, a New York Times bloggerénél az is elolvasható, mit énekelnek a bábok - egyébként természetesen a jelöltet dicsérik -, és honnan az inspiráció - egy, a hatvanas években íródott egyiptomi operettből, ami a falusi életet dicséri.)

A World Wildlife Fund egy argentin bűvésszel, Serpicóval dolgozott együtt a brazíliai Cerrado szavanna megmentését célzó kampányában. Kezek és egy lámpa - ennyi kellett csak az árnyjátékhoz:

Bábok és reklámok témában további posztok:

Mit csináljunk a karácsonyi maradékokkal?

A Budapest Bábszínházban március 10-től látható a Fehérlófia című előadás. A premier előtt még gyorsan megkérdeztük Szálinger Balázst, aki a jól ismert, minden általános iskolás által olvasott történetet színpadra írta.

Szálinger Balázs és Hétszünyű Kapanyányimonyók (fotó: Éder Vera)

- Milyen meséket szerettél gyerekkorodban?

- Leginkább mondákat olvastam, ókori és magyar történelmi mondákat. Mátyás király volt a kedvencem és a csodás Árpád-házi királyok. Lengyel Dénes Régi magyar mondái szerintem minden gyerekes háztartásban kötelező. A mai világból is sokat megért felnőttként az, aki kerülőúton, mesékbe ágyazva képet kap a történelemről. Emellett az örmény eposznak készült egy gyerekeknek szóló meseverziója, azt kaptam a kilencedik születésnapomra, a gyerekkorom nagy részét lefogta az a 200 oldalas kis könyv.

- És milyen bábszínházi élményeid/sztereotípiáid vannak gyerek- és/vagy felnőttkorodból?

- Zalaegerszegen van bábszínház, de valahogy mégse voltam gyerekkoromban. Sőt be kell vallanom: teljes egészében kimaradt eddig. Viszont van egy icike-picike színházi gyakorlatom, és ezzel a háttérben nagyon vártam ezt a munkát, és nagyon büszke vagyok a felkérésre. Nagyobb felelősség valahogy gyerekekhez beszélni, gondolom, a bábszínészek ezt már az egyetemen megtanulják - én csak most tanulom.

- Mennyire volt nehéz vagy könnyű a Fehérlófia szinte semmi emberit nem mutató világát a hatévesek nyelvére lefordítani? A rendező, Veres András vagy a dramaturg, Dobák Lívia milyen irányokat adott, és milyen szövegváltozatokat használtál?

- Nagyon komolyan segítettek a jelenetekben, én csak egy kihúzott zsinór mellett haladtam végig, talán a nyelvezetet tettem hozzá a sajátból meg a karaktereket. Nem gondolkodtam, hogy hogyan láthatja egy hatéves a történetet - szerintem én változtam hatévessé. Pillanatokra talán sikerült is. Pont van egy hatéves fiam.

- Színházban sokszor mondják, hogy a halott szerző a jó szerző, mert ő nem szól bele semmilyen változtatásba. (Igaz, nehezebb vele megíratni új dolgokat.) Te mennyire ragaszkodsz ahhoz, amit leírtál, és a próbákon mennyire szólsz bele abba, amit a színpadon csinálnak?

- Én az a fajta szerző vagyok, aki jó, hogy él, mert ha nem élnék, akkor húzni lehetne csak a szöveget, így viszont tudok jobbat írni a helyére. Örülök a változtatási javaslatoknak, és sokat tanulok belőlük. Soha nem szólok bele a színpadi munkába, és természetesnek tartom, hogy a színpad beleszóljon a szöveg alakulásába.

- A darabban a Hétszönyű Kapanyányimonyók nem kását, hanem krumplipürét főz. Miért épp krumplipürét, és milyen recept alapján?

- Azért krumplipüré, mert emlékszem, már az én gyerekkoromban is el kellett magyarázni, mi az a kása. Erdélyben puliszka lett volna, ami itt krumplipüré. Zalában meg természetesen a dödölle.

Hutvágner Éva a Kivi rendezőjét, Gáspár Ildikót kérdezte az előadás létrejöttéről, ifjúsági színházról, a zene és a díszletek funkciójáról.

Fotó: Éder Vera

- Hogyan kerültél kapcsolatba a bábszínházzal?

- Először a Líra és Epika készülésekor, 2009-ben. Akkor Mácsai Pál, akivel az Örkény Színházban rendszeresen dolgoztam dramaturgként, felkért, hogy legyek ennek az előadásnak a dramaturgja. Elég hosszú volt az előkészítő folyamat: Szabó Borival és Varró Danival közösen agyaltunk a darabon, nagyon jó műhelymunka volt. A próbákon találkoztam Bercsényi Péterrel, aki Líra királyfit játssza. Lenyűgözött a bábszínészek alázatossága. Sokkal nagyobb, mint amihez az ember nem bábszínészek esetében szokva van.

- Hogyan és hol találkoztál a Kivivel először?

- A darabbal Mülheimben találkoztam, a színházi napok keretében. Itt előadások is voltak és egy kifejezetten gyermek- és ifjúsági színházi konferencia. (Ahova én nem tudom, hogy miért mentem el: talán egy ösztön sugallta. Kaptam egy meghívót természetesen, de hát sok helyről kapok meghívót.) Négy darabról beszéltünk: ezen kívül volt két holland és egy német dráma. Voltak ott német, ifjúsági színházzal foglalkozó dramaturgok (Németországban a gyerekszínházban a dramaturg és a drámapedagógus tulajdonképpen egy ember), akiknek nagyon komoly gyakorlatuk volt azzal kapcsolatban, hogy egy színdarab hogyan él meg az ifjúság körében. Ez a darab egyértelműen a legjobbnak találtatott, erről beszélgettünk a legtöbbet. A Kivi Németországban 2008-ban nyerte a legjobb ifjúsági dráma díjat, és akkor éppen készült két bemutatója is.

- Mit gondolsz a szövegről?

- Megmozgatja az emberek fantáziáját, egy erős írói hang szólal meg benne, erős a világa is. Az egyik fő erénye, hogy, bár nem dokumentarista dráma, mégis képes egy hihető és átélhető valóságot teremteni.

- Mit jelent a számodra (és a Kiviben) az ifjúsági színház?

- Igazából csak a darab kapcsán kezdtem el erről gondolkozni. A fiatalok, különösen a 14-18 év közöttiek nagyon fogékonyak, nagyon sokat gondolkodnak arról, hogy ők kicsodák-micsodák, miként tudják önmagukat meghatározni. Ez az életkor az, amikor nagyon sok minden eldől, ami az erkölcsi értékeket és a világnézetet illeti, a világról való gondolkodást. Ez a darab számomra elsősorban a szolidaritás fontosságáról szól. A közösség élménye egy jó élmény kell, hogy legyen, mert a közösség igenis segít a magánnyal szemben: az ember nem magányos lény. Ma már alapvetően minden arról szól, hogy az embernek egyedül kell tudni boldogulni, egyedül kell - már nagyon korán - ráállnia arra, hogy sikereket érjen el.  Az egyéni boldoguláshoz pedig sokszor az is hozzátartozik, hogy a többieket le kell győzni, hogy a többieken át is lehet (sőt, kell) gyalogolni minden további nélkül. Egy olyan világnézetet próbál sugallni a Kivi, amiben természetesen és magától értetődően van jelen a közösség felelőssége: hogy mindenkinek föl kell ismernie azt a feladatot az életében, ami ki tudja tölteni, ki tudja teljesíteni őt, és, hogy ebben egymásra is szükségünk van. Ebben benne van a közösség felelőssége is, az, ami alapvetően nagyon hiányzott az elmúlt húsz-harminc év oktatásából (az enyémből is). Hogy a döntéseinkért felelősek vagyunk. A közös és az egyéni döntéseinkért egyaránt.

- Mennyiben kapcsolódik ez a gondolatkör ahhoz, hogy osztálytermekben fog folytatódni áprilistól az előadások sora?

- Mivel az osztályközösség egy létező közösség, ez talán segít nekik a tovább-gondolkodásban. Maga a színház is egy alkotóközösség kell, hogy legyen. Pont az a lényege, hogy közösen, közösségben alakul. Ahogy Nádas Péter mondta: a színház összelélegzés.  

- Ez az oka a nézők egymás felé fordításának, a tér elrendezésének?

- Ennek alapvetően inkább praktikus oka van: az előadásnak osztályteremben is működnie kell. A négy hét alatt, ami rendelkezdésre állt, nem akartam két külön előadást rendezni., így ez tűnt a legpraktikusabbnak. Ezt a négyzet alakú teret bárhol ki lehet alakítani, és körbe lehet ülni. Egy fekete színházi térben azonnal felmerül az igénye annak, hogy legyenek falak, ami előtt játszódik valami: legalább egy fal legyen - kezdetben Eszterrel (Kálmán Eszter, az előadás látványtervezője) egy U alakú nézőtérben gondolkodtunk, de amikor bementem ebbe a térbe, rádöbbentem, hogy nem akarom egyik falat se nézni! Üljük körbe teljesen! Most úgy működik, mint egy kis sziget. Bárhol lerakható, csak egy konnektor kell hozzá.

Spiegl Anna és Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

- Mit kell tudni még az előadás képi és hangzó világáról?

- Azért van benne looper, mert nincs díszlet. Nagyon zeneinek találtam már elsőre is ezt a darabot, zenével akartam strukturálni, felépíteni. Először arra gondoltam, hogy ha a capella énekelnek, az elég lehet. De aztán rájöttem, hogy ez csak nagyon szűk mezsgyét adna, nem tudunk elég messzire jutni így. Ekkor támadt az az ötletem, hogy legyen ez a looper. Volt itt tavalyelőtt a kortárs drámafesztiválon egy fantasztikus amerikai stand up performance-művész, Reggie Watts, aki két looperrel dolgozott, és hihetetlenül csodálatos zenéket csinált a szemünk előtt pillanatok alatt - bár ő hangszert is használt. A tárgyak zenélésre is alkalmasak. Ahogyan használjuk őket, már eleve absztrakció: nem csak azt jelentik, ami önmaguk, hanem, amiről beszélünk közben, amit mesélünk róluk. Ugyanakkor teljesen váratlanul létre lehet hozni velük egy tér-élményt, egy hangkulisszát, amitől megteremtődik egy párhuzamos valóság. Úgy tekintek ezekre, mint az én díszletfalaimra, magára a díszletre.  

- Az előadásban megjelenik egy-egy dallamfoszlány is, amelyek az előadás végén egy dal szólamaivá állnak össze. Hogyan jutottatok ehhez a Fonográf-számhoz?

- Gyerekkoromban hallottam. A fejemben volt ez a dal és egyszer csak sok év után újból beugrott. Evidensen jónak éreztem. Megmutattam Árpinak (Kákonyi Árpád, az előadás zenei vezetője), aki azonnal azt mondta, hogy ez telitalálat.

- Hogyan alakult ki az alkotócsoport?

- Árpival már egyszer dolgoztam a Két néni előadásában (Két néni, ha megindul, Gáspár Ildikó első rendezése, az előadás az Örkény Színházban látható). Vele ízlésben, zenei gondolkodásban is nagyon egyetértünk, így jól tudunk együtt dolgozni. A Két néni kapcsán új dalokat is kellett írnia. Nehéz volt megfogalmazni, hogy milyen dalt szeretnék, úgy, hogy nem értek hozzá, és csak érzeteket tudok mondani. Ő azonnal megírta tökéletesen. Nem volt második próbálkozás, mert elsőre jó volt. A többiek: Kálmán Eszter úgy került bele, hogy eredetileg Izsák Lilivel akartam csinálni, akivel a Két nénit is csináltam. Neki kisbabája született, ezért le kellett, hogy mondja a felkérést. Ő ajánlotta Esztert maga helyett. Amikor találkoztunk és elkezdtünk beszélgetni, teljesen egyértelmű volt, hogy működni fog. Julinak (Neudold Júlia) olvastam a Színház.hu-n a szakdolgozatát. Azt éreztem, hogy ez a csaj nagyon ért ehhez az egész iskolai, fiataloknak szóló színházhoz. Neki egyébként még van egy európai színházi ízlése, ami kicsit tágabb, mint amihez Magyarországon szokva vagyunk. Szaidával pedig egy párizsi tetőteraszon beszélgettünk úgy igazán először, és már akkor mondtam neki, hogy szeretnék vele dolgozni. Szeretem a kedvességét és a higgadtságát. Mindig jókor mond valami okosat.

- Mennyit fog még változni az előadás?

- Biztosan lesznek még kisebb változások. Most, hogy találkozunk a közönséggel, ki fogja adni magát, hogy mi működik, mi nem működik. Hogy mi az, amit jobban ki kéne bontani. Vagy el kéne dobni.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

"Először is, még mielőtt" - Bercsényi Péter, Spiegl Anna és a Kivi