Agnes. Nagy Hans.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.
Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkban Mező Bori és Szász Emese Spiegl Annával, az Agnest alakító színésznővel kezdte a kört.
(Spiegl Anna, a háttérben Szolár Tibor - fotó: Éder Vera)
- A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?
- Pierre Anthon. És ha választani lehetett volna, hogy kit játszok, akkor őt játszottam volna.
- Nem érezted azt, hogy néhány helyen sántít az, amit ő állít a világról?
- Mindenbe bele lehet kötni, de azért kicsit mindenben igaza van. Semmi sem fekete vagy fehér. És szerintem minden állításának van igazságalapja. Igaz az, hogy végül is nincs semminek semmi értelme, de természetesen így nem lehet élni. Ahogy az ember felnő, tisztában lesz vele, hogy ez így lehetetlen és megköti azokat a kompromisszumokat, amiket kell.
- Ha meg kellett volna győznöd az állítása ellenkezőjéről, hogyan tetted volna azt?
- Szerintem Pierre Anthont nem nagyon lehetne meggyőzni, mert a saját rendszerében igaza van. Csak hát nem élhet az elvei szerint, mert egyszerűen éhen hal. Vagy jön a tél, és ráfagy a szilvafára. Szerintem hagynám, hogy kicsit kiéhezzen és félig halálra unja magát, és akkor a legjobb pillanatban adnék neki egy tányér meleg paprikáskrumplit, meg valami szép zenét, és akkor rájönne, hogy milyen fontosak is tudnak lenne még ezek az apró dolgok is
- Szerinted elképzelhető az életben az a szituáció, ami a Semmiben megfogalmazódik?
- Nem hinném. Azért is tetszett annyira Pierre Anthon alakja, mert ő reális, ő még létezhetne,de az, hogy valakik ennyire a szívükre vegyék a másik sorsát és ennyire radikálisan cselekedjenek annak hatására, amit ő mond, azt már nem tartom lehetségesnek. Ahogy az osztálytársai reagálnak a szavaira, az egyértelműen fikció.
- A te karaktereddel érzel valami közösséget?
-Igen… Abban, hogy amikor mindenki tanácstalan, ő dobja be az ötleteket, hogy mégis csinálni kéne valamit, mégiscsak történnie kéne valaminek. Katasztrófahelyzetekben bennem is bekapcsol egy gomb, általában akkor vagyok cselekvésképes, amikor mások leblokkolnak. Például ha egy előadáson valami katasztrófahelyzet adódik, például valaki ugrik a szövegben, vagy leesik egy báb feje, vagy nincs ott egy kellék, ahol kellene, engem az is mindig felvillanyoz. Mikor azt érzem, hogy „Hú, most menteni kell!”. Na jó, nem mindig, általában…
-Lehet, hogy Hoffer Károly, a rendező, ennek tudatában osztotta rád annak az Agnesnek a szerepét, aki végignarrálja a történetet és egyfajta kívülállóként, sokszor józan ésszel tud jelen lenni?
- Igen, meg Gimesi Dóri, a dramaturgunk is elég jól ismer már minket. És a szövegeink írásakor is nagyon tekintetbe vette, hogy ki milyen. Így például az én karakterem is két regénybeli karakterből lett összerakva. Azért is vagyok én a történetben a szép lány kevéssé szép barátnője, meg ilyenek, amik egyébként is jellemzőek rám.
- Hogyan kerültél a bábszínház közelébe, miért felvételiztél?
- Én egy évig esztétika szakos voltam Szegeden, és valahogy nagyon nem éreztem ott jól magam. Úgy éreztem, hogy olyan dolgot szeretnék csinálni, ami valódi alkotás. Rajzolni és zenélni is nagyon szerettem, minden ilyen tevőleges dolgot. Színjátszóztam is középiskolában, nagyon szerettem, de nem mertem felvételizni prózai színész szakra, mert biztos voltam benne, hogy úgysem vesznek föl. Viszont mikor meghallottam, hogy bábszínész szakirány, azt valahogy olyan érdekesnek találtam, hogy összeszedtem magam, és megpróbáltam. Gondoltam a kézügyességem is jól jöhet, meg köze van a képzőművészethez, hátha itt több esélyem van. És akkor legnagyobb meglepetésemre fölvettek. Előtte nem nagyon jártam bábszínházba, de voltak barátaim, akik játszottak Kecskeméten. Azokat a darabokat megnéztem, amikben ők játszottak, és nagyon tetszettek. Érdekelt, hogy hogyan lehet olyat csinálni, mint ezek az egészestés mesefilmek, amik alapvetően gyerekeknek szólnak, mégis élvezhetőek egy felnőtt számára is.
- Az egyetemen úgy tudom, főleg felnőtteknek szóló bábelőadásokat készítettetek.
- Igen. Kifejezetten gyerekeknek szóló előadás kevés volt, és nem is mindben voltam benne. Kifejezett komplett bábelőadás sem nagyon volt tulajdonképpen, csak az utolsó három évben jöttek rendezők, akik komplett előadásokat rendeztek, és ők többnyire nem bábokat használtak, csak bábos elemeket. Az első években vizsgák voltak, amikre jeleneteket kellett hozni, de az sosem volt kikötés, hogy a jelenetek legyenek „gyerek-kompatibilisek”. Az első kifejezetten gyerekeknek szóló előadás, amiben játszottam, itt a bábszínházban volt, a Hajnali csillag peremén, amiben átvettem egy szerepet. Előtte nem játszottam gyerekeknek, és nem is igazán foglalkoztatott, hogy miben más a gyerekközönség, mint a felnőtt.
- Ettől függetlenül szereted a gyerekeket?
-Persze. Nagyon megszerettem nekik játszani. De nálam nem ebből indult ki a bábszínház iránti vonzalom, hanem egyszerűen az exchibicionizmusból. Én csak csinálni akarok valami jót, és mutogatni akarom embereknek. A gyerekek is emberek. :)
További írások a Semmi kapcsán:
