babszinhaz

Már kevesebb, mint egy hónap van a Hókirálynő premierjéig. Altorjay Johanna jóvoltából ismét betekinthetünk a próbafolyamatba.

Legutóbbi alkalommal meséltem arról hogyan állnak össze a jelenetek és készülnek a bábok. Nos, ennek még korántsem értem a végére, így igyekszem folytatni ott, ahol abbahagytam.

Még most sem beszélhetünk kész előadásról, de már alakulnak a dolgok. Lassan eltelt 2 hónap és a rendelkező próbák a befejeződtek. Munkával teli hetekkel a hátuk mögött a színészek egyre „folyékonyabban” játszanak.

Az egyik legutóbbi próbán megtörtént a végigmenés. „Itt és most menjünk végig, nem baj ha rontunk, csak menjünk tovább, hogy lássuk mit végeztünk eddig” - mondta a rendező, Fige Attila. Izgatott lettem mivel egészében most láttam én is először, hogy hogyan is áll a darab. Valami hasonló izgalom lehetett úrrá a színészeken is, és ezt csak fokozta a nézőtéren helyet foglaló meghívott „vendégek”jelenléte. Éder Vera fotós, Kis Erzsi zeneszerző és Lénárt András, a színház szcenikusa, egyébként pedig a bábmozgatás egyik nagy specialistája rezzenéstelen arccal figyelt. Kattant a fényképezőgép, mögöttem a zeneszerző hölgy időnként diktafonba jegyzetelte az észrevételeit, és indult az óra, hogy a jelenetek hosszát megállapítsák. A díszlet immár majdnem kész állapotában megjelent a színpadon, a színészek csuklyát húztak, és kigyúltak a fényutcák.

A Michac Gábor által megálmodott bábok és díszletelemekről eddig nem sok szó esett, azonban árulkodni sem szeretnék, hogy a leendő nézőknek mindez igazi meglepetés maradjon. Annyi titkot azért elárulhatok, hogy Gerda kalandjai nem a megszokott, „édes kis mesei” helyszíneken fognak játszódni. Persze eljut messzi palotákba, vendégeskedik a rablók tanyáján, azonban minden helyszínen a hétköznapokból jól ismert dolgokra bukkanhat a szemfüles néző. Ez jó választásnak bizonyult, mivel amellett, hogy kicsit modern köntöst kapott a darab, mesei mivoltát egyáltalán nem veszítette el, csak megerősítette azt. Ehhez igazodnak a szereplők is, akik egészen humoros, olykor groteszk külsővel és ruházattal igazán látványosak és egymástól jól elkülöníthetők. A Hókirálynő csillogó ezüstös öltözéke igazán sci-fisre sikeredett, míg Gerda és Kay mintha csak egy mai kisgyerek lenne a szomszédból. A műhelyben dolgozó bábkészítők és festők munkájának hála, mindenki megtalálhatja majd a maga kedvencét a szereplők között.

Mindezek mellett meglepő volt látni, hogy ennyi próba után is még mennyire befejezetlen a produkció. Hasznosnak bizonyult ez a végigjátszás, hiszen mindenki szembesült a már megtanult és eddig megoldott feladatok mellett, a még hátralévő problémákkal, hiányosságokkal. A szél megjelenítése, az állatok mozgása vagy a jégszilánkok és jégkockák játéka a mostani próbák kiemelt témái. Az egyedül vagy csak 2-3 fővel mozgatható bábok után a 6-7 vagy 8 részből összeálló bábok mozgatása komolyan igénybe veszi a résztvevőket, de továbbra is jó hangulatban telnek ezek az alkalmak. Az ezt követő finomítások és részletesebb kidolgozások adják majd meg a legvégső formáját a darabnak, amelyről többet majd a következő bejegyzésemben mesélek.

Habár nem szereplőként, rendezői vagy dramaturg szemmel figyelem az eseményeket, azonban egy kicsit én is a része lettem Hókirálynőnek. Már régi ismerősként találkozom vele, mégis sok újdonság, tanulnivaló ér minden alkalommal, ha belépek a Budapest Bánszínházba. Kezdem megszokni és megérteni a bábszínházi nyelvezetet. Végre nem  nézek értetlenül, ha elhangzik az a szó, hogy „untermann”. Nem lepődöm meg, ha a rendező „munkafényt” kér és nem „fénysíkot”. Persze a folyékony „nyelvtudás” még messze van, de már nem vagyok olyan idegen ebben a furcsa, titkokkal teli világban. 

Az előző próbanaplók:

2. bejegyzés

1. bejegyzés

További háttéranyagok:

Meséből színdarab

Altorjay Johanna újra jelentkezik a Hókirálynő próbáiról.

Már egy jó ideje annak, hogy megírtam első beszámolómat a születendő Hókirálynő bábdarabról. Azóta figyelemmel kísértem az eddigi olvasópróbákat, színpadi beállásokat és műhelymunkákat.

Amikor megszületik egy színdarab, esetünkben egy bábdarab, nézőként beülünk az előadásra, végignézzük és kialakítunk róla egy „átfogó”véleményt. A darabnak azonban csak a kész állapotával szembesülünk, ellenben a hosszú próbafolyamatokról, a rendezői és színészi kooperációról, illetve a tervezői  problémamegoldásokról vagy egyéb részmunkálatokról nem feltétlen szerzünk ismeretet. Ez természetes, azonban ezek éppúgy a darab fontos részét képezik, mint a szöveg vagy a zene. Ezért is örülök, hogy egy picit én is része lehetek a Hókirálynő születésének.

A Hókirálynő-próbák  sajátos, hívogató légkörét a humoros színészek és munkatársak, illetve a nyílt gondolkodású rendező adja. Élvezet nézni, milyen olajozottan működő gépezetben zajlanak a folyamatok, ahol mindenkinek megvan a maga helye. Már az első olvapróbától kezdve feltűnt, hogy kölcsönös együttműködésről van szó, nem pedig egy egyoldalú, „parancsokból”  és utasításokból álló rendszerről. A színészek és a rendező elmondják a gondolataikat, reagálnak egymásra és közösen keresik a legjobb megoldásokat. Kérdések mindig akadtak eddig, szerintem eztán is lesznek, de ez egyáltalán nem akadályozza a munkát. „Ide kellene még egy mondat, nem?”-hez hasonló kérdések mellett még beleférnek a vicces kommentek vagy a percekig nyúló nevetések.

A bábdaraboknak a legnagyobb nehézségét a rengeteg kellék adja, de főként maguk a bábok, akiket megelevenítenek a színészek. Ráadásul itt akad olyan karakter, akit egyszerre 5-6 ember is mozgat, és ennek összehangolása nem könnyű. Különös hangsúly kapott ebben a történetben tehát a szétesés és összerakás. A darabokra hulló tükörszilánkok, a szabadon mozgó testrészek egészen egyedi látványvilágot mutatnak be. A Hókirálynő hatalmát a természeti jelenségek, mint a hó, a szél és jég, épp úgy megjelenítik, mint a csatlósainak mesterkedése vagy testének felbukkanó részei. A történet szereplői még ha nem is látják, mégis érzik a közelségét. Hátborzongató, de izgalmas is.

Miközben a színészek a történetet animálják, a műhelyben készülnek a modern és rendkívül látványos bábfigurák, akiket már most, félkészen is próbálgatnak és alkalmaznak a próbákon. A színészek igyekeznek minél jobban kiismerni és magukévá tenni a figurák jellemét, mozgását és gesztikulációit. Érdekes ahogy a szereplői jellemvonások mellett megjelennek a színészek saját tulajdonságai is, ettől még inkább egyedibbé és hitelesebbé válnak. Még az elején kialakult szándék szerint igyekeztek a színészekre hasonlító figurákat létrehozni, így még jobban sajátjuknak érzehetik majd a karaktereket.

Az egész darab összeállásához a jelenetek összerakásával kezdtek neki a munkának. Mindegyiket többször megbeszélték, frissítették és finomították, amíg el nem ért egyfajta véglegesnek tűnő formát. Azonban ha egyet megtanultam az eddigi próbák során az az, hogy nincs elsőre olyan, hogy végleges  és  tökéletes forma. Minden újrapróbálás során bővítenek vagy éppen elvesznek az eddigiekből, de biztos vagyok benne, hogy  előbb-utóbb összeáll majd egy rendkívül élvezetes előadássá. Eddig sikerült az első felvonást átvenni, és már zajlanak a másodikból vett jelenetek próbái is. A hangulat nagyon jó, a bábok és a díszlet munkálatai lassan befejeződnek. Legközelebb talán már a zenéről is szó esik, amelyet épp most is komponálnak.

Altorjay Johanna jóvoltából ezúttal annak járunk utána, hogyan keletkezett Andersen meséje, és hogyan került színpadra.

Minden hónap minden napjához tartoznak emlékek, történetek, amelyeket az ember próbál nem elfelejteni. Azonban annyi év még annál is több emléket gyűjtött össze, így nem is csoda, hogy sokan közülük megfakulnak, vagy eltűnnek örökre. Az a kevés, amely átvészeli az egymást követő generációkat pedig újra meg újra felbukkan, hogy ismét meséljen. Mindenki találhat magának kedvére valót, csak a kíváncsiság kell, hogy vezérelje. Beköszöntött a december, amelynek nevezetes napjait szinte lehetetlen összeszámolni, de akad köztük egy, amelyről mindenképpen említést kell tegyek. 1844. december 21-e egy szép, valószínűleg havas és fagyos nap volt Dániában. Lehetett volna akár a legfagyosabb is, ugyanis Hans Christian Andersen éppen ezen a napon publikálta egyik legkedvesebb meséjét, a Hókirálynőt a Nye Eventyr. Første Bind. Anden Samling, azaz Új tündérmesék. Első kötet. Második gyűjtemény című kötetben. (A teljes mese ide kattintva olvasható el.) A következőkben tehát kalandra invitálom a kedves olvasót, hogy járjunk együtt utána, hogyan lett a meséből színdarab, amelyet ma már bábok kelthetnek életre.

„Egy mese hét képben” – hallhatjuk itt Molnár Piroska előadásában. Nagyon szerteágazó történet, amelyben szimbólumokból nincs hiány. Andersen köztudottan rendkívül nyitott volt a múlt örökségeire, akárcsak korának irodalmi és társadalmi szemléleteire, még ha nem is értett mindegyikkel egyet. Számos utazása során megismerte a dán, német és görög legendák világát, keresgélt a történelem útvesztőiben és megszemlélte a népi kultúra és hit sajátosságait. Annyi mindent merített az európai kultúrkörből, hogy természetesen nem meglepő az ebből kiragadott figurák megjelenése az írásaiban. 7 képen át kísérhetjük végig Gerda és Kay történetét, amely során a hosszas küzdelem végül elvezet a célhoz. Érdemes alaposabban megvizsgálni a mese némely szereplőit, akik nagyon emberiek és egyszerűek a vágyaik. Minden kornak megvannak a maga legendás szerelmi csalódásai (vagy az ezekről elterjedt mendemondák). Ez alól Andersen sem kivétel ez alól: állítólag a Hókirálynő figuráját egy általa szeretett opera-énekesnő ihlette, aki visszautasította az író házassági ajánlatát.

A mese gyerekeknek készült, ennek ellenére felnőtteknek ugyanúgy ajánlott az olvasása. Talán ez lehetett a vonzó Jevgenyij Svarc számára is, aki színdarabot írt belőle. Az ő nevéhez köthető több mint 20 színdarab és bábjáték, illetve nyolc film forgatókönyve. 1939-ben színpadra adaptálta a mesét, benne változtatásokkal, elhagyásokkal és újításokkal, így reflektálva korának társadalmi és politikai helyzetére. Vegyük csak a Tanácsos figuráját, aki a Hókirálynőnek legalázatosabb szolgája: Svarc találta ki őt, aki a Hókirálynő kegyétől függ, és tökéletesen megjeleníti a besúgók és kémek a megírás korára oly jellemző elhivatottságát.

Persze nem Svarc volt az egyetlen, akit megihletett a mese. Az egyik legkorábbi feldolgozás például egy szlovén zeneszerző által komponált opera volt 1913-ból, amit valamilyen oknál fogva sosem mutattak be, ráadásul a partitúrája is elveszett. 1937 után a színházak elkezdték játszani a Hókirálynőt, erre Magyarországon egészen 1963-ig kellett várni, amikor Both Béla rendezésében bemutatták a Bartók Gyermekszínházban, Budapesten. Ez különlegesre sikeredett, nem csak a dátumválasztás miatt (október 6.), hanem mert Romhányi József adaptációja és Lendvay Kamillló zenéjével egészen átformálták a darab szerkezetét. Ezt követően számos színház, mint a szolnoki Szigligeti, a Csokonai Debrecenben, a Miskolci Nemzeti vagy a Jókai Színház Békéscsabán is műsorra tűzte a művet, a 80-as években láthatták Pécsett és Kaposváron is a gyerekek. Többek között olyan színészeket láthattak a nézők, mint Gobbi Hilda, Korompay Vali, Győri Ilona, Haumann Péter, Kárpáti Tibor, Pintér Gyula, Koltai Róbert, Jantyik Csaba vagy Kulka János. Rendezték Mády-Szabó Gábor, Ruszt József, Verebes István, Kornis Mihály, Meczner János vagy Árkosi Árpád. A történet látványát olyan művészek álmodták meg, mint Koós Iván, Bródy Vera, Greguss Ildikó, Suki Antal, Verebes István, Pauer Gyula, Szakátsy Márta, Tordai Hajnal, Kastner Péter vagy Csanádi Judit. Azonban mégsem mondhatni, hogy annyira népszerű volt a mű, mert körülbelül 10 évenként 3-4 alkalommal került a műsorba. 1989 fordulópont volt, ugyanis ismét megjelent a Hókirálynő az Arany János Színházban, 1991-ben pedig az első bábjáték is elkészült a pécsi Bóbita Bábszínházban, ehhez az előadáshoz Kátai László komponálta a dalokat és Orosz Klaudia tervezte a látványt. Az 1990-es évektől bemutatták Kassán, Nyíregyházán, Egerben, Székelyudvarhelyen. 2000-ben pedig a Szegedi Nemzeti Színház adott otthont egy új változatnak, a Pozsgai Zsolt írta darabnak, amelyhez Bornai Tibor komponált zenét, és Székhelyi József rendezte az előadást. 2000 óta minden évben legalább egy társulat feldolgozza Andersen meséjét, ebben az évadban a Budapest Bábszínházon kívül Pécsen a Bóbita Bábszínházban játsszák. Ez is azt bizonyítja: bár mindig születnek újabb megoldások, úgy tűnik, a téma és a mondanivaló állandó.

Újabb próbafolyamatba kapcsolódhatnak be a blog olvasói, a színház és a báb iránt érdeklődők. A Hókirálynőt az olvasópróbától a premierig Altorjay Johanna, a MOME design- és művészetmenedzsment szakos hallgatója követi végig.

 „Messze északon, ahol mindent hó és jég borít, és annyira hideg van, hogy egy szempillantás alatt megfagy a tűz is, ott élt káprázatos jégbirodalma közepén a Hókirálynő.”

Az európai ifjúsági irodalom skandináv alkotói mindig is másképpen gondolkodtak a gyerekekről. A mesék nagy mestere, Hans Christian Andersen komor, sötét, olykor kegyetlen helyzetei és lírai finomságokat rejtő figurái nagy hatással vannak kicsikre és nagyokra egyaránt. Habár meséi tele vannak varázslattal és csodákkal, fontos problémákat boncolgatnak, megszólítva ezáltal a mai olvasót is. Többek között ezt is figyelembe véve kezdte el a Hókirálynő előadás próbáit a Budapest Bábszínház társulata.

Alig két hónapja csatlakoztam be a szakmai gyakorlatom révén bábszínház életébe, ahol korábban még sosem jártam. Mindig is elbűvölt a bábok világa, hiszen egészen másként működnek, mint az élő színház. A feladatom a következő hetekben az, hogy figyelmesen végigkísérem a Hókirálynő megszületését, amelynek részleteibe nagy örömmel invitálom a kedves olvasót.

Andersen „dermesztő” meséje elő-előbukkant az elmúlt 50 év magyar színháztörténetében, és minden feldolgozás új oldalról próbálta megközelíteni az örök hó birodalmának rejtélyét. Jevgenyij Svarc színpadi átirata és Andersen eredeti 7 részből álló meséje nyomán Fige Attila (rendező) és Gimesi Dóri (dramaturg) egy új, mai korba helyezett, bábszínpadra alkalmas történetet alkotott, amelyben az animáció és elektronikus zene egyaránt helyet kap. Az eddig lezajlott két olvasópróba során a szövegkönyv, a díszlet és a készülő bábok megvitatása mellett a társulat komoly hangsúlyt fektetett a karakterek és a helyzetek elemzésére. Ez abban is segíthet, hogy jobban megértsük, miért fél mindenki a Hókirálynőtől.

A mese nemcsak arról szól, hogy a gonoszság és a szeretet hogyan harcol egymással, hanem a szereplők kisebb-nagyobb küzdelmeit is megmutatja. Küzdenek másokkal, de olykor saját magukkal is. A kis Gerda jellemfejlődése vagy a Tanácsos ügynöki működése mind-mind fontos mozzanat. Ahhoz, hogy a néző megértse, Gerda miért ragaszkodik annyira Kayhoz, vagy hogy a rablólány miért egy kalasnyikovval a kezében hajtja álomra a fejét, nem elég a leíró szöveg, hanem az őket megformáló színészek elevensége is szükséges. Nem vitás, hogy nagy gondot fordítottak a karakterek kiválasztására.  A nagy sikerű Semmi fiataljai karöltve további tapasztalt színészekkel garantáltan felejthetetlen élményt fognak biztosítani, de amíg ez el nem készül, ha van egy kis időtök, kövessétek figyelemmel a próbafolyamatról készített naplómat, amelyből hétről hétre újabb információkat és érdekességeket tudhattok meg a születendő darabról.

Csoda címmel nyílt meg legújabb kiállításunk, amellyel a színház művészi arculatát jelentős mértékben meghatározó tervező, Koós Iván előtt tisztelgünk. Az alábbiakban a művész fia, Koós György rendező, producer a megnyitón elhangzott személyes hangú levelét adjuk közre. 

Kedves Iván, Papi!

Nehezen szántam rá magam a levélírásra, s nem csupán azért, mert rossz levelező vagyok, hanem azért is, mert – bár az idén lesz 15. éve, hogy itthagytál minket – még mindig nem tudom elfogadni a sorstól, hogy már nem tudlak megkérdezni, ha az életben valami problémám támad, ha meg akarom mutatni valamely munkámat, amire büszke vagyok, vagy egyáltalán, csak beszélgetni szeretnék Veled az élet „nagy” dolgairól, politikáról, családról vagy csak úgy.

Most, hogy megpróbálok Neked, Rólad írni, számtalan személyes és elmesélt történet jut eszembe, például egy fotó, egy régi fotó, amit valami láda mélyéről bányásztam elő, s Te rövidnadrágos kisfiúként lovagolsz nagybátyád – Hamvas Béla – (Neked is és nekem is: Tutu bácsi) térdén. Már akkor is – egy szem gyerekként – nagy becsben tartottak szüleid és édesanyád testvérei.

Emlékszem, mennyit meséltél arról, hogy édesapád azt hitte, őt fogod követni a bankszakmában, ám édesanyád, aki iparművészként nekem is rengeteg babát készített gyerekkoromban, titkon tudta, hogy a tőle örökölt tehetséggel a művészetek mellett fogod elkötelezni magad.

Arra már nem emlékszem, hogy mekkora vihart kavartál otthon azzal, amikor beiratkoztál a Képzőművészeti Főiskolára, arra viszont igen, hogy olyan jó nevű mestereid voltak, mint például Kmetty és Szőnyi.

Érdekes, hogy festőművész korszakodra nem szívesen emlékezel, de hogy a festés miért nem okozott igazi alkotóörömöt, csak feltételezem, de megtudni már nem fogom.

Túl a Forradalmon, a 60-as évek előszeleként már elkezdett pezsegni körülötted is az élet. Felhagytál a festéssel és tanítani kezdtél a Műszaki Egyetemen. Emlékszem, hogy meglepődtem, amikor elmesélted, Te voltál a rajztanára például Makovecznek és Fintának. És ha jól emlékszem – elmondásodból –, ekkor ismerkedtél meg Vízvári Lászlóval és Balogh Beával.

Így utólag, ahogy gondolkodom Rólad, azt hiszem, Te mindig is többet akartál a l’art pour l’art művészetnél. Ezért hagytál fel a festéssel és kerested az önkifejezésnek egy olyan alkalmazott formáját, amivel többet tudtál adni Magadból másoknak. Ezért lehetett, hogy amikor Ti hárman egymásra találtatok Vízvárival és Baloghgal, abból valami egészen erőteljes, eredeti és különleges dolog jött létre: az Auróra bábegyüttes.

Tudod, e névhez nekem több minden kötődik, de leginkább a szó eredeti jelentése: hajnal, avagy egy új élet kezdete. És valóban új élet volt ez, a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Mindketten itt kezdtük… Te a művészéletedet, ami a boldogságot, munkát és hivatásodat hozta a következő évtizedekre, az én számomra pedig az igazi élet kezdetét jelentette, hisz itt ismerkedtél meg anyámmal, és én ide születtem közétek, szinte az együttesbe.

Kezdődtek azok a híres 60-as évek. Ekkor hívtak dolgozni az akkori Állami Bábszínházba – későbbi második otthonodba. Ugye emlékszel, ekkor pecsételődött meg véglegesen a jövőd, ami egyenlő lett a bábbal és az alkalmazott képzőművészettel.

Hirtelen nagyon elfoglalt lettél. Élvezettel merültél el a munkában. Én pedig alig láttalak.

Valahogy az maradt meg bennem ebből a korszakodból, hogy nagyon sokat utazol és én mindig várlak Ferihegyen. Persze így utóbb, már felnőttagyammal tudom, hogy miért, hisz A fából faragott királyfi és a Petruska, a nagy, klasszikus koncertelőadásotok annyira új volt és forradalmi a színházi műfajban, hogy nemcsak itthon, hanem az egész világban kapkodtak utána, s mindenhol látni akarták.

Ahogy teltek-múltak az évek, újabb és újabb feladatok elé állított a hivatásod. Egyre többet dolgoztál más színházaknak és a Televíziónak. Emlékszem, mennyire büszke voltál, hogy az első – akkori értelemben avantgárd – új színház, a 25. Színház a nyitó előadásának tervezésére kért fel. A Don Quijote meghatározóan újszerű volt a honi színjátszásban.

Képzeld, az akkori címszereplő – Jordán Tamás – egyszer megmutatta nekem Rosinantét, a falovát, amit terveztél neki, és amit azóta őriz. De arra is emlékszem, hogy vittél magaddal a Tv-be, amikor elkezdted a Játsszunk bábszínházat! sorozatot…

Erről a sorozatról juttatod az eszembe, hogy mindig is szeretted a fiatal művészeket és tehetségeket, s ahol csak lehetett, támogattad őket. Valószínűleg ezért is vállaltál a tervezések mellett oly sok társadalmi munkát az amatőr bábmozgalomban. Voltál tanácsadó, tanfolyamvezető, előadó, zsüror és még sok egyéb más.

Az egész életed a báb és a művészet körül forgott. Pörögtél és hajtottál a nap legalább 14-16 órájában. Nem ismerted a betegséget, a fáradtságot vagy a passzív pihenést. Ha otthon voltál, akkor is a rajzasztal mögött ültél, s én sokszor figyeltem a kezed, ahogy egyik vázlat a másik után került ki alóla, és alakultak végső formájukra azok a nagyon jellegzetes figurák, amilyeneket csak Te tudtál kitalálni. Figyeltem, hogyan adsz életet egy-egy olyan tárgynak, amikről sosem gondoltam volna, hogy élni képesek. Láttam megszületni Petruskát, a Csodálatos mandarint, és láttam életre kelni Mekk mestert és még sok mindenki mást. Mindig arra gondoltam, mit lehet még elérni, hisz Neked mindened megvolt, szeretet, megbecsülés, elismerés és a munkád kimondhatatlan szeretete.

Sokat beszéltünk erről, s Te azt mondtad, életed nagy álma, hogy bábművészeket, képzőművészeket taníthass a legfelsőbb szinten. És talán ez az egyetlen pont az életedben, ami nem teljesen úgy sikerült, ahogyan szeretted volna. Mert csak részben tehetted Magad boldoggá azon a két főiskolán, ahol tanítottál.

A Képzőre szívesen jártál, mivel a leendő tervezőjelölteket nagyon szeretted és ők is felnéztek Rád, de a nagy álom, a Színház- és Filmművészeti Egyetem nem egészen úgy sikerült, ahogy elképzelted. Frusztráció, elkeseredés, szomorúság – ezek voltak az arcodra írva nap mint nap, amikor hazajöttél. A megannyi siker után most kudarc jött, és bizonyos vagyok benne, hogy betegséged alapjait is itt kell keresni.

A bekopogtató gyilkos kóron már életed utolsó nagy elismerése sem tudott segíteni. Igen, a Kossuth-díjra gondolok.

Az első Jászai-díjadnak még együtt örültünk Mamival, a mamáddal. Sajnos a többi elismerésedet már nem érhette meg, pedig azok egyre jöttek: az újabb Jászai-díj, aztán az érdemes és a kiváló művész díj. Csak a Kossuth-díj váratott magára, amit persze szerintem sokkal hamarabb megkaphattál volna.

És amit Te akkor még nem is éreztél, a legnagyobb boldogság közepette – a Kossuth-díj átvételekor – betegséged már elkísért. Mily borzasztó s eközben mily kegyes a kaszás, aki a Parlament egyik oszlopának dőlve a távolból figyelt, amikor boldogan csókoltad meg anyámat, kezedben a szoborral.

De sajnos még nem volt ideje a pornak belepni ezt a szobrot, amikor egy napsugaras, őszi, ám számomra átkozott napon nem ébredtél fel többé. Emlékszel, milyen sokan voltak kint a temetőben, amikor búcsúztunk tőled? Igen, nagyon sok ember szeretett és tisztelt, becsült és felnézett Rád, köztük én is, és bizony Te vagy a Jóisten szerint az az ember, aki a rábízott talentumát jelentősen gyarapította és osztogatta is.

Most, hogy kicsit elbeszélgettünk az élet dolgairól, könnyebbnek érzem magam.

Lassan 15 éve próbálom elengedni a kezed, de nem megy könnyen. Talán akkor váltam valóban felnőtté, amikor elmentél, és azóta próbálok élni abból a szellemi tőkéből, amit kaptam Tőled.

Köszönöm, hogy meghallgattad a levelem, és köszönöm, hogy voltál nekem.

Ölel szerető fiad:

                                                                    Gyuri