babszinhaz

Előadások és próbák - ezek egy színház életében a megszokott menetet jelentik. Kritikus Órára azonban első alkalommal került sor a Budapest Bábszínházban. (Nem a kiütés a cél, de a Színházi Kritikusok Céhe által szervezett programsorozat rövidítése KO.) Az 51. Odüsszeusz után, november 14-én Sztrókay András vezette a beszélgetést.

Odüsszeusz - előadásfotó

Vannak színházak, ahol egy ilyen a jubileumra nem kell öt évet várni (az előadás bemutatója ugyanis 2007 tavaszán volt). Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a báb műfaját a legtöbben még mindig kizárólag a gyerekeknek szánt produkciókkal azonosítják, akkor az, hogy egy ilyen ifjúsági (vagy akár) felnőttrepertoárba illő darabra folyamatosan igény van, akkor szinte mérföldkőnek is tekinthetjük ezt az ötvenediket. (És vannak persze praktikus okok, amiket egy színházban nem hagyhatunk ki a számításból: például azt, hogy a nőket játszó Ellinger Edina közben babát várt, a vendég címszereplő, László Zsolt pedig igen elfoglalt anyaszínházában, a Nemzetiben, és nem könnyű őt egyeztetni.)

A beszélgetésből kiderült, igen eminensek a nézők: szinte mindenki olvasta az Odüsszeiát – bár biztosan volt közöttük olyan, aki ezt odüsszeiaként élte meg… –, és úgy tűnt, nem jelentett problémát a kalandok követése, az élőszínház és a bábszínház közötti folyamatos váltás. Sztrókay András szerint nézőként izgalmas ez az átjárás, az egyetlen ember és az ő állandó interakciója a több méretben megjelenő bábokkal. Állítását természetesen nem cáfoljuk. Mint ahogyan Teszárek Csabát sem, aki az Odüsszeusz mellett Az ember tragédiáját vagy a Szentivánéji álmot említve úgy fogalmazott, hogy a súlyos klasszikusoknak jól áll ez a forma, hiszen a furcsa lények, a szokatlan stilizációkra a műfaj tökéletesen alkalmas, a bábbal a képi világ kitágul, a képzeletet érdekes játékra hívja, így a bábszínház a klasszikusokat közelebb hozza a nézőhöz.

„Sokat kínlódtunk vele” – mondta László Zsolt, amin a nézőtér igencsak meglepődött. Ez a kínlódás, mint kifejtette, arra vonatkozott, hogy Garaczi László darabjában a hős bolyong a tengeren, kalandokba keveredik, de ezeket a kalandokat a szerző nem fejti ki részletesen, ezáltal a történet nem válik annyira cselekményessé. A kulcsot az utolsó két jelenet adhatja visszamenőleg: a Hádésznál való szembesülés azzal, hogy mi is az életünk; illetve a végső párbeszéd Zeusszal. Mindezek mellett az elemzés során még két kulcsfogalom került elő. Az egyik az esendőség, a másik pedig a férfiközpontúság. Ez utóbbi persze Homérosznál és a görög kultúrában is visszakereshető, az viszont, hogy Odüsszeusz útja nőktől nőkig, kalandtól kalandig tart, a neohippi elvekre is utal, a címszereplő pedig tekinthető akár Szelíd motorosnak is, aki magáért az útért, a kalandokért megy előre hajthatatlanul. (Szegény nők, akik szinte mellékszállá válnak… Ahogyan a beszélgetésből kiderült Ellinger Edinának ezért sem volt könnyű dolga.)

És ha a darab sűrű nyelvezete nem lenne elég nehézség, ott vannak a László Zsolt által „leeszközözött” bábok – ezért egyébként gyorsan elnézést is kért –, amik önálló életet élnek, ilyeténképp maguk is technikai zavart okozhatnak, sőt a méretük, a súlyuk is jelentős. A lista teljessé tételéhez a legyőzendő akadályok közt említhetjük még a díszletben jelentős szerepet játszó vizet is. A színészek pedig sorolták a kulisszatitkokat a színpadról, a cipők talpának recéiről, a színfalak mögötti összmunkáról. (A KO után a lépcsőfordulóban elkapott beszélgetésfoszlányokból kiderült, ezt nem is gondolták volna.)

Azok a gimnazisták, akik ezt az előadást megnézték, egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy nem érezték cikinek eljönni a Budapest Bábszínházba. Úgyhogy hajrá, gyertek, kedves gimnazisták, különösen azért, mert a következő két bemutatónkkal – a Janne Teller regényéből készült Semmivel és kanadai Daniel Danis Kivi című darabjával – kifejezetten a középiskolás korosztályt várjuk. De a következő KO-ra is érdemes lesz eljönni: december 8-án a Babákról beszélgetünk.

Pénteken a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban jártunk, hiszen a hónap harmadik péntekje volt. Ezúttal a Rózsa és Ibolya című előadásunk mesei alapanyagát a két címszereplő, Teszárek Csaba és Karádi Borbála segítségével ismerhették meg a gyerekek és a felnőttek, majd részleteket láthattak a főszereplők jeleneteiből. És mivel a történetben az átváltozás kulcsfontosságú, a kézműves foglalkozás is ehhez kapcsolódott. A Sárkányos könyvtárban legközelebb december 14-én találkozhattok velünk, addig azonban tartogatunk még meglepetéseket...

Ehhez rövid képes élménybeszámolónk is van:

A Babákat, a Budapest Bábszínház és a MaNNa Egyesület közös produkcióját 2012 tavaszán mutatták be. Az előadás alapanyaga Jean Genet Cselédek című drámája, rendezője Fodor Annamária. Őt kérdeztük.

„Bűn és bűnhődés, szabadság és szolgaság, nő és férfi, gyűlölet és szeretet, az én és énkék közt dúló örök, véget nem érő harc, küzdelem. Fantáziavilág a fantáziavilágról.” (Idézet az előadás szórólapjáról.)

„A Babák korhatáros előadás, de a plakáttal ellentétben nem 14 év, inkább 18 felett ajánlott. És csak azoknak, akik bírják, amikor beszippantja őket egy intenzív, fülledt, nyomot hagyó élmény.” (Részlet egy kritikából- Takács Máriusz: Kiderült az igazság: Férfi volt a Madame)

„Mániákus Genet-rajongóknak és a Cselédekben csalódottaknak egyaránt erősen ajánlott előadás. Fodor Annamária színésznő, néhány produkcióban már jelmeztervezőként is olvashattuk a nevét, ezúttal azonban rendezőként tűnik fel a színlapon. Tobzódik a teatralitásban, a zenében, a mozgásban, és még a humort is megtalálja ebben a drámában - és ettől a sok(k)tól hirtelen működésbe lép a darab.” (Részlet egy programmagazin ajánlójából.)

- Miért épp Genet Cselédekjével mutatkoztál be „igazi” rendezőként?

- Egyáltalán nem voltam a darabból mindentudó. Még régen, színjátszós koromban csináltuk, és tudtam, hogy van pár színész, akiknek adni akarok valami jót, és ezt a kettőt így összeraktam. Azt hiszem, nagyobbat nem tudtam volna kigondolni magamból. Imádom azt benne, hogy szerepjátékról szól, legalábbis ezt láttam bele, így fogalmaztam magamnak. Az, hogy vannak színészek, akik ugyanúgy tudnak tárgyakat animálni, énekelni és táncolni, az szerintem a csúcs. Azt akartam, hogy próbáljunk egy nagyon magas léc fölé ugrani, ráadásul egy olyan anyagból, amit már mindenki eltol… Tavaly télen följártam Hildához (a dramaturg, Hársing Hilda) a hóban, sokat beszélgettünk. Ő csodálatos dolgokba vezetett be, például a történeti háttérbe, hogy valójában mi volt ez a gyilkosság. A cél az volt, hogy ezt a szürke púdert lefújjuk a darabról, és a nagyon poros mondatokat kihúztuk vagy átírtuk. Például a tejesember helyett nálunk egy kertész van, épp a rózsák miatt, és mert elképzeltük, hogy kije lehet a Madame-nak. Aztán arra jutottunk, hogy egy kantáros kertész fiú a Született feleségekből.

- Milyen rendező vagy?

- Mániám, hogy mindent pontosan lekottázok. Szerintem nem vagyok erőskezű, bár Gáspár Anna azt mondta, hogy meglepődött: szigorú lettem, összeszedett. De olyan fura azt mondani, hogy rendező, mert ez az előadás egy nagyon közös munka.  

- A Cselédeket elő-előveszik színházakban, de az előadásokra általában nem jellemző sem a humor, sem az a fajta öltözködésbeli stílusosság, amit itt vállaltan használtok.

- Én azt gondolom, ez mindennek a csúcsa, ha egy hideg-rideg anyagból a humort kihozzuk. Belőlem jön, mert én általában mindent így fordítok le magamnak. Persze, csomó öncélú viccelődés volt benne, ami lekopott a próbákon, de az, hogy ezt a nagyon sűrű anyagot fel lehet könnyíteni ilyen dalokkal, az nagyszerű. És igen, legyen divat a színpadon! Mert lány vagyok, akinek ez nagyon fontos és az ízlés a színpadon nagyon meghatározó. Nagyon rá vagyok kattanva mindenre, ami divat, design, látvány, ezért olyan valakit választottam magam mellé, Csík Melindát, aki a divatban otthon van, és Michac Gábort, aki pedig a díszletet tervezte. Készült egy gyönyörű portfólió, és az alapján nekiindultunk, de én még Belgrádban is szerb nyelvű Elle-t vettem, hátha abban találok valamit. Idővel a látvány egyre letisztultabb lett, viszont mindig minden megtalált, ami ehhez az előadáshoz kellett: a csipke, a rózsa, a színvilág. Míg próbáltuk, azt gondoltam, a fényelés a legdurvább dolog a világon. Tengely Gábor viszont, aki nagyon ismer engem, azt mondta, imádni fogom, és tényleg imádtam, ahogy lehet játszani a fénnyel, a sötéttel. Egy operatőr barátom szerint, aki látta az előadást, gyönyörűen fényeltem, ami egy „szem”-től nagy dicséret. És azt is hozzátette, hogy bár nem értette a darabot, de olyan jó volt, hogy végre gondolkodnia kellett. És ő egy férfi, olyan igazi férfi, pedig szerintem ez egy csajos darab.

Mórocz Adrienn, Bercsényi Péter, Bohoczki Sára (fotó: Kállai-Tóth Anett)

- Miért?

- Úgy csajos, hogy… Szenvednek a nők, és ezt a férfiak nem szeretik nézni. Nagyon monoton ez a darab, sokszor visszakanyarodunk ugyanoda, amiből egyébként négy kört már kihúztunk. (Elgondolkodik.) Bár lehet, hogy nem csajos.

- Szerintem meg pasis, már csak az erotikája vagy a thrillersége miatt is.

- Ilyet is akartam, mert ez egy thriller. A lányok (Bohoczki Sára, Mórocz Adrienn) meg gyönyörűek. A jelmezben, parókában, sminkben azt akartam, hogy nagyon hasonlóak legyenek, holott nagyon különböző színészek és egyéniségek. Peti (Bercsényi Péter) szerintem csodálatos, ő mindent tud, és ez fantasztikus. Egyébként meg ebben a darabban minden nagyon furi, amit olyan jó megnyomni ilyenekkel, Christina Aguilerával, George Michaellel, erotikával, divattal…

- Evidens volt, hogy az előadásnak a Bábszínházban lesz állandó helye?

- Meczner János nagyon nyitott volt, ami csodálatos. Azt hiszem, amiatt is nagyon fontosnak érezte ezt az előadást, mert ebben az a három generáció, akiket ő tanított (a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakon Fodor Annamária, Bercsényi Péter, Bohoczki Sára és Mórocz Adrienn osztályfőnökeként) ebben a színházban az ő keze alatt összeterelődtünk, hogy összeértünk, és ebből valami jó dolog jön ki. Többen úgy fogalmaztak, hogy ezzel a dologgal itt elindult valami cool.

- Az meg se fordult a fejedben, hogy játssz az előadásban?

- A színjátszón és amikor a főiskolán Krucsó Ritával csináltuk, akkor is a Madame voltam. Megfordult az agyamban, hogy jaj, de eljátszanám ezt vagy azt, talán Claire-t, de ez így pont jó. Jó nézni, a még a fotókat is, hogy nekem ehhez közöm van. Én azt hittem, hogy ez csak annyi lesz, amennyi tavaly volt. Nekem ez az évad már egy bónusz. Nagyon szeretném, hogy lássák őket itt is, máshol is.

Előadások a Budapest Bábszínházban

A Budapest Bábszínházban első alkalommal kerül repertoárra nem kötelező olvasmány feldolgozásán alapuló, kifejezetten a 13-18 éveseknek szóló előadás. Janne Teller itthon is kultuszregénynek számító Semmijét több európai színházban is bemutatták, magyar felső tagozatosok és gimnazisták is játszottak a könyv alapján készült előadást, de bábszínpadi adaptáció még nem készült belőle. Nem túl eredeti módon elsüthetnénk azt a címet, hogy A Semmiről egészen - hiszen a célunk az, hogy a premierig figyelemmel kísérjük a produkciót, és reményeink szerint utána is teret adjunk a nézői véleményeknek, visszajelzéseknek. Először a rendezővel, Hoffer Károllyal és a dramaturggal, Gimesi Dórával beszélgettünk arról, miért és hogyan szeretnék a Semmit színpadra állítani.

- Hogyan találtál rá a könyvre?

Hoffer Károly: Teljesen véletlenül. 2011 decemberében egy délután, amikor teljesen kikészültem az egyetemi terheléstől, attól, hogy elképesztő módon teper az ember, ezer dolgot csinál, de épp ezért, az elaprózódás miatt mindenhol csak hatvan százalékot tud kiadni magából, közben viszont nem tudja mérlegelni, mennyire éri ez meg, elmentem az egyik nagy könyvesboltba, hogy vegyek egy jó könyvet. Az ifjúsági regényeknél megláttam ezt a pofátlan címet, és megtetszett az, hogy valaki a semmiről akar írni. Aztán elolvastam a fülszöveget, azokkal a mondatokkal, hogy „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” És abban a pillanatban azt éreztem, hogy Pierre Anthon, a regény főszereplője pontosan arról beszél, ami engem is foglalkoztat. Elolvasva a könyvet pedig világossá vált, hogy a fiatalok nyelvén, kamaszok történetén keresztül szól olyan kérdésekről, amik folyamatosan, felnőttként is foglalkoztatják az embert.

- Menjünk egy picit oda vissza, hogy az ifjúsági könyvek között keresgéltél. Miért?

HK: Egyrészt azért, mert hátha találok valami jó előadás-alapanyagot, amivel érdemes foglalkozni, másrészt pedig fantasztikusak a gyerekkönyvek illusztrációi, ahol a kép úgy össze tud forrni a szöveggel, hogy abból valami egészen komplex világ lesz. Az pedig, hogy érdekelnek a problémakönyvek, abból jön, hogy sok olyan ifjúsági előadást láttam, ami a kamaszokat foglalkoztató problémákat dolgozott fel. A Kolibriben, ahol stúdiós voltam, ilyen volt a Gabi, a Helló, náci, a Mama kerestetik vagy a Kövek. Aztán az egyetemen az egyéni vizsgámhoz egy Ulrich Hub-darabot választottam, ami tízéveseknek szól arról, mi újság istennel.

Hoffer Károly az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- És akkor folytassuk onnan, hogy elolvastad a könyvet.

HK: Közben azért kétszer vagy háromszor letettem, de mindig muszáj volt újra felvennem, mert azt éreztem, a végére kell jutnom, bármennyire is durva a játék. Akkor tettem le például, amikor a kutya levizeli a keresztet. A kereszt tulajdonképpen akkor elveszti a szakralitását, amikor kiviszik a templomból, és az már csak egy rátét, hogy rápisil a kutya, és attól a pillanattól, hogy rákerül a Fontos Dolgok Halmára, a kereszt tárggyá válik, elveszti az eredeti jelentését, mégis azt éreztem, ez nekem sok. Vagy amikor Jan Johannak levágják az ujját, és azt éreztem, hogy abban a helyzetben, ha nekem vágnák le a mutatóujjamat, és nem tudnék többet hegedülni… De a többiekért tudok izgulni, nagyon bírom Pierre Anthont, még azzal is, ahol látszik, hogy bukik az elmélete, a pofátlansága viszont szimpatikus. Azzal egyetértek, amit az írónő is állít, hogy nem durvább ez a könyv annál, amit a média ad, amit olvasnak vagy látnak a moziban. Amikor áprilisban elkezdtünk dolgozni a szövegen, folyamatosan jöttek szembe az ilyen témájú újságcikkek, és nem csak amerikai esetek voltak benne, hanem mondjuk egy soproni, ahol én gimnazista voltam. És akkor felmerült bennem, hogy miért nincs nekünk arra lehetőségünk, hogy ezt megelőzzük, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő. Egyáltalán nem hiszem, hogy egy rózsaszín dologgal kell bebizonyítani az életigenlést, hogy az életnek van értelme. Mert azt gondolom, ez a könyv optimista. Bármennyire is bizarrul hangzik, de ezek a gyerekek ebben a történetben legalább annyit nyertek, amennyit elvesztettek: azzal, hogy beadtak valamit a halomra, újraéltek és újraértékeltek egy csomó dolgot, véleményeket kezdtek alkotni, és ez még inkább aláhúzza, hogy az igazán lényeges és értékes dolgok nem tárgyakban manifesztálódnak.

- Volt egy erős olvasmányélményed, de hogy jutott eszedbe, hogy a Semmiből előadás legyen?

HK: Tudtam, hogy lehet ebből valami izgalmasat csinálni. Dóri kezébe adtam, ő is rákattant. Az osztályfőnökömnek, Meczner Jánosnak elmondtam, hogy ebből lehetne – akár önszerveződően is – előadást csinálni, és támogatta az ötletet. És aztán a neten keresgélve, tudva, hogy ebből már készültek előadások, egy hétfői napon rátaláltam egy előadásra Drezdában, amit még azon a pénteken, nagyjából egy héttel a premier után, meg is néztünk.

- Nyilván olyan szemmel, hogy ebből mit lehetne használni.

Gimesi Dóra: Élőszínházi előadás volt, stúdiósokkal, tehát huszonéves színészekkel. Abban szerepeket nem vontak össze, viszont mindenki több szerepet játszott. Nagyon pontosan vettek át mindent a regényből. A könyvben, valljuk be, papírmasé karakterek vannak, és Drezdában arra nem is volt törekvés, hogy az előadásban ne ilyenek maradjanak. Ez az előadás arra volt jó, hogy megtudjuk, mi az, amit nem akarunk úgy csinálni. Mégis nagyon hasznos volt, hogy láttunk egy adaptációt, ráadásul egy németet, akik a brechti hagyomány miatt nagyon tudják, hogyan kell egyszerre kinn is lenni, benn is lenni, megélni és narrálni egy karaktert. Sokat beszélgettünk Karival, hogy ezt itthon meg lehet-e csinálni és hogyan. Arra jutottunk, hogy a báb ezen könnyít, hiszen az már egy stilizáció, tehát eleve távolságtartást feltételez a forma, ugyanakkor épp ettől válik izgalmassá.

- Találkoztatok Janne Tellerrel is. Drezda után?

HK: Igen, a könyvfesztivál alatt, de itt, a színházban. Elmeséltük neki a tervünket, azt, ami addigra, jórészt Drezdából hazafelé a vonaton körvonalazódott. Feltettünk neki egy csomó olyan kérdést, amire nem kaptunk választ a könyvből, például azt, mivé váltak ezek a fiatalok. Erre azt mondta, hogy ezzel még nem szembesült, inkább kicsit gondolkodna rajta. Aztán válaszolt valamit. Azokat az interjúkat olvasva, amik a könyvfesztivál alatt készültek vele, számomra az derült ki, hogy elég sok kész mondata van. Azt éreztem, hogy a gyerekek, különösen Pierre Anthon, nála a tézisek szintjén maradtak, bár folyamatosan arról beszélt, hogy ez neki egy belső hang, aki időről időre felszólítja, hogy állj meg és gondolkodj, úgyhogy élete más-más időszakában más-más a válasz, amit erre adni tud.

GD: Azt hiszem, ez a találkozás igazából abban segített, hogy a színpadi adaptációban szabadkezet adott. Hogy például a regénybeli Hussain nevű fiúnak, aki az imaszőnyegét adja be, nem kell feltétlenül benne lenni az előadásban, mert ez nálunk, Magyarországon nem átélhető, hiszen azzal, hogy a könyvben néhány fejezettel később ájtatos Kaj beszolgáltatja a keresztet, ami ugyanúgy vallási szimbólum, csak épp nekünk jóval érthetőbb, a problémafelvetés megmarad. A regényadaptáció azért nehéz, mert vagy szolgai módon követed a regényt, és akkor papírízű lesz az előadás, vagy teljesen elereszted magad, akkor pedig elveszik a regény. Szerintem egy jó regényadaptációnál a szellemiséghez kell hűnek lenni, nem a betűhöz. Amit mi csináltunk, a szellemiséghez hű, sok ponton egyezik a művel, más helyeken viszont nem.

- Hogyan alakult ki ez a szereposztás?

GD: Van ennek egy praktikus oka: nyolc ember a legkevesebb, ami egy osztályt dinamikájában le tud képezni. Minden iskolai történetben megvannak a klisészerű karakterek, de a kliséket nem irodalmi-művészeti, hanem valós értelemben értem. Mindenhol van egy gyerek, akit csúfolnak, utálnak valamiért, itt ez a dagadt Henrik, aki egyrészt dagadt, bár nem tudjuk , ezzel van-e neki baja, másrészt viszont az anyja az osztályfőnök. Minden osztályban van egy szép lány, akire minden fiú hajt. Minden osztályban van egy fiú, akinek zenekara van, és ő a menő fiú, és ő az, aki összejön a szép lánnyal. Aztán minden osztályban van valaki, aki furcsán öltözködik vagy egy szubkultúrához csapódik, mert ki akar tűnni. Tehát vannak az alapkarakterek, akiket nyolc emberrel már meg lehet mutatni..

- De az fel sem merült, hogy a drezdai példát kövessétek?

GD: Nem, mert ahhoz, hogy valódi viszonyokat alakítsunk ki a figurák között, lehetetlen, hogy egy szereplő több karaktert is játsszon. Így viszont eggyel súlyosabbá válik az, amit a könyv állít. Azok a kicsi bosszúk, amik a könyvben működtetik a történetet, csak a végén válnak személyeskedéssé, itt viszont egy nyolc év alatt kialakított viszonyrendszerrel van terhelve az osztály, szerelmekkel, barátságokkal, elfojtásokkal. Ezért lehet 3D lett a 2-ből, amihez erősen hozzátartozik, hogy ha nagy Hans Sofie szüzességét kéri, az nem csak annyit jelent, hogy egy lánynak elveszi a szüzességét, hanem a legjobb barátja barátnőjének veszi el a szüzességét, és ennek beláthatatlanok a következményei, mert rámegy a barátság, a szerelem. Minden differenciáltabb, bonyolultabb, súlyosabb, fájdalmasabb lesz ettől, és a gyerekek azáltal, hogy az önzésük miatt feláldozzák a kapcsolataikat, kiégetté, megalkuvóvá, cinikussá válnak a történet végére, mert bemocskolódnak azok a tiszta dolgok, mint a gyerekkori barátság, a szerelem, az álmodozás.

HK: Senkiből nem akartunk egyértelmű, vegytiszta karaktert. Az a cél, hogy mindenkivel tudjanak menni a nézők a problémák miatt, hogy lássák az okokat, de azt is, hogy mindenki elkövet hibákat. A regénynek nagyon logikus a rendszere: az írónő módszeresen épít le, hogy mi ne legyünk olyanok, mint a szüleink, a családtól indul, a szerelmen, a hazán, a valláson keresztül eljut Jan Johan ujjával a jövőig, és tényleg zavarba ejtő, hogy mi lenne a következő lépcső, hova jutnának el a játékban. Én azt szerettem volna, hogy a kötetből jóformán teljesen kimaradó felnőttszemszögöt is láttassuk, és kezdettől fogva akartam, hogy legyen egy kontrapont, az osztályfőnöké, aki részben pozícióba is helyezi azt, hogy a gyerekek játéka mellette zajlik, részben pedig egy egészen más nézőpontot képvisel.

Gimesi Dóra az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- Nagyjából elkészült a koncepció, majd megnéztétek a trefortosok előadásait. Abból milyen tanulságot szűrtetek le?

GD: Azt, hogy ezeknek a hetedik-nyolcadikosoknak embertelenül közük van ehhez a könyvhöz. Hogy a gyerekek találták meg a könyvet, ők akarták feldolgozni, hogy igényük volt arra, hogy megcsinálják. És tényleg az van, hogy ma ezt a korosztályt nem a Légy jó mindhalálig foglalkoztatja.

HK: Olyan belső energiával dolgoztak ezen, hogy a tanárnő elmondása szerint neki alig kellett bármit is hozzátenni. A hetedikesek például csak nekünk kettőnknek játszották el, mert annyira meg akarták mutatni. Náluk az előadás minden esetlenségével igazán azt lehetett érezni, hogy ez a sajátjuk.

- A leendő közreműködők mikor kapták meg kötelező olvasmánynak a könyvet?

HK: Az osztálytársaimnak nagyjából egy évig kellett ezt hallgatniuk, mert szinte csak erről tudtam beszélni. A színházban tavasszal mondtam el, nevezhetjük úgy, hogy felkértem a színészeket, de inkább mondjuk úgy, hogy meséltem nekik arról, hogy lenne egy anyag, ami engem nagyon érdekel, és szeretném, ha együtt megcsinálnánk. És mindenki igent mondott. Amikor elolvasták, annak nagyon örültem, hogy senkiben nem maradt visszhangtalan, és megéreztem, hogy valamit tud a regény, mert nem lehet elmenni mellette. Tudom, hogy sokat fogunk még beszélgetni, sejtéseim vannak, hogy milyen falakba ütközhetek, de biztosan meg fognak lepni olyan kérdésekkel, véleményekkel, amikre én nem is számítok.

- Az elejétől fontos szerepet szántál a zenének vagy ez közben rakódott rá?

HK: Lévén, hogy én is zenész vagyok, a legelejétől tudtam, hogy az előadást zenére akarom építeni, mert a zene több tud lenni, mint bármilyen próza, és ennek a zenének olyannak kell lenni, ami „szétüti” a nézőteret. Amikor szereplőket válogattam, azt is figyelembe vettem, hogy ebből a szempontból is a topon legyen a produkció, itt a színházban pedig remek zenészek vannak. Ez a történet egy közösségről szól, az együttzenélő emberek között pedig mindig van egy kapocs. Aztán ahogy haladunk egy egyre leépülő közösség felé, a zene rendszere is redukálódik, hogy a csöndhöz jussunk el. Ebben szinte biztos voltam az elejétől.

Ha közhelyeket citálnánk, akkor azt mondhatnánk, a színház tulajdonképp olyan, mint a főzés: nem mindegy, mi kerül a színpadra, s ha minőségi irodalmi alapanyagból dolgozik a dramaturg vagy az író, az fél siker. Ebben a posztban azokat az irodalmi műveket gyűjtjük össze - az ábécé sorrendjében -, amelyek adaptációi megtalálhatóak a színház repertoárján. Biztos akadnak, akik folyékonyan olvassák a rovásírásos Hetvenhét magyar népmesét, valószínűséggel ők vannak kisebbségben, így csak a magyar nyelvű oldalakon keresgéltünk. (Praktikus információ: az irodalmi műveket a vastag betűs linkekre kattintva találhatják meg és olvashatják el.)

Andersen-mesék közül kettőből áll össze az azonos című előadásunk, és császárokról szól. Császárokról meg madarakról. Pontosabban két császárról, egy jó madárról meg néhány jómadárról.

A Diótörő novembertől januárig természetesen idén is műsoron lesz. Az E. T. A. Hoffmann novellája alapján, Csajkovszkij zenéjére készült zenés pantomim és bábjáték műfajú előadásra, amelyen generációk nőttek fel, már ötéveseket is várunk.

„Bűbájat szállítok reátok, / És a jövőnek végéig beláttok / Tűnékeny álom képei alatt…” – mondja Lucifer Az ember tragédiája harmadik színének végén, és ezzel Ádám megkezdi álmait az időben. Mi lehetne alkalmasabb a „tűnékeny álmok” megidézésére, mint a bábszínház? A bábu a földön jár, ügyes kezek a levegőben reptetik, ha kell – így nem köti gravitáció, és ha elbukik, itt valóban száz alakban újólag felél. Új és szabad értelmezést kap a bábok által Madách Imre műve: a kis fabábok nem nemzeti tragédiát játszanak, hanem az ember örök esendőségét közvetítik nekünk. Bábok lennénk mi is, valaki kezében? Kinek a kezében? Van szabad akarat? Van cél? De talán nem is a válasz a legfontosabb, hanem az, hogy mi is feltegyük magunknak ezeket a kérdéseket. A Budapest Bábszínház előadását Garas Dezső rendezte.

Lázár Ervin világában minden ismerős, mégis minden másképp van. A kerekerdő négyszögletű, a hős csúnya, a tündér hétfejű. A hétköznapok eseményei mesévé kerekednek, a mese hősei hétköznapi örömökkel, bánatokkal találkoznak. Ez a különleges, semmihez sem hasonlítható, lírai mesevilág A Hétfejű Tündér meséjében elevenedik meg a Budapest Bábszínház színpadán.

A János vitézből készült előadás is klasszikus produkció, sok éve van műsoron, de mindig újabb bábos nemzedékek játsszák és mindig újabb nézőgeneráció ül a színházteremben. A 6 éves kortól ajánlott előadáson keresztül az iskolás gyerekek megismerkedhetnek Petőfi költészetével, hogy felnőve is hű olvasói maradjanak a költőnek.

A Lúdas Matyi kötelező olvasmány, bár valljuk be, ma már leginkább csak a lábjegyzetek segítségével értjük Fazekas Mihály művét. A 2012/2013-as évadot nyitó produkció - melynek szövegét Tasnádi István írta, az eredetihez hűen, de kicsiknek, nagyoknak érthető nyelven - a színház ismert magyar meséket új feldolgozásban, friss szemlélettel színpadra állító előadásainak sorába illeszkedik. Matyi és az izgága lúd viszontagságai a hagyományos asztali bábjátékot rajzfilmes ötletekkel ötvöző, kicsiknek és nagyoknak egyaránt szórakoztató formában.

A szorgalmas mókusok Rókus mókus vezetésével egész nyáron át gyűjtötték a télire való eleséget. Az utolsó zsák mogyoró is a helyére került az odvas fa kulcsra zárt raktárába. A nagy munka után megérdemelnek egy kis szórakozást, el is mennek a közelben szereplő cirkuszba, a nagy Bumba majom csodás attrakcióit megnézni. Ezalatt a téli raktárt az a két mókus őrzi, aki a legkevesebbet tett a készlet összegyűjtéséért: a cserfes Misi, és barátnője, Muci. Bumba rábeszéli őket, hogy kukkantsanak be titkon ők is az előadásra, és eközben kirabolja a téli élelem raktárát. Misi elbujdosik a felelősségre vonás elől, Mucit Rókus mókus büntetésül ketrecbe záratja. A bűntudatos Misi a messzi Afrikába indul, hogy az örökké termő fákról pótolja az elveszett tartalékot. Így indulnak Misi mókus kalandjai, amelyeket Tersánszky Józsi Jenő jegyzett le. A produkciót még az Állami Bábszínház mutatta be, s a Budapest Bábszínházzá átkeresztelt intézmény sem vette le a műsorról. Igazi többgenerációs előadás, amelyet valószíűleg a fiatalabb nagyszülők és a szülők is láttak, és a legkisebbek sem fognak csalódni.

Valljuk be: Homérosz Odüsszeiája izgalmas történet, az eposzi forma azonban sokak kedvét elveszi attól, hogy leemeljék a polcról. A bábszínházi Odüsszeusz szerzője Garaczi László, aki minden lényegit megtartott, a Játszó-tér vízzel elárasztott színpadán vannak lótuszok és nimfák, a kérők serege sem hiányzik, s az igazi izgalmat a báb- és az élőszínházi műfaj találkozása adja, ugyanis a címszereplő teljes testi valójában László Zsolt, partnerei pedig bábok.

Az Óz, a nagy varázsló, Lyman Frank Baum meséje, Kansas-Mumpicföld viszonylatban játszódik. Ez a történet is klasszikus, csakúgy, mint az előadás, amelyben feltűnnek nyugorok, smaragd- és porcelánvárosiak, valamint Dorka, Toto és barátaik,a szalmafejű Madárijesztő, aki észre vágyik, a Gyáva oroszlán, aki bátorságot szeretne kapni, és a Bádogember, aki szívet kérne az üres mellkasába. Ám Óz ezeket nem adja oda nekik, hiszen a legnehezebb helyzetben kiderül, hogy a Bádogembernek érző szíve van, a Gyáva oroszlán tud bátran viselkedni, de ha kell, a Madárijesztőnek is helyén az esze, ha a barátai bajban vannak.

A Rózsa és Ibolya két forrásból is ismert: Arany Jánostól és a Hetvenhét magyar népmese című Illyés Gyula készítette gyűjteményből. A Budapest Bábszínház előadásának szövegét Gimesi Dóra írta, aki a klasszikus motívumokat mind felhasználta, ugyanakkor maivá tette a történetet. A nagyszínpadon megelevedik az emberek hétköznapi és a tündérek varázslatos világa, a magyar népmesekincs pedig találkozik a fantasy műfajával.

A Túl a Maszat-hegyen eredetileg verses meseregénynek készült - részletek a Jelenkorban -, Varró Dániel a Budapest Bábszínház felkérésére adaptálta színpadra a művet, s lett belőle végül Presser Gábor dalaival - a dalszövegeket itt gyűjtötték össze lelkes rajongók - zenés kalandjáték 6-tól 99 éves korig. Maszat Jankával és Muhi Andrissal több színház közönsége is barátságot köthetett, de ilyen hosszú sikerszériával máshol nem dicskedhetnek.

Bár ábécésorrendet emlegettünk, A brémai muzsikusok és a Csipkerózsa (figyelem: nem Csipkerózsika!) mégis a végére kerültek. Az ok praktikus: azonos a szerzőjük, egész pontosan a gyűjtőjük. A Grimm testvérek összegyűjtött meséiből Gimesi Dóra és Veres András, illetve Lackfi János írtak új darabot. Közös a két előadásban az, hogy nagyszínpadiak, zenések - a Csipkerózsa olyannyira, hogy már-már musical -, és mindkettőre 5 éves kortól várjuk a nézőket.

A posztot nyitó mondatot tekinthetjük alapvetésnek. S hogy milyen konzekvenciát vonhatunk le? Azt mindenképp, hogy olvasni jó. Meg azt is, hogy a bábosok szeretik az irodalmat, a kortárs szerzőket pedig különösen. (Úgyhogy egy külön posztban majd róluk is megemlékezünk.)

És persze nálunk. Az évad első két premierjét Fige Attila és Bereczki Csilla rendezték, akik mindketten a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező-bábrendező szakos hallgatói. Az októberi Pesti Műsorban nem csupán a Lúdas Matyiról és a Pettson és Finduszról kérdezték őket, hanem az élőszínház és a bábszínház közti viszonyról, a gyerekszínház műfajáról is.