Agnes. Nagy Hans.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise.
Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.
Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Tatai Zsolttal folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.
(Fotó: Éder Vera)
- Amikor olvastad a könyvet, neked melyik karakter volt a legszimpatikusabb? Kivel tudtál a legjobban azonosulni?
- Maga a könyv elég nehéz és egyben furcsa is, már maga a téma is, amit fölvet. Azt hiszem, ezen a korszakon mindenki átesik kamaszkorában, én örülök, hogy ebből már kilábaltam, meg kell mondanom. Hogy ki volt az a figura? Most persze azt kellene mondanom, hogy Kaj, de igazából nem tudom. Az a különös, hogy én mindig azon gondolkoztam, hogy ha lennének szülők, akkor én valószínűleg velük lennék. Ha ők ezt megpróbálnák megoldani. Nagyon is hiányoltam személy szerint ezt a fellépést, hogy egy kicsit bölcsebb helyről jöjjön valami tanács vagy valami segítség a fiataloknak.
- Nem érezted úgy, hogy szívesen felráznád Pierre Anthont, vagy hogy te tudnál ellene érvelni? Végül is a gyerekek a könyvben nem mondanak ellent neki, hanem belemennek a játékba, ez engem például rendkívül bosszantott…
- Amiket Pierre Anthon mond, azok lehetnek egy ember számára problémák, és nem is feltétlenül kamaszkorban. De azt éreztem, hogy a gyerekek nem őt akarják meghazudtolni, hanem saját maguknak akarják bebizonyítani, hogy Pierre Anthonnak nincs igaza, ezért nem is igazán törődnek vele. Azt akarják bizonyítani, hogy igenis az ő életük, az valami. Határokat hágnak át, és egyikőjük sem mondja ki, hogy na itt a vége, ezt azért nem, mert ez így már nem éri meg. Engem nem is Pierre Anthon volt az, aki megdöbbentett, vagy akit megráztam volna, őt is biztos segíteni kellett volna – nekem itt hiányzik a szülő vonal -, hanem igazán a többieket, hogy milyen hülyeségekbe mennek bele emiatt, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy van egy világuk, amit igenis meg kell őrizni. Mert az van. De ez tényleg nehéz az ember életében, hogy ne bizonyítsa, hogy ő márpedig értékes, márpedig jó, márpedig szükség van rá. Hanem egyszerűen csak: jó, értékes és szükség van rá.
- Hogyan segítenél Pierre Anthonnak vagy a gyerekeknek? Hogy elhiggyék, hogy értékesek, és van értelme élni?
- Ez azért nehéz kérdés, mert ilyenkor mindig belegondolok abba, hogy amikor van egy újszülött, és elindul az életben, akkor az ember megpróbálja szülőként támogatni. Nekem még ugyan nincs gyermekem, de látom a példákat, milyen nehéz, és mennyire lehet látni kívülállóként, hogy jó irányba megy, vagy kevésbé jó irányba, vagy ott a szülők elszúrtak valamit… Nagyon nehéz dolog ilyen segítséget adni egy másik embernek. Az biztos, hogy meg kellene hallgatni, rengeteget kellene beszélgetni vele, kideríteni, hogy ez mitől van benne. Vagy lehet, hogy csak hagyni kellene egy kicsit. Persze ezekhez személyesebb kapcsolat kellene Pierre Anthonnal, de akkor úgy gondolom, lehetne segíteni rajta, mint ahogy olyankor is lehet, amikor az ember találkozik valakivel, és beszélgetnek. Ilyenkor látni a másik a szemében, hogy ő mit gondol, hogy hogyan kell alakítani egy beszélgetést, és ez így egyszerűbb. Ez biztos, hogy jobban segítene.
- Amikor neked volt ilyen periódus az életedben, akkor mi volt az, ami segített kilábalni belőle?
- Nekem ez nagyon rövid ideig tartott. Eleve későn érő voltam, mindent később csináltam, mint a többiek, és ez a szakasz is nagyon késő időszakban jött el. És mivel én mindig harcművészettel foglalkoztam, az sokat segített túl lenni rajta gyorsan, majdhogynem észrevétlenül. Édesanyám mindig mondta is, hogy nekem kimaradt ez a klasszikus lázadó kamasz korszak. Én ezt megúsztam, kopogom le…
- De még jöhet?!
- Igen, ez bármikor jöhet. :)
- Mennyire érzed reálisnak a Semmiben megírt szituációt?
- Az ember mindig reménykedik benne, hogy a megírt történet fikció marad, egy tanulság. Sajnos erre az élet sokszor rácáfol és megtörténik. Én abban szeretnék hinni, hogy ha egyszer, elindul egy ilyen lavina, akkor lesz valakinek annyi ereje, hogy megállítsa azt.
- Hogyan viszonyultál a karakteredhez, Kajhoz?
- Amikor elolvastuk a darabot, akkor volt egy-két beszólása Kajnak, amivel nem tudtam mit kezdeni. Persze egy nagyon vallásos gyereket képzeltem el, de olyat, aki akkor vallásos, amikor a családjával van, aki egy kicsit „kiteszi” ezt a dolgot. Azóta azért emberibb lett, ahogy olvastuk a szöveget, és kissé át is fordult bennem. Tulajdonképpen egy gyerek, akinek ott van ez a vallásosság, amit a családjától kap, de igazán ezzel nem tud mit kezdeni, nem tudja hova rakni, miközben bele akar illeszkedni a kamaszok világába, ahova ez annyira nem fér be. Olyan közösségben van, ahol ez nem téma. Megpróbál ő a vallásosság szerint dolgozni, de közben húzza az a másik dolog is, hogy azért együtt akar lenni a többiekkel. Érdekes, furcsán formálódik most bennem, mert kicsit kegyetlen is lesz. Pont azért, amit kér: a kutya fejét. Még akkor is, hogy egy állatról van szó, valakinek az életét elvenni kegyetlen dolog. Ettől bennem is alakul rendesen, hogy mennyire mozog az őrület határán ez a kérés - mert előtte ő is teljesítette azt, amit tőle kértek -, vagy mennyire a sajátja ez a dolog, hogy ezt ő kéri. Ezt még nem tudom eldönteni. Furcsa, de izgalmas.
- Mik azok a pontok, ahol találkozik a te személyiségeddel szerinted?
- A Jóisten megáldott humorral, amit szerencsére át is tudok adni, tehát nem csak magamban nevetek, és ezt továbbvitték a figurában. Izgága, van benne egy kis vibráció. Valahol ezen a részen találkozik Tatai Zsolt és Ájtatos Kaj. Ezt beszéltük is Hoffer Károllyal, hogy Kaj az osztály bohóca. Ez mindig megvan, minden osztályban. Itt is le van osztva minden szerep: a szép lány, a csúnya lány, az okos fiú… Elég tipikusan épül fel a mi osztályunk is. De azt gondolom, hogy mivel mindenki beleteszi a saját gondolatait a dologba, ettől lesz színes.
- Volt esetleg olyan dolog, ami számodra egyértelmű volt Kajjal kapcsolatban, aztán kiderült, hogy a rendező, a dramaturg teljesen máshogy gondolják?
- Inkább instrukció szinten volt ez. Miután elolvassa az ember a darabot, elindul az agyában egy film, persze mindenki önző módon a saját figuráját képzeli el, hogy majd mekkora utat fog bejárni. Én mást képzeltem el, de jobban tetszik, ami felé most tolódik. Az enyém sokkal sematikusabb volt.
- Azt tudjuk, hogy lesz majd az előadások után foglalkozás. Te hogy viszonyulsz az ilyen típusú dolgokhoz? Látod-e értelmét?
- Igen, mert azt érzem, hogy a darab nem úgy zárul le, hogy adna valami megoldásfoszlányt, vagy legalább egy olyan viselkedést mutatna, ami nem ezt követi, amit az összes gyerek követ. Ez elég nagy kérdőjelet hagy az emberben, mint ahogy bennünk is azt hagyott, mikor először olvastuk. Ezért mindenképpen kell, hogy legyen utána valami, ami levezeti. Mindenképpen kell a nézőkkel foglalkozni utána, hogy ne úgy engedjük el őket, hogy földobtunk egy labdát és az fönn is marad. Mert semmilyen labda nem maradhat fönn.
- Vettél már részt ilyen foglalkozáson?
- Itt a Bábszínházban néha, az előadások után van egy úgynevezett „állatsimogató”, amikor kihozzuk a bábokat és gyerekekkel beszélgetünk mindenféléről. Azért más ilyenkor a helyzet, mert kisebb a korosztály eleve, és általában van vége a történeteknek, kerek egészek. Ez is egy kerek egész, csak más morált ad. Ott az előadás lezárja ezt a dolgot. Megsimogatják a krokodilt, amitől féltek, és megbarátkoznak vele, vagy a leopárdot, gepárdot… Ez egy nagyon jó dolog, én például imádom azt, amikor, akár előtte is, beszélek velük. Amikor Békéscsabán dolgoztam, akkor a Csipkerózsa című előadásban mi fogadtuk a nézőket, leültettük, helyre kísértük őket, beszélgettünk velük. Azért imádom ezt, mert ezáltal egy élő dolog lesz, nem egy tévészerűen működő előadás. Egy közösség jön létre a nézőkből és az előadókból, és ebbe beletartozik a műszak is. Azokból az emberekből, akik ott, akkor csinálják, egy közösség lesz. Ha van utólagos gondozása ennek a dolognak, egy utólagos beszélgetés, találkozás, az mindig jó.
(Fotó: Éder Vera)
- Azt hiszem a kisebb korosztályoknak nem is nagyon lehetne olyan előadást csinálni, aminek nincs úgymond lezárása.
- Igen, az ő fejlődésükben ez biztosan nem lenne jó. Azért kell nekik olyan meséket csinálni, aminek van vége. Ez is érdekes, hogy a mesék hogy raktározódnak el a gyerekben, mi az, amit megjegyez, mi az, amit később fölhasznál, ami inkább a tudatalattijába épül be. Azért kell nekik megoldásokat kínálni. Azt gondolom, nem véletlen, hogy akár a népmesékben is, ezek a kis királyfik elindulnak, van rá esélyük, hogy változtassanak, győzzenek, elérjenek valamit.
- Mesélsz egy kicsit arról, hogyan kerültél erre a pályára?
- Ez annyiban nem izgalmas, mert nekem az anyukám is bábszínész, Nagyváradon, Romániában, ezért tulajdonképpen a gyerekkoromat ott töltöttem bent a bábszínházban. 1989-ben átjöttünk még a nagy fordulat, Ceausescu bukása előtt. Itt beiratkoztam gimnáziumba, és egészen a végéig föl sem merült bennem, hogy mi, merre, meddig. Addig jártam a Harlekin Gyerekstúdióba, Koltai Judithoz, még általánosban. Ide amikor átjöttünk, rögtön beíratott édesanyám. Színjátszókör volt gyerekeknek, de jó volt nagyon. A gimnáziumban, amikor el kellett dönteni, mi akarok lenni, merre tovább, a nagy fordulópont, akkor megpróbáltam a színművészetit, hát mit nekem: persze nem vettek föl. Viszont pont a Budapest Bábszínházban indult egy bábtanfolyam, és oda pótfelvételin bejutottam. Mint általában a bábos szakmában, kevesebb volt a fiú, és szerencsém volt...
- Csak a szerencsén múlott, gondolom…
- Akkor még azt gondolom, hogy igen. Az igazgató úr, Meczner János meglátott bennem valamit, és Balogh Gézával, aki az osztályfőnök volt, úgy döntöttek, hogy fölvesznek. Onnantól kezdve pedig ez már egyenes, mert itt elvégeztem a tanfolyamot, akkor szerződtetett az igazgató úr, aztán lementem Zalaegerszegre a Griff Bábszínházhoz, aztán Békéscsabán voltam, de ez már nem az, ahogy rákerültem a pályára… J Aztán visszakerültem a Budapest Bábszínházba. De igazán mást nem is akarok csinálni. Ez kiderült, mert volt egy választóvonal az életemben: Zalaegerszegen olyan helyzetbe kerültem, hogy választani kellett, és én továbbra is azt választottam, hogy ezt akarom csinálni, mást nem akarok. A Jóisten meghozta azt a lehetőséget, hogy tudtam folytatni, és akkor jöttem rá, hogy én tényleg ezt fogom csinálni. Még hogyha elmegyek másnak is, mást dolgozni, civil munkát, ami nem pejoratív, mert hihetetlen jó lehet, csak hogy mellette mindig fogok készíteni előadásokat. Mert egyszerűen igényem van rá, hogy átadjam ezt, ami jön fentről.
- Mi az, amit a legjobban szeretsz benne?
- A legjobban azt, hogy az ember azt látja, hogy a nézőkben tud változást előidézni. Főleg azt, ha megnevetteti őket, ha elgondolkodtatja őket, ha azt érzem, hogy beülnek valahogy, és az, amivel elmennek, az egy többlet dolog. Hogy többet adok nekik. Adok nekik. Ez szerintem fontos. A görögök jól kitalálták, érezték ezt a katarzis dolgot. Ez egy nagyon-nagyon jó dolog, pontosan azért, mert átmossa az embert, és azért jó nézni, és azért jó csinálni, mert ha az ember jó dolgot csinál, az őt is átmossa. Igazán ezt szeretem benne. Mindig azon gondolkoztam, hogy szeretnék mesélni, de én nem tudok mesét, történetet kitalálni. Viszont át tudom adni a már meglévőt, és azt gondolom, hogy ez egy fontos dolog. Nem tudom, milyen mértékben az, de én saját magamhoz képest megpróbálom a legjobb mértékben ezt megtenni.
További írások a Semmi kapcsán:
Az 1. próbanapló
A 2. próbanapló
Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával
Interjú Spiegl Annával
A 3. próbanapló
A 4. próbanapló
Interjú Pethő Gergővel
Interjú Teszárek Csabával
Az 5. próbanapló
