És ezt a napot a BBC gyerekrészlegének, a CBBC-nek a tematikus (pénteki és bábos) videójával ünnepeljük.
2013. január 03. 14:41
Tatai Zsolt: "Van egy világuk, amit igenis meg kell őrizni"
Agnes. Nagy Hans.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.
Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Tatai Zsolttal folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.
(Fotó: Éder Vera)
- Amikor olvastad a könyvet, neked melyik karakter volt a legszimpatikusabb? Kivel tudtál a legjobban azonosulni?
- Maga a könyv elég nehéz és egyben furcsa is, már maga a téma is, amit fölvet. Azt hiszem, ezen a korszakon mindenki átesik kamaszkorában, én örülök, hogy ebből már kilábaltam, meg kell mondanom. Hogy ki volt az a figura? Most persze azt kellene mondanom, hogy Kaj, de igazából nem tudom. Az a különös, hogy én mindig azon gondolkoztam, hogy ha lennének szülők, akkor én valószínűleg velük lennék. Ha ők ezt megpróbálnák megoldani. Nagyon is hiányoltam személy szerint ezt a fellépést, hogy egy kicsit bölcsebb helyről jöjjön valami tanács vagy valami segítség a fiataloknak.
- Nem érezted úgy, hogy szívesen felráznád Pierre Anthont, vagy hogy te tudnál ellene érvelni? Végül is a gyerekek a könyvben nem mondanak ellent neki, hanem belemennek a játékba, ez engem például rendkívül bosszantott…
- Amiket Pierre Anthon mond, azok lehetnek egy ember számára problémák, és nem is feltétlenül kamaszkorban. De azt éreztem, hogy a gyerekek nem őt akarják meghazudtolni, hanem saját maguknak akarják bebizonyítani, hogy Pierre Anthonnak nincs igaza, ezért nem is igazán törődnek vele. Azt akarják bizonyítani, hogy igenis az ő életük, az valami. Határokat hágnak át, és egyikőjük sem mondja ki, hogy na itt a vége, ezt azért nem, mert ez így már nem éri meg. Engem nem is Pierre Anthon volt az, aki megdöbbentett, vagy akit megráztam volna, őt is biztos segíteni kellett volna – nekem itt hiányzik a szülő vonal -, hanem igazán a többieket, hogy milyen hülyeségekbe mennek bele emiatt, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy van egy világuk, amit igenis meg kell őrizni. Mert az van. De ez tényleg nehéz az ember életében, hogy ne bizonyítsa, hogy ő márpedig értékes, márpedig jó, márpedig szükség van rá. Hanem egyszerűen csak: jó, értékes és szükség van rá.
- Hogyan segítenél Pierre Anthonnak vagy a gyerekeknek? Hogy elhiggyék, hogy értékesek, és van értelme élni?
- Ez azért nehéz kérdés, mert ilyenkor mindig belegondolok abba, hogy amikor van egy újszülött, és elindul az életben, akkor az ember megpróbálja szülőként támogatni. Nekem még ugyan nincs gyermekem, de látom a példákat, milyen nehéz, és mennyire lehet látni kívülállóként, hogy jó irányba megy, vagy kevésbé jó irányba, vagy ott a szülők elszúrtak valamit… Nagyon nehéz dolog ilyen segítséget adni egy másik embernek. Az biztos, hogy meg kellene hallgatni, rengeteget kellene beszélgetni vele, kideríteni, hogy ez mitől van benne. Vagy lehet, hogy csak hagyni kellene egy kicsit. Persze ezekhez személyesebb kapcsolat kellene Pierre Anthonnal, de akkor úgy gondolom, lehetne segíteni rajta, mint ahogy olyankor is lehet, amikor az ember találkozik valakivel, és beszélgetnek. Ilyenkor látni a másik a szemében, hogy ő mit gondol, hogy hogyan kell alakítani egy beszélgetést, és ez így egyszerűbb. Ez biztos, hogy jobban segítene.
- Amikor neked volt ilyen periódus az életedben, akkor mi volt az, ami segített kilábalni belőle?
- Nekem ez nagyon rövid ideig tartott. Eleve későn érő voltam, mindent később csináltam, mint a többiek, és ez a szakasz is nagyon késő időszakban jött el. És mivel én mindig harcművészettel foglalkoztam, az sokat segített túl lenni rajta gyorsan, majdhogynem észrevétlenül. Édesanyám mindig mondta is, hogy nekem kimaradt ez a klasszikus lázadó kamasz korszak. Én ezt megúsztam, kopogom le…
- De még jöhet?!
- Igen, ez bármikor jöhet. :)
- Mennyire érzed reálisnak a Semmiben megírt szituációt?
- Az ember mindig reménykedik benne, hogy a megírt történet fikció marad, egy tanulság. Sajnos erre az élet sokszor rácáfol és megtörténik. Én abban szeretnék hinni, hogy ha egyszer, elindul egy ilyen lavina, akkor lesz valakinek annyi ereje, hogy megállítsa azt.
- Hogyan viszonyultál a karakteredhez, Kajhoz?
- Amikor elolvastuk a darabot, akkor volt egy-két beszólása Kajnak, amivel nem tudtam mit kezdeni. Persze egy nagyon vallásos gyereket képzeltem el, de olyat, aki akkor vallásos, amikor a családjával van, aki egy kicsit „kiteszi” ezt a dolgot. Azóta azért emberibb lett, ahogy olvastuk a szöveget, és kissé át is fordult bennem. Tulajdonképpen egy gyerek, akinek ott van ez a vallásosság, amit a családjától kap, de igazán ezzel nem tud mit kezdeni, nem tudja hova rakni, miközben bele akar illeszkedni a kamaszok világába, ahova ez annyira nem fér be. Olyan közösségben van, ahol ez nem téma. Megpróbál ő a vallásosság szerint dolgozni, de közben húzza az a másik dolog is, hogy azért együtt akar lenni a többiekkel. Érdekes, furcsán formálódik most bennem, mert kicsit kegyetlen is lesz. Pont azért, amit kér: a kutya fejét. Még akkor is, hogy egy állatról van szó, valakinek az életét elvenni kegyetlen dolog. Ettől bennem is alakul rendesen, hogy mennyire mozog az őrület határán ez a kérés - mert előtte ő is teljesítette azt, amit tőle kértek -, vagy mennyire a sajátja ez a dolog, hogy ezt ő kéri. Ezt még nem tudom eldönteni. Furcsa, de izgalmas.
- Mik azok a pontok, ahol találkozik a te személyiségeddel szerinted?
- A Jóisten megáldott humorral, amit szerencsére át is tudok adni, tehát nem csak magamban nevetek, és ezt továbbvitték a figurában. Izgága, van benne egy kis vibráció. Valahol ezen a részen találkozik Tatai Zsolt és Ájtatos Kaj. Ezt beszéltük is Hoffer Károllyal, hogy Kaj az osztály bohóca. Ez mindig megvan, minden osztályban. Itt is le van osztva minden szerep: a szép lány, a csúnya lány, az okos fiú… Elég tipikusan épül fel a mi osztályunk is. De azt gondolom, hogy mivel mindenki beleteszi a saját gondolatait a dologba, ettől lesz színes.
- Volt esetleg olyan dolog, ami számodra egyértelmű volt Kajjal kapcsolatban, aztán kiderült, hogy a rendező, a dramaturg teljesen máshogy gondolják?
- Inkább instrukció szinten volt ez. Miután elolvassa az ember a darabot, elindul az agyában egy film, persze mindenki önző módon a saját figuráját képzeli el, hogy majd mekkora utat fog bejárni. Én mást képzeltem el, de jobban tetszik, ami felé most tolódik. Az enyém sokkal sematikusabb volt.
- Azt tudjuk, hogy lesz majd az előadások után foglalkozás. Te hogy viszonyulsz az ilyen típusú dolgokhoz? Látod-e értelmét?
- Igen, mert azt érzem, hogy a darab nem úgy zárul le, hogy adna valami megoldásfoszlányt, vagy legalább egy olyan viselkedést mutatna, ami nem ezt követi, amit az összes gyerek követ. Ez elég nagy kérdőjelet hagy az emberben, mint ahogy bennünk is azt hagyott, mikor először olvastuk. Ezért mindenképpen kell, hogy legyen utána valami, ami levezeti. Mindenképpen kell a nézőkkel foglalkozni utána, hogy ne úgy engedjük el őket, hogy földobtunk egy labdát és az fönn is marad. Mert semmilyen labda nem maradhat fönn.
- Vettél már részt ilyen foglalkozáson?
- Itt a Bábszínházban néha, az előadások után van egy úgynevezett „állatsimogató”, amikor kihozzuk a bábokat és gyerekekkel beszélgetünk mindenféléről. Azért más ilyenkor a helyzet, mert kisebb a korosztály eleve, és általában van vége a történeteknek, kerek egészek. Ez is egy kerek egész, csak más morált ad. Ott az előadás lezárja ezt a dolgot. Megsimogatják a krokodilt, amitől féltek, és megbarátkoznak vele, vagy a leopárdot, gepárdot… Ez egy nagyon jó dolog, én például imádom azt, amikor, akár előtte is, beszélek velük. Amikor Békéscsabán dolgoztam, akkor a Csipkerózsa című előadásban mi fogadtuk a nézőket, leültettük, helyre kísértük őket, beszélgettünk velük. Azért imádom ezt, mert ezáltal egy élő dolog lesz, nem egy tévészerűen működő előadás. Egy közösség jön létre a nézőkből és az előadókból, és ebbe beletartozik a műszak is. Azokból az emberekből, akik ott, akkor csinálják, egy közösség lesz. Ha van utólagos gondozása ennek a dolognak, egy utólagos beszélgetés, találkozás, az mindig jó.
(Fotó: Éder Vera)
- Azt hiszem a kisebb korosztályoknak nem is nagyon lehetne olyan előadást csinálni, aminek nincs úgymond lezárása.
- Igen, az ő fejlődésükben ez biztosan nem lenne jó. Azért kell nekik olyan meséket csinálni, aminek van vége. Ez is érdekes, hogy a mesék hogy raktározódnak el a gyerekben, mi az, amit megjegyez, mi az, amit később fölhasznál, ami inkább a tudatalattijába épül be. Azért kell nekik megoldásokat kínálni. Azt gondolom, nem véletlen, hogy akár a népmesékben is, ezek a kis királyfik elindulnak, van rá esélyük, hogy változtassanak, győzzenek, elérjenek valamit.
- Mesélsz egy kicsit arról, hogyan kerültél erre a pályára?
- Ez annyiban nem izgalmas, mert nekem az anyukám is bábszínész, Nagyváradon, Romániában, ezért tulajdonképpen a gyerekkoromat ott töltöttem bent a bábszínházban. 1989-ben átjöttünk még a nagy fordulat, Ceausescu bukása előtt. Itt beiratkoztam gimnáziumba, és egészen a végéig föl sem merült bennem, hogy mi, merre, meddig. Addig jártam a Harlekin Gyerekstúdióba, Koltai Judithoz, még általánosban. Ide amikor átjöttünk, rögtön beíratott édesanyám. Színjátszókör volt gyerekeknek, de jó volt nagyon. A gimnáziumban, amikor el kellett dönteni, mi akarok lenni, merre tovább, a nagy fordulópont, akkor megpróbáltam a színművészetit, hát mit nekem: persze nem vettek föl. Viszont pont a Budapest Bábszínházban indult egy bábtanfolyam, és oda pótfelvételin bejutottam. Mint általában a bábos szakmában, kevesebb volt a fiú, és szerencsém volt...
- Csak a szerencsén múlott, gondolom…
- Akkor még azt gondolom, hogy igen. Az igazgató úr, Meczner János meglátott bennem valamit, és Balogh Gézával, aki az osztályfőnök volt, úgy döntöttek, hogy fölvesznek. Onnantól kezdve pedig ez már egyenes, mert itt elvégeztem a tanfolyamot, akkor szerződtetett az igazgató úr, aztán lementem Zalaegerszegre a Griff Bábszínházhoz, aztán Békéscsabán voltam, de ez már nem az, ahogy rákerültem a pályára… J Aztán visszakerültem a Budapest Bábszínházba. De igazán mást nem is akarok csinálni. Ez kiderült, mert volt egy választóvonal az életemben: Zalaegerszegen olyan helyzetbe kerültem, hogy választani kellett, és én továbbra is azt választottam, hogy ezt akarom csinálni, mást nem akarok. A Jóisten meghozta azt a lehetőséget, hogy tudtam folytatni, és akkor jöttem rá, hogy én tényleg ezt fogom csinálni. Még hogyha elmegyek másnak is, mást dolgozni, civil munkát, ami nem pejoratív, mert hihetetlen jó lehet, csak hogy mellette mindig fogok készíteni előadásokat. Mert egyszerűen igényem van rá, hogy átadjam ezt, ami jön fentről.
- Mi az, amit a legjobban szeretsz benne?
- A legjobban azt, hogy az ember azt látja, hogy a nézőkben tud változást előidézni. Főleg azt, ha megnevetteti őket, ha elgondolkodtatja őket, ha azt érzem, hogy beülnek valahogy, és az, amivel elmennek, az egy többlet dolog. Hogy többet adok nekik. Adok nekik. Ez szerintem fontos. A görögök jól kitalálták, érezték ezt a katarzis dolgot. Ez egy nagyon-nagyon jó dolog, pontosan azért, mert átmossa az embert, és azért jó nézni, és azért jó csinálni, mert ha az ember jó dolgot csinál, az őt is átmossa. Igazán ezt szeretem benne. Mindig azon gondolkoztam, hogy szeretnék mesélni, de én nem tudok mesét, történetet kitalálni. Viszont át tudom adni a már meglévőt, és azt gondolom, hogy ez egy fontos dolog. Nem tudom, milyen mértékben az, de én saját magamhoz képest megpróbálom a legjobb mértékben ezt megtenni.
További írások a Semmi kapcsán:
2013. január 02. 11:04
Mit csináljunk a karácsonyi maradékkal?
Animáljunk, mi mást?!
És ha nagyon jók vagyunk - mint James Godwin -, reklám is lehet belőle, mint ebben az esetben.
2012. december 30. 17:05
Semmi-próbanapló 5.
Szász Emese jóvoltából ismét bepillanthatnak az olvasók a Semmi próbáiba.
„Akkor a kifelé tartó mozgás megáll majd, és a csillagok és rendszerek, vagy bármi, ami most van, befelé fog húzódni. Minden visszafelé fog mozogni, és a végén az egész egyszerűen összeesik. És azután nem történik semmi.” Stílusos lett volna a tervezett világvége előtt idézni Pierre Anthon apokalipszisről szóló jóslatát azzal a céllal, hogy ha nem érnénk meg a január 8-at, legalább ennyit engedjünk megtudni a darabból. De mivel sem a majáknak, sem a suméroknak, sem korunk Pierre Anthonának nem lett igaza ezennel, és a Semmi próbái zavartalanul folynak, tovább írjuk naplónkat.
Teszárek Csaba és Kiss Tibor az új dallal
Az előbb azt írtam, hogy a próbák zavartalanul folynak. Nos, ez nem teljesen igaz, ha például azt vesszük, hogy a múlt héten Kiss Tibi (igen, a Quimbyből) látogatott el egy próbára, amely többeknek okozott pulzusingadozást, szapora légzést. Persze nem a bábszínészeknek, dehogy. Ők csak megmutatták a már jól meghangszerelt és sokat gyakorolt nótákat és szakmai kíváncsisággal várták a szerző hozzászólását, javaslatait. Kiss Tibor pedig hozzászólt, előjátszott, előénekelt, készségesen segített, megmutatta a kizárólagosan a bemutatóhoz írott dalát és csodálattal a szemében nézte, ahogy Blasek Gyöngyi teljes progresszivitással a maga érdes hangján énekelte, hogy „skatulyákban alszik a város, de kidugja fejét az éjjeli manó”. J Ez volt talán a hét megkoronázása, azé, amelyik egy vargabetű kibogozásával telt, ugyanis a Toldi moziban egy félórás keresztmetszet bemutatására kellett készülni, ami persze némi átrendezést és sok időt igényelt.
Ennek kapcsán kiderült, hogy a közhely nem közhely többé és a bábszínház, illetve a Semmi összművészeti jelleget öltött azzal, hogy a Toldi mozi számára kis filmes vágóképeket készítettek, amelyekben a bábokat a rájuk jellemző külső helyszíneken is megszólaltatták. Sajnos ezek a bájos bábos mozgóképek nem képezik majd az előadás részét, de a blogon biztos feltűnnek majd egy váratlan pillanatban a bábok, akik fura helyeken, fura dolgokról beszélnek… Mindenki figyelmébe ajánlom őket!
Mórocz Adrienn Sofie-val (fotó: Éder Vera)
Átrendezni természetesen csak azt lehet, ami már meg van rendezve, ez nagyjából igaz, a forma lassan összeáll, megvoltak az első végigmenős próbák, amin kiderült, hogy „jól állunk”. Közben mi Mező Borival készítjük az interjúkat a bábosokkal, amiből sok mindenre fény derült. Közös tapasztalat például, hogy a karakterek nem tudnak sematikusak lenni, és a prekoncepcióhoz képest a próbák során egyre árnyalódik a kép róluk a játszók szemében is. Hoffer Károly alapvetően minden szinten a kezében tartja az irányítást, de sokszor előfordul, hogy egy-egy improvizatív mondat véglegesen bekerül a szövegbe, amitől az egész kicsit frissebb lesz. Itt jegyezném meg, hogy az előadás megtekintését konzervatív nagymamák számára csak kamaszgyerek felügyelete mellett ajánljuk! Az ugyanis a nyugalom megzavarására alkalmas nyelvi fordulatokat is fog tartalmazni, mi több, a nyugalom megzavarásáról szól, sőt, a minimális remény vele szemben, hogy megzavarja a nyugalmat!
Egyébként bábmozgatásban a finomítások már a mozdulatok kitisztázásánál tartanak. Számomra új dolog, hogy le kell szögezni, hogy egy adott jelenetben a szereplő hogyan álljon fel ülő helyzetből – pl. kirakja maga elé a lábát, előre hajtja a fejét és feláll – vagy hogy történetesen melyik gesztus tud a „legflegmább” lenni Sofie-tól: az, ha a rövid odalökött válasza után mindkét vállát megrándítja, vagy csak az egyiket, úgy, hogy a másik szereplő felé teszi ezt a gesztust, vagy frontálisan, kifelé.
Vannak balesetek is néha, például amikor a Godot-ra várva megalázott Luckyjához hasonló módon bőrönd helyett óriás gyufás skatulyákat és keresztet hordozó Kaj hátáról leesik a kereszt és eltörik… De a műhelyben ezt is megjavítják, hiszen ez itt Csodaország!
Ács Norbert és Tatai Zsolt (fotó: Éder Vera)
Az viszont még nem igaz, hogy a karakterek kialakítása a gyémánt csiszolásához hasonlatos. Személyenként teljesen eltérő, hogy ki hol tart lélektanilag a szerep értelmezésében: egyes szereplőknek még nagy utat kell megtenni a karakter felé, mások már jobban körvonalazódtak ebből a szempontból is. De szolgálhatunk egy jó hírrel: megszületett az ötlet, hogyan fejeződik be az előadás, már tudjuk, hogyan hal meg Pierre Anthon!
További írások a Semmi kapcsán:
2012. december 21. 16:21
Teszárek Csaba: "Egy párbeszéd elindítására alkalmas"
Agnes. Nagy Hans.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.
Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Teszárek Csabával folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.
Teszárek Csaba az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)
A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?
Mondhatok kettőt? Pierre Anthon és Ájtatos Kaj. Az érem két oldala. Az egyik állít valamit, megkérdőjelezhetetlenül elkezdi tagadni a mindenséget, a másiknak pedig van rá egy válasza.
Ha mégis meg kéne győznöd arról Pierre Anthont, hogy van valami értelme az életnek, hogyan tennéd azt? Érdemes-e egyáltalán megpróbálni ezt?
Gondolkoztam azon, hogy ő miért ilyen és miért kérdezi ezt. Valószínűleg azért, mert nagyon ráér gondolkodni és elmélkedni. Ha egy valóban éles helyzetbe kerülne akkor biztos, hogy felülbírálná ezt a kijelentését. Ahogyan a zuhanó repülőben sincsenek ateisták: amikor a közvetlen halál veszélye fenn áll, akkor mindenki van annyira gyáva és van benne akkora félelem az idegenségtől és az újtól, hogy valószínűleg átértékelné ezt a gondolatot és mégiscsak az életért magáért is akarna élni.
Szerinted elképzelhető-e a regényben megfogalmazott szituáció, tehát hogy fiatalok ilyen súlyos áldozatok árán megpróbálják meggyőzni társukat az értelmes életről?
Tulajdonképpen jó is lenne, ha az embereknek lennének ilyen fajsúlyos kérdéseik és mernének ezekről gondolkodni. Megdöbbentő, hogy a mi korunkban mindenki fél szembenézni a halállal, az elmúlással, a család fontosságával. Az emberek élete a felszínen zajlik, nem mernek áldozatokat hozni, az igazán nagy kérdéseket elodázzák. Egy párbeszéd elindítására mindenképp alkalmas ez a felvetés. Meggyőzni pedig nem tudom, hogy mennyire lehet vagy kell egy ilyen embert.
A te karaktereddel, a rockzenésznek készülő Jan-Johannal érzel-e valami közös tulajdonságot?
A zenének a nagyon mély szeretete és a gitározás egy közös pontunk, mert én is gitározom. Ő egy kicsit rezonőr karakter, aki rajta van az osztály hangulatán, és mindenkit figyel. Nem beszél sokat, rezdülésekből épül fel, amiben talán szintén kicsit hasonlítunk. Ez a világ is rezgések halmaza: míg a zene szabályos rezgés, addig a hétköznapok zaja, az életünk kísérőhangjai szabálytalan rezgések és ő ezeket érzi, átveszi. Átérzi, hogy a társai mit akarnak, mit mondanak, próbál velük menni, de közben van benne egy fegyelem és szabályozottság, ami kereteken belül tudja tartani ezeket a hatásokat.
A rendező által régebben feltett kérdésre válaszolva szerinted mit olvasna és milyen zenét hallgatna az általad játszott szereplő?
Végül is könnyű helyzetben vagyok, mert a történet szerint Rolling Stones-t és Beatlest hallgat ez a figura – egyébként én inkább az előbbit, de a Beatlest is elismerem és szeretem –, olvasni pedig talán zenészéletrajzokat olvas, miközben beleképzeli magát ezekbe a zenés életekbe. Kívülről tudja a Beatles-tagok és Jimi Hendrix életét is, hogy ki mikor, hol turnézott.
Te akartál valaha rockzenész lenni?
Az a szerencsés helyzet, hogy a bábszínházban ezt is aktívan művelhetem. Most már ez az ötödik vagy hatodik előadás, ahol a zenére nagy szükség van, és ennek nagyon örülök. A bábszínház és a zene nagyon jól kiegészíti egymást, és nem érzem azt, hogy Magyarországon most ez ügyben jobban ki lehetne teljesedni annál, mint hogy olyan közegben zenéljek, ahol fantasztikus keretek vesznek körül.
Teszárek Csaba a zenekari próbán (fotó: Mező Bori)
Hogyan lettél bábszínész?
A színháznak a hangulata és az atmoszférája fogott meg mindig is. Ez egy olyan elvarázsolt közeg, amiben az ember sokszor jobban otthon érezheti magát, mint a valóságban. A bábszínházra pedig ez hatványozottan igaz. Gyerekkoromban több előadást láttam, és nem emlékszem, miről szólnak, csak arra az érzésre, hogy ott akarok lenni ebben. Részese akarok lenni, mert olyat hoznak létre, ami nekem is jó, és biztos, hogy nekik is jó, mert különben máshogy ez nem működhetne.
Ezek szerint nem akartál soha prózai színész lenni?
Én ezt nem választanám így ketté. Az ország több jelentős prózai rendezőjével dolgozhattam. Bábos közegben megfordult már Valló Péter, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor és még sorolhatnám a neveket. Szakmánk hatalmas változásokon megy keresztül formailag és tartalmilag egyaránt. A Semmi szintén egy kereső előadás, kicsit vibráló, kicsit bizsergő, mint maga a mű: kérdéseket tesz fel, és nincsenek benne igazi állítások.
További írások a Semmi kapcsán:
A Budapest Bábszínház blogja a Budapest Bábszínházról és a bábszínházról. Azoknak a nézőknek, akik igazán nyitottak. Felnőtteknek is. Sőt!