A Semmi történetéhez a rendező a Quimby zenei világát érezte a leginkább adekvátnak, így került az előadásba a Homo defectus, Az otthontalanság otthona, a Magam adom, a Pedofíling, a Don Quijote ébredése, illetve egy olyan dal, amelyet kifejezetten ehhez a produkcióhoz írt Kiss Tibor, aki több alkalommal is benézett a próbákra, ötleteket adott, segítette az előadásban zenélő színészeket. Mező Bori és Szász Emese interjúja.
Milyen kapcsolatod volt eddig a bábszínházzal?
Nagyon különleges kapcsolatom van a Budapest Bábszínházzal, ugyanis az én nagymamám itt volt nyolc vagy tíz évig ruhatáros. Majdnem mindig, amikor Budapestre jöttünk a szüleimmel, akkor idejöttünk meglátogatni a nagyit, aki a szomszéd Rózsa utcában lakott. Mivel gyerekként csak a környező utcákban játszhattam, sokszor elkísértem őt a munkába. Később a Képzőművészeti Egyetemre jártam, ami gyakorlatilag farszomszédja a színháznak.
Zenéket írtál már színházi előadás számára?
Volt, hogy használták a zenéinket, volt, hogy konkrétan egy előadáshoz írtunk dalokat, volt, hogy játszottunk darabban. A Centrál Színházban, Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok című darabjában például több mint négy évig, előtte egy másik Shakespeare-darabban és a Kolibri Színházban, Az ördög éve című darabban használtak fel néhányat a számaink közül, illetve oda egy-két dalt írogattunk is. De soha nem utasítottunk el színházi felkérést.
A regényt olvastad?
Igen, sőt… Egy olyannyira jó könyvnek tartom, hogy ha lett volna időm és lehetőségem, akár konkrét zenei anyaggal is előálltam volna. Ihletőnek tartom, és nagyon érvényes dolgokról szól.
Te hogyan élted meg a kamaszkort?
Egy pici ilyen volt benne... Dunaújvárosban nevelkedtem, kevéssé volt inspiráló az a közeg, amiben felnőttünk, de pont ezért volt a Semmi világához hasonlatos. Kitaláltunk magunknak dolgokat, amivel felrúgjuk a port és magunkat szórakoztatjuk. Az, hogy zenekart csináltunk, vagy az, hogy bombákat gyártottunk, vagy bármilyen lehetőséggel, ami a kedvünk ügyébe került, megpróbáltuk kitölteni azt az üres teret, amiben éltünk. Tehát ilyen tekintetben hasonló volt. A gimnáziumban pedig pont egy picit ellentétes volt a magatartásunk, mert ’89-ben, amikor érettségiztem, új rendszer volt készülőben, és mi fontosnak éreztük azt, hogy részt vegyünk az előző bomlasztásában. Ez adott nekünk némi energiát az élethez. Kicsit ellentétes volt, mint itt a fán ülő főhős mondandója, sokkal inkább egy várakozással teli, fura szabadságérzetünk volt. Azt éreztük, hogy most egy nagyon jó világ jön, csak segítenünk kell lebontani a falakat. Volt egy karakteresen kivehető ellenség, ami összegyűjtötte az embereket, így volt mit támadni. A rendszerváltás után aztán sokkal manipulatívabbá és alattomosabbá vált ez a nem látható ellenségkép.
A zenétek ehhez képest időben hogyan változott?
A zene és a világ folyamatosan változik, de vannak olyan alaptémák, amik állandóan foglalkoztatnak minket. Sokszor az emberekben lecsapódó történetek érdekelnek inkább, mint konkrétan társadalmi vagy politikai kérdések. Bár most elég inspiráló a közeg, szóval most születik egy-két olyan dal, ami konkrétabban társadalomkritikus.
Ha te állítottad volna össze az előadás zenei anyagát a saját dalaitokból, megegyezett volna ezzel a mostanival?
Igen, mert ha nem az operett műfaját nézzük, ahol a főhős szájába adódnak dal formájában azok a mondatok, amik előtte prózában jelentek meg, hanem inkább egy brechti eltartással, árnyaltabban sejlik fel egy-egy ilyen dal, akkor mindenképpen. Sokféle emóciót járnak át a dalok és sokféle témához illeszthetők olyan átjárásokon, kis hidakon keresztül, amiken keresztül odalényegülhetnek egy-egy mondanivalóhoz.
És ha te lennél a zenei szerkesztő, és nem választhatnád a Quimbyt, akkor milyen zenét választanál?
Nekem volt egy olyan ötletem, amit javasoltam is a rendezőnek, hogy a magyar könnyűzenéből lehetne választani dalokat úgy, hogy szinte minden jelentősebb zenekartól egyet. Ebben lett volna Hiperkarma, Balaton, Kispál és a Borz stb. Rengeteg dal beugrott, ami jó lehetett volna. De valamiért ezt az ötletet ő elvetette.
Ha kellene írni egy történetet a Quimby-dalokból, az hogyan nézne ki?
Szerintem ez most zajlik. Tehát mi a magunk történetét írjuk, a bennünk és körülöttünk zajló eseményeket. És ha mi úgy éljük meg ezt, hogy a zenekarnak, amit lát a közönség, csak egyik oldala a színpadi teljesítmény, mert emellett van egy műhelymunka, meg egy emberi kaland a rengeteg sztorival a külföldi utazásokról, turnékról, akkor abból látjuk, hogy a zenekar tulajdonképpen a saját történetét írja. Nekünk van egy belső viszonyunk bizonyos dalokkal és történetekkel, tehát ezek nem légből kapott dolgok. Ezért ezek a dalok egy-egy mérföldkövét jelzik annak, hogy hol tart a banda. És így a csapatnak a története a daloknak egyfajta gerincét vagy véredényeit jelentheti.
Mondanál pár szót a dalok megírásának körülményeiről?
Mindegyik más. A Magam adom szövegét például Livius írta, ahhoz én írtam egy pár zenét. Végig beakadt ez a forgós, mantrázós dolog. Én csak hozzátettem pár akkordot meg egy kis dallamot. Az a Liviusnak egyfajta vallomása valami félrelépésről.
Neked melyik a legszemélyesebb dalod?
Sok. A Don Quijote ébredése például. A Most múlik pontosan is az, csak az most nagyon reflektorfényben van, meg már lerágták róla az utolsó bőrt is, de az is nagyon személyes.
Triviális kérdés, és persze nyilván benne van a dalaidban, de mit üzennél a mai fiataloknak?
Nagyon tetszik az, ahogyan most megmozdult a diákság, annyira szimpatikusak és annyira velük vagyok lélekben, hogyha kell valami segítség, szóljanak! :) Nagyon fontos, hogy az ő jövőjükről van szó. Én azt hiszem, hogy amikor mi fiatalként nekimentünk a világnak, iszonyatosan nagy reményekkel voltunk, hogy miénk a világ, csodálatos dolgok fognak történni. Kiderült közben az elmúlt huszonvalahány évben, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, és nem értem, hogy miért nem sikerül beteljesíteni ezeket a reményeket. Amikor hozzányúlnak a kultúrához meg hozzányúlnak a fiatalokhoz, akkor már én is dühös leszek. Nagyon szomorú, hogy ennyi fiatal elhagyja Magyarországot, annyira reménytelen a jövőképük, hogy nem tud körvonalazódni egy olyanfajta látomás, hogy ebben az országban jó lesz élni. Én nagyon szeretem ezt az országot és Budapestet, mert iszonyatosan nagy potenciál van benne. Csak ez az ország húsz éve is egy nagyon jó lehetőség volt. De ami most folyik az elmúlt tizenvalahány évben, az nagyon roncsoló, romboló. Ezt be kéne fejezni. És ezért tök jó, hogy a fiatalok felemelik a hangjukat. Bízom bennük. Tudom, hogy rengeteg olyan érték van ebben az országban, amire büszkék lehetünk, ezekre kéne odafigyelni. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy még mindig csak egy jó lehetőség az ország. Tök jó lenne megélni azt, hogy elindult valami.
