A színház idei utolsó bemutatója A kis Mukk. Azt már megmutattuk, hogy milyen volt régen, a darab írójának segítségével pedig segítünk közelebb kerülni ahhoz, milyen most.
Csató Kata és Markó Róbert (fotó: Éder Vera)
- Te mennyire ismerte, szeretted A kis Mukkot gyerekként, és mit gondolsz most, felnőttként arról, hogy miben áll a mese népszerűsége?
- Gyerekként nem találkoztam A kis Mukk-kal, de Hauff más műveivel sem, ha visszaemlékszem, akkor Grimm, valamint Szutyejev Vidám mesék című alkotása adta gyerekkori meseélményeim zömét. Valamikor a 2000-es évek közepén a Nemzetiben készített egy előadást a HOPPart Társulat, Tovább is van… címmel, amelyben többek között Hauff-meséket dolgoztak fel, én ennek hatására ástam bele jobban Hauffba, és olvastam el A gólyakalifát, A hideg szívet, A kísértethajót vagy A kis Mukkot. Abban a tekintetben mindenképpen elemi hatást gyakoroltak rám ezek a történetek, hogy nem szabályos, heppienddel végződő, gügyögő-gagyogó gyerekmesék – ahogy persze Grimméi sem azok, csak azokhoz jóval inkább tapad egyfajta aranyosságra törekvő előadásmód, amely abból a – természetesen téves – előfeltevésből indul ki, hogy a gyerekeket nem lehet, nem szabad olyan traumákkal szembesíteni, mint például a halál, a válás, a kitaszítottság. A kis Mukk pedig éppen erről az utóbbiról szól: arról, hogyan éli meg egy törpenövésű, sötétbörű, gyenge kisfiú, hogy társai szemében nem más, mint egy törpenövésű, sötétbőrű, gyenge kisfiú. Miközben az önképe egész más, hiszen a képzeletében fantasztikus világokat képes teremteni – legalábbis a mi, Csató Kata rendezővel közösen kiagyalt értelmezésünkben.
A Hauff-meséhez képest vannak változások a darabban, mások például a nevek, más a kerettörténet. Mik ezek a módosítások, és miért volt rájuk szükség?
Minket a Mukk-történetből az érdekelt, hogyan küzd egy kisfiú azzal, hogy egyedül marad, ráadásul egy súlyosan szeretetlen és ingerszegény közegben. Hogyan győzi le a saját magányát, félelmeit, hogyan ellensúlyozza testi hibáit, hogyan tesz szert valós vagy elképzelt természetfeletti képességekre. Végső soron hogyan mosódik össze a valóságos világ az álommal, és hogyan lesz az álom a valóság. Minden dramaturgiai változtatást ennek a szándéknak rendeltünk alá. Az, hogy az előadás történetvezetése nem lineáris, hanem flashback-szerűen elevenedik meg Mukk múltja, Kata ötlete volt, a nevek hosszas keresgélés eredményei: olyan elnevezéseket kerestünk, amelyek egyfelől illeszkednek a karakterek személyiségéhez, másfelől arabos hangzásúak, mégsem teljesen idegenek a magyar gyerek- és felnőttfüleknek.
- Hogyan dolgoztatok a rendezővel? Az, hogy ezeket a szokatlanul nagy, kétméteres síkbábokat fogjátok használni, mennyiben kötötte meg a kezed abban például, hogy mennyi akciót tehetsz bele, hiszen itt a mozgás kötött?
- Első hallásra talán nem teljesen kézenfekvő, a bábszínházban mégis elő-előforduló módszerrel dolgoztunk. Mivel Kata rendezői világában a látvány, a képi megformáltság mindig is rendkívül hangsúlyos, ráadásul a tervező, Julia Skuratova is egyéni és erős alkotói világgal, formanyelvvel rendelkezik, ezúttal nem ők jöttek utánam, hanem én őutánuk, vagyis előbb születtek meg a látvány- és bábtervek, és csak azután az előadás forgatókönyve. Amely hangsúlyozottan forgatókönyv: aránylag kevés szöveggel és sok akcióval, a bábszínházban ugyanis nincsen annál unalmasabb dolog, mint amikor bábok állnak egymással szemben és beszélgetnek – síkbábok esetében pedig ez hatványozottan igaz. Ez esetben a helyzetet valóban súlyosbítja, hogy a síkbábok mozgása jóval korlátozottabb, mint a plasztikus báboké – ennek nehézségeit viszont a rendező és a színészek kreativitása jószerével teljesen kiküszöbölte.
- Mi állított íróilag a legnehezebb feladat elé?
- Hauff történetében szinte mindenki Mukk ellen van, egyetlen kutya, valamint a szultán kengyelfutója – két mellékalak – támogatják csupán imitt-amott a főhőst. Vagyis egyszerűen fogalmazva: így vagy úgy mindenki gonosz. Bár a Budapest Bábszínház előadásába kerültek pozitív karakterek is, a szereplők zöme így is negatív maradt. Íróilag talán a sok gonosz karakterének egyénítése volt a legnehezebb: meghatározni, majd láthatóvá-olvashatóvá tenni, hogy ki miért, mikor, mennyire óhajt ártani, mindeezt anélkül, hogy e figurák összefolyjanak egymással.
A segítő kutya (fotó: Éder Vera)
- A dalszövegekben felsejlik az Énekek éneke is. Hogyan kapcsolható az a világ Haufféhoz, illetve a tiédhez?
- Mivel Hauff meséje az arab világban játszódik, a dalszövegekben az elsődleges inspirációt az a képekben hihetetlenül gazdag arab költészet adta, amelyet a magyar olvasók elsősorban talána Az Ezeregyéjszaka meséiből ismernek. Arab költemények után kutatva akadt a kezembe a Biblia, és sokadszorra is lenyűgöztek az Énekek éneke ugyancsak képgazdag, töredező ritmusú versei. Így az első változathoz is – valóban az Énekek éneke inspirációjára – szabálytalan szótagszámú, vegyes ritmusú versek születtek, amelyeket aztán a Darvas Benedek által komponált zenei világ, úgy éreztük, gyakran levetett magáról. Ezért második körben már kötött ritmusú verseket írtam, amelyek elsősorban képiségükben őrizték meg az Ezeregyéjszaka és az Énekek éneke világát.
- Nem ez az első bábdarabod, de bábrendező szakos egyetemistaként ez az első. Az, hogy szeptember óta a Színművészeti Egyetemre jársz, könnyített az íráson?
- A Színművészeti Egyetem napi 16-18 órás leterheltséget jelent – ez mindenképpen nehezítette A kis Mukk szövegkönyvének megszületését. A bábrendező szak első évében azonban az elméleti órák jó része éppen az adaptáció, a dramaturgia, a bábdramaturgia kérdéseivel foglalkozik, így sokszor rögtön lehetőségem volt a gyakorlatban kipróbálni a tanultakat.