Agnes. Nagy Hans.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.
Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Pethő Gergővel folytatjuk.
Pethő Gergő az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)
- Milyen voltál 14 évesen?
- Nem nagyon emlékszem, talán azért, mert nem volt fontos nekem. Arra emlékszem, hogy hetente váltakozott, hogy kibe vagyok szerelmes az osztálytársnőim közül. De olyan dolgok, hogy van-e az életnek értelme, nem foglalkoztattak. Az, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkora már eldöntöttem: én 12 éves korom óta bábszínész akartam lenni.
- Amikor elolvastad a regényt, mennyire volt távoli számodra az a világa?
- Nem nagyon értettem, meg ideges is lettem tőle. 14 évesen még nem is tudsz egy csomó mindenről, hogy az létezik. Persze, sejted, hiszen neked is van anyukád és apukád, aki dolgozik, és vagy szereti amit csinál, vagy nem, de ezek még nem annyira meghatározóak, mint a regényben. Én soha nem szerettem eltúlozni vagy elmisztifikálni dolgokat. Nekem az, hogy otthon legyek a kedvesemmel, ugyanolyan fontos, mint az hogy itt vagyok benn a színházban, ilyen szempontból nem vagyok elvakult színházi ember, ellentétben sok kollégámmal, akiknek a való világhoz nincs sok közük. De visszatérve a regényre: itt 14 évesekről van szó, bicikliről meg bokszkesztyűről beszélnek az élet értelme kapcsán, és nyilván nem a tárgyakról, hanem az azokhoz kapcsolódó emóciókról, történetekről van szó, mégsem annyira súlyosak: „Három hónapja kértem anyát, hogy vegyen meg nekem egy szandált” – mondja Agnes a darabban. Jó, a történetben bedurvul a játék, de úgy érzem, ennek a regénynek inkább az a tanulsága, hogy ésszel és szélsőségek nélkül tudjunk döntéseket hozni. Miközben értem én, hogy ez Janne Teller rendszerén belül működik, és ezzel a szélsőséges fogalmazással az olvasót döntésre akarja kényszeríteni, de ha tudok és szeretek gitározni, nem hagyom, hogy levágják az ujjam, és ha tudom, hogy a gitározás másnak fontos, azt sem hagyom, hogy vele megtegyék. De mondom: nem tudom, hogy a mai 14 évesek mit gondolnak erről, mert ilyen korosztály nincs az ismerőseim között. És nem is próbálok úgy csinálni, mintha tudnám. A születendő fiam közelebb van ehhez a korhoz, mint én a magam 32 évével.
- A regényhez képest a darabhoz milyen a viszonyod?
- A regényben vannak, akik elég könnyen megússzák, a darabban viszont mindenkinél tétre megy, ez tetszik és a szerepösszevonások is.
- Nagy Hansszal hogy jössz ki?
- Ezeket a karaktereket valahogy mindig én szoktam játszani. Aki felszínesen ismer, azt gondolhatja, hogy én ilyen vagyok. Persze, Ájtatos Kajt is meg tudnám csinálni, mert jó színész vagyok, de a Nagy Hans számomra nem is volt kérdés. (Nevet.)
- És a bábod?
- Alapvetően nagyon bírom, annyi csak a bajom vele, hogy szerintem nem egy 14 éves figura, inkább ovis vagy alsós. Decemberben elég sokat mikulásoztam, és ijesztő, hogy a felnőttruhák kicsinyített másába öltöztetik a 3-4 éveseket.
- A zenei világot eltaláltnak érzed?
- Én nem nagyon ismerem a Quimbyt, nem is ástam bele magam, szinte csak annyit tudok róla, amennyit itt használunk. De tudom, hogy ez egy meghatározó zenekar, bár inkább az én generációmnak, és fogalmam nincs, hogy a 14 éveseknek mit jelent. Annak viszont nagyon örülök, hogy végre együtt zenélhetünk a Bábszínházban egy előadásban. És annak is, hogy ez az előadás a bábosok több generációját összehozza. Mert igaz, hogy nem vagyunk mi, Norbi, Csabi és én öregek azzal, hogy 8 éve végeztünk a színművészetin, de Kari, Mórocz Adri, Spiegl Anna és Szolár Tibi májusban fejezik be az egyetemet.
Pethő Gergő a zenekari próbán (fotó: Mező Bori)
- Te mióta dobolsz?
- Általános iskolában akartam zenét tanulni. Fura, mert ez olyan 14 éves korom körül volt. Az Irányi Dániel Utcai Általános Iskolában volt egy zeneiskola, jártam is oda egy évet szolfézsra. Gitározni akartam, kaptam is egy gitárt a szüleimtől, bementem az első pár gitárórára, és ahelyett, hogy gitároztunk volna, a tanárom azt mondta, üljek le vele szembe, és üssem neki vissza a különböző ritmusokat. Nem értettem, nem is mentem többet. Rá tizenakárhány évre aztán teljesen autodidakta módon elkezdtem dobolni egy színművészetis vizsga kapcsán. Blasek Gyöngyi tartott kurzust kínai árnyjátékból, és évek óta ugyanazokat az etűdöket kérte. Mi megpróbáltuk ezt újragondolni, és azt találtuk ki hozzá, hogy ez egy retro bábtalálkozó a Kelet történetéből, pár etűdöt pedig le lehetne követni zenével. Teszárek Csabi gitározott, Ács Norbi basszusgitározott, Schneider Jankó fuvolázott, nekem adott volt a dob. Az egyik legjobb barátom, aki történetesen dobos, adott egy felszerelést, megmutatta, mit is kell egyáltalán csinálni. Aztán nézegettem felvételeket, és amit fejlődtem, azt a lövészárokban sikerült, kottát olvasni például a mai napig nem tudok. Megcsináltuk négyen a Gepetto Kvartettet, az alattunk járó musicalosztály is csinált egy zenekart, de nem volt dobosuk, velük is elég sok koncertünk volt. Győrbe szerződtem, ott megalakítottuk a The Paravanst. Velük a Kádár Kata revüben és A brémai muzsikusokban élőben játszottunk, és ez szerintem mindkét előadás sikeréhez nagyban hozzájárult. Majd amikor visszajöttem Pestre, a magyar színházasokkal megcsináltuk a Harmadik Figyelmeztetést.
- Térjünk még oda vissza egy picit, hogy nem túlságosan ismered ezt a korosztályt, és nem is akarsz úgy tenni. De szeretnél-e találkozni velük?
- Nagyon, mert érdekel, mit gondolnak a világról, erről az előadásról. Én hiszek Karinak és Dórinak, mert tudom, hogy ennek utánajártak, hogy találkoztak ilyen korú gyerekekkel. Én annak járok utána, ami nekem a szerephez kell, mondjuk a dán zászló történetének – mert Dániában még nem jártam, és körülbelül annyit tudok az országról, mint bárki más, hogy náluk is van kézilabda, egyszer nyertek foci Eb-t, Lars von Trier és Hans Christian Andersen –, meg azt csinálom, amit mondanak.
További írások a Semmi kapcsán:
