babszinhaz

- Amikor ez az interjú készül, a próbafolyamat felénél tartotok. Tudod még objektíven látni, amit csináltok?

Nagyon igyekszem, ennek ellenére nem tudom. De éppen ezért kérem ki a körülöttem lévő alkotótársak véleményét, akik, úgy érzem, kevésbé vannak rávakulva, mint én. Illetve szeretem, ha a próbafolyamat bizonyos pontjain bejönnek „külső szemek”. Ilyen külső szem az Igazgató úr, aki nem üli végig a próbafolyamatot, így amikor bejön, értékes észrevételei vannak; vagy Ács Norbi, Tengely Gábor, akik anno a Boribon és Annipanni című előadásra néztek rá. De a gyerekeim és a férjem is be szoktak jönni próbákra. Mint szakmabelinek, szeretem meghallgatni az ő véleményét is.

- Mivel foglalkozik a férjed?

- Végzettségét tekintve színész, és sokat is dolgozott színházban, de végül pályaelhagyó lett. A gondolkodása viszont a mai napig színházi, valószínűleg ezért tudja többé-kevésbé elviselni azt, ahogyan élek.

- Színész, anya, feleség, rendező vagy – hogyan tudod ezeket a szerepeket összeegyeztetni?

- Elég komoly logisztikája van az életünknek. Nagyjából látom, az év melyik periódusai lesznek a legnehezebbek, és azokra tudatosan készülünk – a férjemtől ilyenkor nagy türelmet kérek, ő pedig tudja, hogy ezek a periódusok csak átmenetiek. Mostanra belerázódtunk, de nem mondom, hogy imitt-amott nincsenek lelkiismeret-furdalásaim. Például anyaként, amikor a gyerekeimet egész nap nem látom, és mire hazaérek, már alszanak. Ilyenkor másnap reggel az összes kihagyott szeretetet igyekszem pótolni. De most már a kisfiaim is elég nagyok ahhoz, hogy értsék, mivel foglalkozom, és tudják, hogy azért van most ez a hiány az életünkben, mert nekik csinálok előadást.

- Láttak már valamit a most készülő előadásból?

- Otthon levetítettem nekik egy részletet. Lebilincselve nézték, Gergelyfi bácsitól pedig rettegtek. (nevet)

- A főszerepet egy vendégművészre, Márkus Sándorra osztottad. Miért?

- Az ember, amikor rendez, mindig igyekszik az adott színház társulatában gondolkodni. Így eleinte Bercsényi Péternek szántam a szerepet, de ő nagyon korrekt módon időben szólt, hogy szabadúszóként folytatja a pályáját. Ekkor elkezdett kattogni az agyam – vannak a társulatunkban fiatal fiú színészek, de én olyan embert kerestem, aki magában hordozza Nyúl Péter sármját és öntörvényűségét. Így jutott eszembe Márkus Sanyi, akit az egyetemen tanítottam, és már akkor nagyon szerettem vele dolgozni. Megkerestem az ötlettel az Igazgató urat, és – az élet apró öröme ez – összhangban volt a gondolkodásunk, mert mint kiderült, ő is nagyon szeretett volna valamilyen szerepet adni Sanyinak. Az első próbától kezdve a mai napig úgy érzem, nagyon jó döntés volt.

- Mesélj arról, miért épp erre a mesére esett a választásod.

- A Boribon és Annipanni sikere után szerette volna az Igazgató úr, hogy újra nekifogjak egy nagyszínpadi gyerekelőadásnak. Nagyon-nagyon sokat agyaltam azon, mi lenne a megfelelő alapanyag. Kezdettől fogva állatmesékben gondolkodtam, de nem akartam a klasszikus Három kismalacot vagy A hét kecskegidát, mert az ilyen típusú klasszikusok jelen pillanatban nem mozgatnak meg. Már majdnem feladtam a keresést, amikor a lányom szobájából kifordulva megakadt a szemem Beatrix Potter Nyúl Péter mesekönyvén. Akkor azt mondtam: ez az, megvan! Majd körbeugráltam a lakást. Alapvetően nagyon szeretem az angolszász kultúrát, és ebben a mesében különösen vonzó az, ahogy az írónő a természetes környezetükben élő nyulakat emberi öltözettel és tulajdonságokkal ruházza fel. Emellett borzasztóan szép a könyveinek képi világa. Nagyon szerettük volna Lisztopád Krisztivel, az előadás látványtervezőjével megtartani ezek hangulatát – de senki se várja az eredeti illusztrációkat az előadástól, mert igyekeztünk saját világot teremteni az írónő inspirációja alapján.

- Mi a helyzet a színészettel? Mintha a rendezői éned mostanában nagyobb szerepet kapna.

- Van nekem egy igazgatóm, aki nem hagyja, hogy ez így legyen! (nevet) Úgyhogy nem kell félteni a színészi oldalamat, mert a következő félévben több ilyen jellegű feladatom is lesz. Például készítünk egy szólóelőadást Tengely Gábor rendezésében. Egyedül végigjátszani egy darabot kemény feladat – úgyhogy fel van rakva a léc.

Olvasson tovább:

1. próbanapló

2. próbanapló

A 2015/2016-os évad első premierje a Nyúl Péter. A próbafolyamatról a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendező-bábrendező szakos hallgatója, Varsányi Péter számol be.

Míg a próbafolyamat első hetét a rácsodálkozások és őrült ötletek jellemezték, addig a második hét a kemény munka jegyében telt. A rendelkezőpróbákon majdnem túlvagyunk, így természetes, hogy akadtak a darabnak nehezebb pontjai, de minden akadályt legyőzött a társulat. Korántsem sziszifuszi hát e küzdelem, sőt: péntek délután húsz jelenetből tizennégyet már egyben láthattunk, így hirtelen kirajzolódott a jövőbeli előadás (nagyon biztató) képe. A ritmusjátékok szélsebesen pontosodnak, a karakterek rohamtempóban kristályosodnak – ha ez így megy tovább, a rendező kénytelen lesz lehetetlen instrukciókkal hátráltatni a színművészeket, nehogy túl hamar elkészüljön az előadás!

A széksorok még nyári álmukat alusszák

Voyeurködés az oldalpáholyból (nézőknek sajnos nem adható ki)

„A bábosok jó emberek” – de csak hogy kis helyen is elférjenek

Nem bűzlik a próba – Márkus Sándor és Hoffer Károly kosár alá szorult nyulakat szinkronizálnak

Péter fején védelmi fólia – bábnak lenni kockázatos vállalkozás

Kemény István minden alkalmat megragad a szövegtanulásra – hogy aztán remekül improvizáljon

Gimesi Dóra dramaturg és Ellinger Edina rendező tanakvó látványa a nyúlüreg szemszögéből

Olvasson tovább:

Az 1. próbanapló

A 2015/2016-os évad első premierje a Nyúl Péter. A próbafolyamatról a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendező-bábrendező szakos hallgatója, Varsányi Péter számol be.

„A nyári szünetben felolvastam a szövegkönyvet a körülöttem lévő gyerekeknek. Egyikük, idézem, azt mondta: Nagyon izgalmas, és remekül van megírva” – újságolja a nyuszimamát játszó Juhász Ibolya a társulatnak. A Nyúl Péter című készülő előadás szövegéről van szó, amely a néhai Beatrix Potternek és a mostani Fekete Ádámnak hála valóban remek lett. Hogy csak egy példát mondjak: „Ekkor már Péter kint is volt a résnyire nyitott kertkapun, és loholt, ahogy a gyomra bírta, nyargalt, iszkolt, hasította a levegőt, futott, majd kocogott, majd vett egy erős gyalogtempót, mielőtt laza sétafikálása erőtlen vánszorgássá nem lassult, és az éti csigák csak úgy száguldottak el mellette.”

Ahogy arra az első soromból következtethetett a kedves és szemfüles olvasó, a produkció szereplői már a nyári szünet beállta előtt kezükbe kapták a színdarabot – így hosszú heteket tölthettek a strandon, a fűben és még számos más helyen elnyúlva olyan kérdések firtatásával, mint például hogyan viselik az ikernyulak, ha összekeverik őket, hány éves Egérke néni, és hogyan befolyásolja egy macska pszichoszexuális fejlődését, ha lány létére Albertnak hívják. Míg a színészek nyara e gondolatok jegyében telt, a rendező, Ellinger Edina a gyermekeivel töltötte az idejét, az így szerzett friss élményanyag pedig kézzelfogható/szemmel látható/füllel hallható hatással van a készülő előadásra. Elvégre a Nyúl Péter egy sokgyerekes család hétköznapjait mutatja be. De nem csak Edina gyermekei, hanem minden korosztály minden tagja magára ismerhet majd a szereplőkben.

Apropó szereplők: az előadás érdekessége, hogy paravánt és kesztyűs bábokat használ – a Budapest Bábszínház eme évezredben született nézői ilyesmivel ritkán találkozhattak. Ráadásul egy olyan speciális paravánrendszerről van szó (a díszlet és a bábok Lisztopád Kriszta munkája), amely a nagyszínpadot minden irányban beteríti. A nézőtér felől impozáns látványt nyújt (dombos táj gyönyörű fákkal), a színfalak mögött azonban egy kisebb labirintus terül el. (Mint a mellékelt fotók jelzik, én is bemerészkedtem az útvesztőbe, de egy idő után kimenekültem a tomboló minotauruszok nyulak elől.) A tombolás szót itt pozitívan kell érteni: a színészek hatalmas lendülettel, töretlen energiával dolgoznak, játszanak a paravánok mögött, élükön a címszereplőt életre keltő vendégművésszel, Márkus Sándorral.

Még csak egy hete próbál a produkció, de már a darab harmada „le van rendelkezve”. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindenki tudja, mit, mikor és miért csinál, valójában azonban ennél sokkal többről van szó. A szereplők nem egyszerűen utasításokat hajtanak végre, hiszen a rendező amellett, hogy határozott elképzelésekkel bír, teljesen nyitott a színészek ötleteire, hanem együtt lélegeznek a bábjaikkal (lásd a címadó kérdést, ami így bukott ki a Gergelyfi bácsit alakító Kemény István szájából), és nem telik el próbaperc úgy, hogy ne érné a nézőtéren ülőket meglepetés (értsd: nagyon, de nagyon sokat nevetünk)…

A Kabaré próbafolyamatának vége, a fotóspróba után, a közönség jelenlétében tartandó főpróba előtt vagyunk. A Károli Gáspár Református Egyetemen színháztudomány MA szakos Nánási Brigitta utolsó naplóbejegyzését  olvashatják.

Elég hamar eljutott a produkció abba a fázisba, hogy újra és újra összpróbát lehetett tartani, én pedig a rendszeres próbalátogatás következtében folyamatosan azon kaptam magam, hogy a metrón utazva hangosan dúdolom az előadásban felcsendülő dalokat. A premier közeledtével a feszültség egyre nő, még rám is átragad, ahogy a nézőtérről figyelem az eseményeket. Mindenki igyekszik a legjobbat kihozni magából, amit a rendező meg is követel, nem véletlen, hogy ilyen tempóban halad az előadás színpadra állítása.

A jelmezek folyamatosan készültek, ami nagyban hozzájárul a látványhoz, és a színészek dolgát is megkönnyíti a karakterformálásban – vagy épp megnehezíti, mert van, akinek szokatlan, nem túl hétköznapi dolgot kell magára öltenie –, de a premierig mindenkinek volt ideje megbarátkozni a számára kiszemelt ruhadarabokkal és cipőkkel. Az utolsó héten a bábokon már csak apróbb változtatásokat kellett végrehajtani, a díszlet is szinte végleges állapotba került, a koreográfiákat is csak pontosítani kellett. (Bár az egyik próbán felvetődött, hogy „ha hamar kész leszünk, megcsinálhatjuk még a Három kismalacot is”. Valóban érdekes lehet az is, ha tizennyolc éven felülieknek ajánlják, de ez valószínűleg már csak egy következő próbafolyamat során valósulhat meg.)

Alföldi Róbert az összpróbák után hosszú megbeszéléseket tartott, ezek során elemezte a problémákat, a számára tetsző (vagy épp ellenkezőleg: nem tetsző) mozdulatokat, gesztusokat vagy hangsúlyokat még el is játszotta, amivel gyakran igen nagy tetszést aratott a színészek körében. A rendező „belső monológokkal” igyekezett segíteni a színészek dolgát, azaz a néma gesztusok, de a kimondott szavak és mondatok mögött rejlő nyers, egyszerűsített tartalmat hangsúlyozta.

Ezek hallatán én gyakran úgy éreztem, az előadás valóban csak tizennyolc éven felüliek számára ajánlott. Ezt az érzésemet elég sok jelenet erősítette-erősíti, néha már magam sem tudtam, hogy zavaromban nevessek, esetleg oda se nézzek, vagy csak úgy szórakozzak ezek láttán. Kíváncsi vagyok a fogadtatásra, mert nekem már nem újdonság egyik pikáns jelenet sem– az egyik Alföldi szerint biztosan tapsos lesz –, de azért erősen él bennem az emlék, amikor először láttam, és tátva maradt a szám, úgy figyeltem a színpadon történő eseményeket, még az is felmerült bennem, hogy mindezt csak álmodom. Aki beül erre az előadásra, semmiképpen sem mondhatja azt, hogy unatkozott, ugyanis az előbbi jelenetek mellett is igen erős érzelmi hatások érik majd a nézőket: nagyon sok humoros, romantikus és megható pillanatot élhetnek majd át. A dalok és koreográfiák láttán gyakran éreztem, magam is felugranék a színpadra, és együtt táncolnék a színészekkel, vagy épp ünnepelném az új évet az egyik jelenetben.

Egyre inkább kíváncsi vagyok a fogadtatásra. Felmerült bennem, hogy a premieren úgy kéne ülnöm, hogy a közönséggel szemben helyezkedjek el, hogy láthassam a nézők arcát, és reakcióit, a nem mindennapi események megtekintése közben. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas pillanatokat láthatnék ebből a nézőpontból is. 

További háttéranyagok a Kabaréhoz:

Interjú Hoffer Károllyal

Interjú Alföldi Róberttel

Interjú Szatory Dáviddal

3. próbanapló 

A Kabaré Magyarországon

2. próbanapló

1. próbanapló

A Kabaré mintegy húsz bábját Hoffer Károly tervezte. Távolról úgy látszik, nem őszült bele, közelről azonban valószínűleg más a helyzet.

- Többféle technikájú és anyagi minőségű báb vannak az előadásban. Hogyan indokolja ezt a történet, illetve a báb és a mozgató közötti viszony?

- Schneider kisasszonynál és Schultz úrnál csak a bábok szintjén jelenik meg a történet, Ács Norbi és Pallai Mara színészi, de alapvetően mozgatói minőségben vannak jelen a színpadon. Ez a két báb jóval realisztikusabb, szinte naturalisztisztikus. Sally és Cliff esetében sokkal inkább jel értékűen használjuk a bábokat: az ő kapcsolatukban, pontosabban a kapcsolat változásában játszanak szerepet ezek a figurák. Olyan helyzetekben bújnak a báb mögé, amikor nem akarnak vagy mernek valamit kimondani, és a báb az a médium, amin keresztül kommunikálnak. Ez a két figura jóval redukáltabb, mivel Mórocz Adri és Szatory Dávid hús-vér színészi jelenléte a meghatározó, a báb „csak” közvetít. A táncosnők karakterénél az volt a fontos, hogy lecserélhető mobil testeket készítsünk, hogy bárki, aki bejön a kabaréba, megválaszthassa magának azt a testet, amivel az éjszakát szeretné eltölteni. Az is fontos, hogy képesek legyenek ezek a személytelen testek megszemélyesülni azáltal, hogy élő arcok kerülnek mögéjük, ám ha lekerülnek a színésznőkről, a torzók megint nem jelentenek mást, mint a primer testet és testiséget. Erős hatást kiváltó vizuális megoldásokat kerestem. Ilyen például az átlátszó plexiből készült Sally báb a kaparás után (az előadás szöveghasználata – a szerk.). Teljesen más anyagi minőségű az addig használt bábhoz képest, nehezebb, merevebb, kopog. Ha akarom, kizárólag annyit jelent, hogy ez a lány elvesztette a gyerekét, ha akarom, azt is kifejezi, hogy lelkileg is teljesen kiüresedett. És vannak még sematikus maszkok: bárki egyetlen mozdulattal személytelenné tehető vele, ugyanakkor a hús-vér tekintet megmarad, sőt reflektálhat akár a Ku-Klux Klán csuklyáira is. Aztán van még két kesztyűs báb, nekik annyi a bábos vonatkozásuk, hogy a kabarékban felléptek-fellépnek kesztyűs figurákkal. Ők egy egészen kitett, a báb által viszont mégis absztrahált szexuális játékban láthatók. Más klasszikus bábos megoldásokkal is élünk: játszunk például a léptékváltással, azzal, ahogyan a Konferanszié megnő. (De ezt most nem leplezzük le! – a szerk.) Vagy van egy ananász, ami az adott pillanatban diszkógömbként tudja szórni a fényt.

- Ez mennyiben bábos megoldás? Nem egy olyan kellék, amit bármelyik más színház műhelye el tudna készíteni?

- Nehéz a határt meghúzni, és igen, ezt bárhol máshol is el lehetne készíteni. Nem akarom túlgondolni, maradjunk abban, hogy ez egy stilizált minőségű gyümölcs, ami léptékében nagyobb, mint a bábfigurák.

- A műhely számára mi jelentette a kihívást? Kellett-e nehézségekkel megküzdenetek?

- Az idő rövidsége nehezítette a pályát, illetve az, hogy új anyagok használatával kísérleteztünk. A táncosnők, illetve a Schneider-Schultz pár teste egy speciális latexgumiból van, ami az emberi bőrhöz hasonló, nagyon naturalisztikus felületet ad, de ehhez 15 rétegben kell felvinni. Az első réteg után jön egy réteg vászon, aztán újabb 14 réteg latex, mindezt rétegenként kell szárítani, ami rettentő időigényes. Amikor lehúzod az alapról, ami egy faragott polifoam (egy kb. 10 cm vastagságú polifoamra gondoljon a kedves olvasó, ne a strand- vagy jógamatracra – a szerk.). A latex megtartja a formát, és ki lehet tömni az üregeket vatelinnel, granulátummal, attól függően, milyen hatást szeretnénk elérni. Ezt főleg filmekben használják, bábszínházban még nem dolgoztak vele. Hatásában szerintem elértük azt, amit szerettünk volna, tehát a műhely nagyon jól abszolválta ezt a feladatot. És szerintem megtartjuk ezt a technikát, a jövőben is alkalmazni fogjuk.

- Bár még nincs vége, de neked mekkora iskola volt ez a munka?

- Iszonyúan féltem az elején. Szerintem sikerült hamar megtanulni, hogyan dolgozik Robi (Alföldi Róbert – a szerk.), ráhangolódni arra, mit és milyen tempóban akar elérni. Már a tervelfogadáson éreztem részéről a bizalmat, hogy amit a színpadra engedek, az kellően igényes, olyan, amilyet ő látni akar. Az sokat segített, hogy Robi mérhetetlenül profi, és ugyanezt a körülötte levőktől is megköveteli. Viszont nagyon nehéz őt utolérni. Néha váratlan változtatást kért, ami a báb méretében nem annyira egyszerű, mert egy színésznek könnyen veszel egyik napról a másikra egy kabátot, de a bábnak ezt méretarányosan meg kell varrni, ahhoz először anyag- és színminta kell, az anyagot be kell szerezni, szóval összességében minden jóval időigényesebb. Rengeteget tanultam én és a műhely is arról, hogy azokat a kéréseket, amikkel Robi érkezett, hogyan teljesítsük a tőlünk telhető legmagasabb szinten.

- Ki az ideálisabb partner neked: az a rendező, akinek nagyon kifinomult a vizuális kultúrája, aki nagyon pontosan tudja, mit akar látni, te pedig kivitelezed az ő kéréseit, vagy az, aki magadra hagy, és enged az önmegvalósításban?

- Dolgoztam már olyan rendezővel, akinek kevés elképzelése volt arról, mit szeretne látni a színpadon. Ilyenkor tervezőasztal mellett ki tudok találni egy csomó dolgot, ami tök jól működik a fejemben meg a papíron, de ha bekerül az előadásba, akkor az magával vonz egy csomó más dolgot, amire egy rendezőnek reflektálni kell. Ha ez nem valósul meg, minden elcsúszik vizuálisan és koncepcionálisan is. Robi nagyon tudja, mit akar látni a színpadon, egészen apróságokra is ügyel. Ennek megvan az előnye, mert ennyire rövid idő alatt elég a konkrét elvárások mentén dolgozni – ami persze nem kevés –, ugyanakkor azt sem érzem, hogy csorbítaná a tervezői önérzetet. Sok ötletemre nyitott volt, sokat meg eldobott, de ezzel semmi baj nincs, mert a jófajta konfrontáció működtet egy folyamatot.

- Bevállalnád újra?

- Most egy darabig nem. (Nevet.) Nagyon jót tett nekem ez a munka, sokat tanultam belőle, de úgy érzem, ki kell fújnom magam. Aztán utána persze megint kezdhetnénk elölről.

További háttéranyagok a Kabaréhoz:

Interjú Alföldi Róberttel

Interjú Szatory Dáviddal

3. próbanapló 

A Kabaré Magyarországon

2. próbanapló

1. próbanapló