babszinhaz

Minden generációnak melehet a maga „Mukk-élménye”: kinek az ötvenes évek – a kor lehetőségeihez képest – monumentális NDK-beli filmje; kinek a hetvenes évek sztárszereposztással készült magyar hangjátéka; kinek a nyolcvanas évek diafilmváltozata. Néhány adaptációt összegyűjtöttünk - de csak azért, hogy megmutassuk, milyen nem lesz a mi előadásunk. De először jöjjön egy színpadképterv, hogy milyen lesz:

A kis Mukk - színpadterv (fotó: Éder Vera)

És most jöjjön az emlékidézés!

Egy bábfilm A világ meséi sorozatból:

A legendás NDK-film több részben:

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

6. rész

A mai harmincasok egyik kedvenc magyar rádiójátéka 1979-ből:

A diafilm:

Bónuszként pedig egy zenei feldolgozás:

Bár talán úgy pontosabb lenne: bábok és bábanimációk filmekben.

Az 1999-es John Malkovich-menet főszereplője egy házassági krízisbe jutott bábos, aki nem tud megélni abból a pénzből, amit a bábozásért kap, így egy iropdában helyezkedik el, ahol felfedez egy rejtekajtót, ezen keresztül pedig egyenesen a hollywoodi filmsztár agyába tud bújni. A bábost karaktert John Cusack alakítja, aki (...) itt marionettezik.

A Ted címszereplője egy játékmackó, ami életre kel. Az animációban a stop motionből indult, azóta sokmilliós (dollárban persze) vállalattá vált Tippett Studio közreműködött. (Többek között ők jegyezték a Robotzsaru, a Jurassic park és az Alkonyat-sorozat számítógépes animációját is.)

A Mr Popper pingvinjei a Tedhez hasonlóan akár családi mozinak is számítható. Ha pedig valaki végignézi a stáblistát, jelentős hosszúságú animátorlistát talál.

Az a sztereotípia, hogy bábelőadások kizárólag gyerekeknek készülhetnek szerte a világon tartja magát. Szögezzük le (és ismételjük sokszor): a báb nem korosztály, hanem műfaj. Egy 2010-es kanadai dokumentumfilmben egy Dan Hurlin nevű bábos készít egy előadást egy olyan fotós életéről, aki a gazdasági világválság idején készítette portréfotóit. A film előadás készítéséről szól, és természetesen azokat a kérdéseket is boncolgatja, hogy mennyire emancipált a báb műfaja, milyen attitűddel gondolkodnak róla más, nem bábos színházcsinálók vagy épp a közönség.

Egy hollywoodi színésznek, jelesül John Turturrónak mi köze a bábhoz? Szicíliában, Turturro családjának múltját kutatja - egy 2009-es dokumentumfilm révén, amelynek nem csupán főszereplője, de egyik forgatókönyvírója is a színész-rendező - kiderült. Egy kritikus komoly nemzetközi televíziós potenciált lát a filmben, ráadásul Turturro neve jól cseng a nézők körében, így szerinte művészmozik is ráharaphatnak. (A magyar tapasztalatokat tekintve nem valószínű, hogy Kasszandra munkatársnak alkalmazta volna hölgyet...)

Egy valamivel hosszabb részlet, nem túl jó hangminőséggel ugyanebből a filmből:

A 2013-as színházi világnapra az olasz dráma- és dalszövegíró, dramaturg, színész, látványtervező, politikai aktivista Dario Fo írt üzenetet:

Hajdanán a hatalom intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette őket az országból. A színészek és a társulatok ma azzal kínlódnak, hogy helyet, színházat és közönséget találjanak; és mindennek a válság az oka. A hatalmon levők tehát már nem akarják ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a színészeknek se terük, se publikumuk nincs, akihez szólhatnának.

Ezzel szemben a reneszánsz korában, Itáliában a hatalomnak nehéz dolga volt, amikor féken akarta tartani a komédiásokat, mert azok nagy népszerűségnek örvendtek. Köztudott, hogy a Commedia dell’Arte színészeinek tömeges elvándorlása az Ellenreformáció korában következett be, amikor elrendelték a színházi terek elpusztítását, különösen Rómában, ahol a szent város meggyalázásával vádolták őket. XII. Ince pápa, a polgárság konzervatívabb és a klérus magas rangú képviselőinek kitartó nyomására 1697-ben elrendelte a Tordinona színház bezárását, amelynek színpadán a moralisták szerint a legtöbb obszcén előadást játszották.

Az Ellenreformáció korában, az Észak-Itáliában működő Carlo Borromeo bíboros tevékenységének nagy részét a "milánói hívek" megváltásának szentelte, méghozzá úgy, hogy különbséget tett a művészet, mint a szellemi nevelés legmagasabb formája és a színház között, amely szerinte a szentségtörés és a hiúság megnyilvánulása. Egy – a munkatársaihoz írt – levelében, amit emlékezetből idézek, többé-kevésbé a következőket fogalmazza meg:

"Mi, akik a mérgező gyomok elpusztítására vállalkozunk, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy tűzre vessük a gyalázatos szövegeket, hogy kitöröljük ezeket az emberi emlékezetből, és üldözzük azokat, akik mindezt kinyomtatják. Nyilvánvaló azonban, hogy amíg mi aludtunk, az ördög újra meg újra megújuló ravaszsággal munkálkodott. Mennyivel mélyebben hatja át a lelket az, amit a szem lát, mint ami az ilyen könyvekben olvasható! Mennyivel súlyosabban rombolja a fiatal fiúk és lányok elméjét a kimondott szó és az azt kísérő gesztus, mint a könyv lapjain olvasható holt szavak. Következésképpen sürgősen el kell űzni a városainkból a színészeket, ahogy ezt a nemkívánatos személyekkel tesszük."

Éppen ezért a válság megoldására az az egyetlen reményünk, hogy üldözni kezdenek bennünket és főleg azokat a fiatalokat, akik színházzal akarnak foglalkozni: így kialakul majd a komédiásoknak és színházcsinálóknak egy új diaszpórája, amely a tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt farag, és új színházat hoz létre.

Ma ünnepeljük ezt a számunkra igen fontos napot, ebből az alkalomból két megfontolandó üzenetünk is van. Egészen pontosan nem is a miénk, hanem Michael Morpurgo íróé és Yvette Hardie-é, aki az ASSITEJ elnöke. Az ASSITEJ, azaz a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Szövetsége azzal a céllal jött létre, hogy összefogja a világ gyermekszínházait, művészeit. A szövetség művészi, kulturális és pedagógiai céljai között szerepel a nemzeti határokon átívelő együttműködések, információ- és tapasztalatcsere, valamint a kölcsönös megértés és fejlődés megvalósítása az egyenlőség és a gyermekek művészethez való joga jegyében.

Michael Morpurgo író világnapi üzenete

Shakespeare egyszer azt írta "A játék a lényeg..." Igaza volt, de mégsem egészen! A történet a lényeg, és a játék a legkifejezőbb módja annak, hogy elmeséljük.

Csak a napokban jöttem rá arra, hogy ez miért így van. Elmentem egy találkozóra a (természetesen könyv- és filmformátumban is elérhető) War Horse című darab új szereplőgárdájával. Amíg a meséltem nekik Devonról, a gazdálkodásról és az első világháborúról, körülbelül 40 színész fogott közre, akik mind azért gyűltek össze, hogy életükben először játsszanak. Nem egyetlen ember meséli majd tehát a történetet (ahogyan én azt általában szoktam), hanem egy nagy társulat, aki szívét-lelkét, rengeteg energiáját, tudását és tehetségét viszi egy olyan előadásba, ami rabul ejti, elrettenti, felrázza, megnevetteti és könnyekig hatja majd a közönséget. Minden előadás (amit kisgyermekek és kamaszok százainak játszanak majd el) a felejthetetlenség irányába tett erőfeszítéstől marad majd emlékezetes.

A színház ereje, szóljon bár fiatalokhoz vagy idősekhez, a történetek, gondolatok, a színészek (és természetesen a háttérmunkálatokat végzők), valamint és legfőképpen a közönség együttműködésében rejlik: együtt játszunk, együtt függesztjük fel a hitetlenségünket, a képzelet azonos törekvései kötnek minket össze.

Azon fiatalok számára, akik először járnak színházban, a hatás áramütésszerű, már-már lebilincselő: a történet megelevenedik a szemük előtt, színészek cselekmény, zene, fény, mozgás, hang, látvány !  Ez az élmény megváltoztathat egy bontakozó életet – ezzel is gazdagítva mindannyiunkat.

A Handspring Puppet Company tagjai - akik a londoni National Theatre-beli, később a West Endre, majd a Broadway-re  előadás létrehozásában igen komoly szerepet játszanak - a lovak megalkotását és működését mutatják be ezen a videón:

Yvette Hardie, az ASSITEJ elnökének világnapi üzenete

Milyen értéket képvisel a színház a gyermek, vagy a serdülő életében?

Sokan és sokat írtak már a művészet értékéről és jelenleg is komoly vizsgálatok folynak szerte a világban, melyek a művészetek gyermekekre gyakorolt hatását igyekeznek feltárni: neurológiai, pszichológiai, fejlődés lélektani kutatások százai zajlanak jelen pillanatban is. Azonban bármennyire is képesek vagyunk mérni művészi munkánk hatását, a közönség reakcióinak egy jelentős része továbbra is számszerűsíthetetlen rejtély marad. Arra az egyszeri és elmélyült találkozásra gondolok színdarab és nézőközönség között, mely adott időben, adott térben történik meg, és ami a színházat olyan – jó értelemben véve – kiszámíthatatlanná és izgalmassá teszi.

A napokban eszembe jutott a mondás: “Megszámlálhatod az almában a magokat, de nem számolhatod meg az almákat a magokban.” Éppen így hat a színház a gyermekekre és a fiatalokra: lehetetlen számokba foglalni, de hiszem, hogy a művészeti élmény számtalan magot ültet el, melyből számlálhatatlan sok alma nő majd.

Pieter-Dirk Uys, ünnepelt dél-afrikai színész és író, aki hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozik egy Darling nevű kis faluban mesélte, hogy egyszer elvitt egy csapat gyereket egy városi kirándulásra. A faluból kifelé menet épp egy hegyen felfelé hajtott a busszal, amikor észrevette, hogy a mellette ülő kisgyerek hihetetlenül feszült. Amikor felértek a hegy tetejére is kitárult előttük a horizont az úttal és a távolban a tengerrel, a kisfiú csodálattal és megkönnyebbüléssel a hangjában kiáltott fel: “Ez még több!” Úgy hiszem, mi, akik gyerekeknek és az ifjúságnak játszunk a színpadon, éppen ezért vagyunk ott, ahol: hogy minden gyereket ráébresszünk arra, hogy igenis van “több” és “több” és “még több”!

Így amikor gyerekeknek készítünk színházi előadást, a “több” felfedezésének számtalan lehetőségét kínáljuk: még több örömet, még több nevetést, még nagyobb érdeklődést, rádöbbenést, nézőpontváltást, empatikus könnyeket, csodálatot és elragadtatást. Még többet abból, ami maga az élet.

Ezúton köszöntünk mindenkit, aki 2013-ban is velünk ünnepli a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világnapját és részt vesz a "Ma vigyél el egy gyereket a színházba" kampányban. Ki is számlálhatná meg, hány almamagot ültetünk így el?

A kampány filmje: