babszinhaz

Hutvágner Éva a Kivi rendezőjét, Gáspár Ildikót kérdezte az előadás létrejöttéről, ifjúsági színházról, a zene és a díszletek funkciójáról.

Fotó: Éder Vera

- Hogyan kerültél kapcsolatba a bábszínházzal?

- Először a Líra és Epika készülésekor, 2009-ben. Akkor Mácsai Pál, akivel az Örkény Színházban rendszeresen dolgoztam dramaturgként, felkért, hogy legyek ennek az előadásnak a dramaturgja. Elég hosszú volt az előkészítő folyamat: Szabó Borival és Varró Danival közösen agyaltunk a darabon, nagyon jó műhelymunka volt. A próbákon találkoztam Bercsényi Péterrel, aki Líra királyfit játssza. Lenyűgözött a bábszínészek alázatossága. Sokkal nagyobb, mint amihez az ember nem bábszínészek esetében szokva van.

- Hogyan és hol találkoztál a Kivivel először?

- A darabbal Mülheimben találkoztam, a színházi napok keretében. Itt előadások is voltak és egy kifejezetten gyermek- és ifjúsági színházi konferencia. (Ahova én nem tudom, hogy miért mentem el: talán egy ösztön sugallta. Kaptam egy meghívót természetesen, de hát sok helyről kapok meghívót.) Négy darabról beszéltünk: ezen kívül volt két holland és egy német dráma. Voltak ott német, ifjúsági színházzal foglalkozó dramaturgok (Németországban a gyerekszínházban a dramaturg és a drámapedagógus tulajdonképpen egy ember), akiknek nagyon komoly gyakorlatuk volt azzal kapcsolatban, hogy egy színdarab hogyan él meg az ifjúság körében. Ez a darab egyértelműen a legjobbnak találtatott, erről beszélgettünk a legtöbbet. A Kivi Németországban 2008-ban nyerte a legjobb ifjúsági dráma díjat, és akkor éppen készült két bemutatója is.

- Mit gondolsz a szövegről?

- Megmozgatja az emberek fantáziáját, egy erős írói hang szólal meg benne, erős a világa is. Az egyik fő erénye, hogy, bár nem dokumentarista dráma, mégis képes egy hihető és átélhető valóságot teremteni.

- Mit jelent a számodra (és a Kiviben) az ifjúsági színház?

- Igazából csak a darab kapcsán kezdtem el erről gondolkozni. A fiatalok, különösen a 14-18 év közöttiek nagyon fogékonyak, nagyon sokat gondolkodnak arról, hogy ők kicsodák-micsodák, miként tudják önmagukat meghatározni. Ez az életkor az, amikor nagyon sok minden eldől, ami az erkölcsi értékeket és a világnézetet illeti, a világról való gondolkodást. Ez a darab számomra elsősorban a szolidaritás fontosságáról szól. A közösség élménye egy jó élmény kell, hogy legyen, mert a közösség igenis segít a magánnyal szemben: az ember nem magányos lény. Ma már alapvetően minden arról szól, hogy az embernek egyedül kell tudni boldogulni, egyedül kell - már nagyon korán - ráállnia arra, hogy sikereket érjen el.  Az egyéni boldoguláshoz pedig sokszor az is hozzátartozik, hogy a többieket le kell győzni, hogy a többieken át is lehet (sőt, kell) gyalogolni minden további nélkül. Egy olyan világnézetet próbál sugallni a Kivi, amiben természetesen és magától értetődően van jelen a közösség felelőssége: hogy mindenkinek föl kell ismernie azt a feladatot az életében, ami ki tudja tölteni, ki tudja teljesíteni őt, és, hogy ebben egymásra is szükségünk van. Ebben benne van a közösség felelőssége is, az, ami alapvetően nagyon hiányzott az elmúlt húsz-harminc év oktatásából (az enyémből is). Hogy a döntéseinkért felelősek vagyunk. A közös és az egyéni döntéseinkért egyaránt.

- Mennyiben kapcsolódik ez a gondolatkör ahhoz, hogy osztálytermekben fog folytatódni áprilistól az előadások sora?

- Mivel az osztályközösség egy létező közösség, ez talán segít nekik a tovább-gondolkodásban. Maga a színház is egy alkotóközösség kell, hogy legyen. Pont az a lényege, hogy közösen, közösségben alakul. Ahogy Nádas Péter mondta: a színház összelélegzés.  

- Ez az oka a nézők egymás felé fordításának, a tér elrendezésének?

- Ennek alapvetően inkább praktikus oka van: az előadásnak osztályteremben is működnie kell. A négy hét alatt, ami rendelkezdésre állt, nem akartam két külön előadást rendezni., így ez tűnt a legpraktikusabbnak. Ezt a négyzet alakú teret bárhol ki lehet alakítani, és körbe lehet ülni. Egy fekete színházi térben azonnal felmerül az igénye annak, hogy legyenek falak, ami előtt játszódik valami: legalább egy fal legyen - kezdetben Eszterrel (Kálmán Eszter, az előadás látványtervezője) egy U alakú nézőtérben gondolkodtunk, de amikor bementem ebbe a térbe, rádöbbentem, hogy nem akarom egyik falat se nézni! Üljük körbe teljesen! Most úgy működik, mint egy kis sziget. Bárhol lerakható, csak egy konnektor kell hozzá.

Spiegl Anna és Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

- Mit kell tudni még az előadás képi és hangzó világáról?

- Azért van benne looper, mert nincs díszlet. Nagyon zeneinek találtam már elsőre is ezt a darabot, zenével akartam strukturálni, felépíteni. Először arra gondoltam, hogy ha a capella énekelnek, az elég lehet. De aztán rájöttem, hogy ez csak nagyon szűk mezsgyét adna, nem tudunk elég messzire jutni így. Ekkor támadt az az ötletem, hogy legyen ez a looper. Volt itt tavalyelőtt a kortárs drámafesztiválon egy fantasztikus amerikai stand up performance-művész, Reggie Watts, aki két looperrel dolgozott, és hihetetlenül csodálatos zenéket csinált a szemünk előtt pillanatok alatt - bár ő hangszert is használt. A tárgyak zenélésre is alkalmasak. Ahogyan használjuk őket, már eleve absztrakció: nem csak azt jelentik, ami önmaguk, hanem, amiről beszélünk közben, amit mesélünk róluk. Ugyanakkor teljesen váratlanul létre lehet hozni velük egy tér-élményt, egy hangkulisszát, amitől megteremtődik egy párhuzamos valóság. Úgy tekintek ezekre, mint az én díszletfalaimra, magára a díszletre.  

- Az előadásban megjelenik egy-egy dallamfoszlány is, amelyek az előadás végén egy dal szólamaivá állnak össze. Hogyan jutottatok ehhez a Fonográf-számhoz?

- Gyerekkoromban hallottam. A fejemben volt ez a dal és egyszer csak sok év után újból beugrott. Evidensen jónak éreztem. Megmutattam Árpinak (Kákonyi Árpád, az előadás zenei vezetője), aki azonnal azt mondta, hogy ez telitalálat.

- Hogyan alakult ki az alkotócsoport?

- Árpival már egyszer dolgoztam a Két néni előadásában (Két néni, ha megindul, Gáspár Ildikó első rendezése, az előadás az Örkény Színházban látható). Vele ízlésben, zenei gondolkodásban is nagyon egyetértünk, így jól tudunk együtt dolgozni. A Két néni kapcsán új dalokat is kellett írnia. Nehéz volt megfogalmazni, hogy milyen dalt szeretnék, úgy, hogy nem értek hozzá, és csak érzeteket tudok mondani. Ő azonnal megírta tökéletesen. Nem volt második próbálkozás, mert elsőre jó volt. A többiek: Kálmán Eszter úgy került bele, hogy eredetileg Izsák Lilivel akartam csinálni, akivel a Két nénit is csináltam. Neki kisbabája született, ezért le kellett, hogy mondja a felkérést. Ő ajánlotta Esztert maga helyett. Amikor találkoztunk és elkezdtünk beszélgetni, teljesen egyértelmű volt, hogy működni fog. Julinak (Neudold Júlia) olvastam a Színház.hu-n a szakdolgozatát. Azt éreztem, hogy ez a csaj nagyon ért ehhez az egész iskolai, fiataloknak szóló színházhoz. Neki egyébként még van egy európai színházi ízlése, ami kicsit tágabb, mint amihez Magyarországon szokva vagyunk. Szaidával pedig egy párizsi tetőteraszon beszélgettünk úgy igazán először, és már akkor mondtam neki, hogy szeretnék vele dolgozni. Szeretem a kedvességét és a higgadtságát. Mindig jókor mond valami okosat.

- Mennyit fog még változni az előadás?

- Biztosan lesznek még kisebb változások. Most, hogy találkozunk a közönséggel, ki fogja adni magát, hogy mi működik, mi nem működik. Hogy mi az, amit jobban ki kéne bontani. Vagy el kéne dobni.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

"Először is, még mielőtt" - Bercsényi Péter, Spiegl Anna és a Kivi

A Semmi történetéhez a rendező a Quimby zenei világát érezte a leginkább adekvátnak, így került az előadásba a Homo defectus, Az otthontalanság otthona, a Magam adom, a Pedofíling, a Don Quijote ébredése, illetve egy olyan dal, amelyet kifejezetten ehhez a produkcióhoz írt Kiss Tibor, aki több alkalommal is benézett a próbákra, ötleteket adott, segítette az előadásban zenélő színészeket. Mező Bori és Szász Emese interjúja.

Milyen kapcsolatod volt eddig a bábszínházzal?

Nagyon különleges kapcsolatom van a Budapest Bábszínházzal, ugyanis az én nagymamám itt volt nyolc vagy tíz évig ruhatáros. Majdnem mindig, amikor Budapestre jöttünk a szüleimmel, akkor idejöttünk meglátogatni a nagyit, aki a szomszéd Rózsa utcában lakott. Mivel gyerekként csak a környező utcákban játszhattam, sokszor elkísértem őt a munkába. Később a Képzőművészeti Egyetemre jártam, ami gyakorlatilag farszomszédja a színháznak.

Zenéket írtál már színházi előadás számára?

Volt, hogy használták a zenéinket, volt, hogy konkrétan egy előadáshoz írtunk dalokat, volt, hogy játszottunk darabban. A Centrál Színházban, Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok című darabjában például több mint négy évig, előtte egy másik Shakespeare-darabban és a Kolibri Színházban, Az ördög éve című darabban használtak fel néhányat a számaink közül, illetve oda egy-két dalt írogattunk is. De soha nem utasítottunk el színházi felkérést.

A regényt olvastad?

Igen, sőt… Egy olyannyira jó könyvnek tartom, hogy ha lett volna időm és lehetőségem, akár konkrét zenei anyaggal is előálltam volna. Ihletőnek tartom, és nagyon érvényes dolgokról szól.

Te hogyan élted meg a kamaszkort?

Egy pici ilyen volt benne... Dunaújvárosban nevelkedtem, kevéssé volt inspiráló az a közeg, amiben felnőttünk, de pont ezért volt a Semmi világához hasonlatos. Kitaláltunk magunknak dolgokat, amivel felrúgjuk a port és magunkat szórakoztatjuk. Az, hogy zenekart csináltunk, vagy az, hogy bombákat gyártottunk, vagy bármilyen lehetőséggel, ami a kedvünk ügyébe került, megpróbáltuk kitölteni azt az üres teret, amiben éltünk. Tehát ilyen tekintetben hasonló volt. A gimnáziumban pedig pont egy picit ellentétes volt a magatartásunk, mert ’89-ben, amikor érettségiztem, új rendszer volt készülőben, és mi fontosnak éreztük azt, hogy részt vegyünk az előző bomlasztásában. Ez adott nekünk némi energiát az élethez. Kicsit ellentétes volt, mint itt a fán ülő főhős mondandója, sokkal inkább egy várakozással teli, fura szabadságérzetünk volt. Azt éreztük, hogy most egy nagyon jó világ jön, csak segítenünk kell lebontani a falakat. Volt egy karakteresen kivehető ellenség, ami összegyűjtötte az embereket, így volt mit támadni. A rendszerváltás után aztán sokkal manipulatívabbá és alattomosabbá vált ez a nem látható ellenségkép.

A zenétek ehhez képest időben hogyan változott?

A zene és a világ folyamatosan változik, de vannak olyan alaptémák, amik állandóan foglalkoztatnak minket. Sokszor az emberekben lecsapódó történetek érdekelnek inkább, mint konkrétan társadalmi vagy politikai kérdések. Bár most elég inspiráló a közeg, szóval most születik egy-két olyan dal, ami konkrétabban társadalomkritikus.

Ha te állítottad volna össze az előadás zenei anyagát a saját dalaitokból, megegyezett volna ezzel a mostanival?

Igen, mert ha nem az operett műfaját nézzük, ahol a főhős szájába adódnak dal formájában azok a mondatok, amik előtte prózában jelentek meg, hanem inkább egy brechti eltartással, árnyaltabban sejlik fel egy-egy ilyen dal, akkor mindenképpen. Sokféle emóciót járnak át a dalok és sokféle témához illeszthetők olyan átjárásokon, kis hidakon keresztül, amiken keresztül odalényegülhetnek egy-egy mondanivalóhoz.

És ha te lennél a zenei szerkesztő, és nem választhatnád a Quimbyt, akkor milyen zenét választanál?

Nekem volt egy olyan ötletem, amit javasoltam is a rendezőnek, hogy a magyar könnyűzenéből lehetne választani dalokat úgy, hogy szinte minden jelentősebb zenekartól egyet. Ebben lett volna Hiperkarma, Balaton, Kispál és a Borz stb. Rengeteg dal beugrott, ami jó lehetett volna. De valamiért ezt az ötletet ő elvetette.

Ha kellene írni egy történetet a Quimby-dalokból, az hogyan nézne ki?

Szerintem ez most zajlik. Tehát mi a magunk történetét írjuk, a bennünk és körülöttünk zajló eseményeket. És ha mi úgy éljük meg ezt, hogy a zenekarnak, amit lát a közönség, csak egyik oldala a színpadi teljesítmény, mert emellett van egy műhelymunka, meg egy emberi kaland a rengeteg sztorival a külföldi utazásokról, turnékról, akkor abból látjuk, hogy a zenekar tulajdonképpen a saját történetét írja. Nekünk van egy belső viszonyunk bizonyos dalokkal és történetekkel, tehát ezek nem légből kapott dolgok. Ezért ezek a dalok egy-egy mérföldkövét jelzik annak, hogy hol tart a banda. És így a csapatnak a története a daloknak egyfajta gerincét vagy véredényeit jelentheti.

Mondanál pár szót a dalok megírásának körülményeiről?

Mindegyik más. A Magam adom szövegét például Livius írta, ahhoz én írtam egy pár zenét. Végig beakadt ez a forgós, mantrázós dolog. Én csak hozzátettem pár akkordot meg egy kis dallamot. Az a Liviusnak egyfajta vallomása valami félrelépésről.

Neked melyik a legszemélyesebb dalod?

Sok. A Don Quijote ébredése például. A Most múlik pontosan is az, csak az most nagyon reflektorfényben van, meg már lerágták róla az utolsó bőrt is, de az is nagyon személyes.

Triviális kérdés, és persze nyilván benne van a dalaidban, de mit üzennél a mai fiataloknak?

Nagyon tetszik az, ahogyan most megmozdult a diákság, annyira szimpatikusak és annyira velük vagyok lélekben, hogyha kell valami segítség, szóljanak! :) Nagyon fontos, hogy az ő jövőjükről van szó. Én azt hiszem, hogy amikor mi fiatalként nekimentünk a világnak, iszonyatosan nagy reményekkel voltunk, hogy miénk a világ, csodálatos dolgok fognak történni. Kiderült közben az elmúlt huszonvalahány évben, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, és nem értem, hogy miért nem sikerül beteljesíteni ezeket a reményeket. Amikor hozzányúlnak a kultúrához meg hozzányúlnak a fiatalokhoz, akkor már én is dühös leszek. Nagyon szomorú, hogy ennyi fiatal elhagyja Magyarországot, annyira reménytelen a jövőképük, hogy nem tud körvonalazódni egy olyanfajta látomás, hogy ebben az országban jó lesz élni. Én nagyon szeretem ezt az országot és Budapestet, mert iszonyatosan nagy potenciál van benne. Csak ez az ország húsz éve is egy nagyon jó lehetőség volt. De ami most folyik az elmúlt tizenvalahány évben, az nagyon roncsoló, romboló. Ezt be kéne fejezni. És ezért tök jó, hogy a fiatalok felemelik a hangjukat. Bízom bennük. Tudom, hogy rengeteg olyan érték van ebben az országban, amire büszkék lehetünk, ezekre kéne odafigyelni. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy még mindig csak egy jó lehetőség az ország. Tök jó lenne megélni azt, hogy elindult valami.

A centinek és a próbaidőszaknak már nagyon a végén járunk, hamarosan itt a bemutató. Tartottunk sajtótájékoztatót, volt több interjú és riport az előadás kapcsán, nemsokára kezdődik a fotóspróba. Közben jött több csomag küldemény Dániából: Rikke Louise Fage-Fjord, Christiensen Egenbo és Gert Schomacker voltak olyan kedvesek, hogy egy kupac dán újságot és magazint küldött nekünk (köszönjük nekik és Pataki Jánosnak, aki közvetítette a kérést), és a budapesti dán követség munkatársaitól is kaptunk lapokat a Semmihez. Mező Bori pedig újra írt a próbanaplóba.

A bábok (fotó: Éder Vera)

Aki azt gondolná, hogy december 31-én kongott a Bábszínház az ürességtől, annak nemcsak azért nem lenne igaza, mert fél 11-től Misi mókust a vándorútján követhették a kisebbek a nagyszínpadon, hanem azért sem, mert reggel 8-tól komoly munka folyt a nagyobbakkal a Játszó-téren. Ez a nap sem múlhatott el Semmi nélkül: a világosítók és a tervező-rendező, a rendezőasszisztenssel karöltve mintegy tíz órát töltött a színházban, hogy beállítsák az előadás fényeit.

Mert ez most már a főpróbahét. Hiába volt a színészeknek két nap szabadságuk (már akinek volt), szerdától keményen folytatódtak a próbák reggel tíztől este tízig. Öt nap van a bemutatóig. Azt mondják, ilyenkor jó esetben már csak végigmenős próbák vannak, hogy a színészek mindent rögzíteni tudjanak. A fények persze mindenkinek újak. Sokszor nincsenek is a helyükön. Elő-előfordul, hogy Pierre Anthon a sötétből szónokolt, vagy hogy perceknek tűnő másodperceket kellett várni arra, hogy kikapcsoljanak egy oda nem illő fényt és a hozzá kapcsolódó hangot. Estefelé ezért volt, hogy mégis részpróbákat ítélt azokra a helyekre a döntőbizottság feje, Hoffer Károly. Ez persze nem azt jelenti, hogy az előzőleg már említett "Jól állunk" mondat ne lenne érvényes még mindig. Sokan mondják, volt már, hogy egy előadásnak a második felvonását kezdték el ekkor csinálni, nemhogy a pontosításokon dolgoztak volna. Ezért nem kell aggódni: bőven készen lesz itt minden a bemutatóig.

Főleg, hogy ma délelőtt végre meglettek a jelmezek is. Hohó! Mikor volt már az, mikor a bábszínészek mezei fekete ruhában mozgatták bábjaikat, esetleg eltakarta őket a paraván! Ilyet ma már ritkábban látni. Itt különben is sokkal összetettebb volt a feladat, hiszen a bábszínészek prózai színészekként is megjelennek (kettő az egyben!). Narrációval van teletűzdelve a darab, ami sok bonyodalmat hozott magával. Figyelni kell, nehogy összezavarodjon a néző, épp ki beszél - a báb vagy az ember. Hiszen a gyermek és a felnőtt énje így egyszerre van jelen a karaktereknek, egyszer-egyszer nem biztos, hogy egyértelmű, kit látunk épp. Sokszoros koncentrációt igényel ez mindenkitől.

Szóval pár órás vásárolgatás után végre meglettek a jelmezek. Mindenki képzelje maga elé, ahogy a nyolcadik A, vagyis nyolc bábszínész a rendezővel beveti magát a WestEnd mélységeibe, hogy megtalálja a tökéletes ruhadarabokat, majd felvéve "divatbemutatót" tart a néhány "otthonmaradottnak"! Pár igazítás, cipőfestés, nadrágcsere, és már jó is lesz mindenkié; a jelmezes próba ideje is közelít.

Próbaruhában (fotó: Éder Vera)

Még mindig kerülnek ki mondatok, sőt nemrég bekerült egy új dal. (A kezdő nótával együtt kettő, bár ez nem volt meglepetés.) Pallai Mara csodálatos hangját igazán kár lett volna nem megmutatni a nézőközönségnek, de érzelmileg is szükséges, hogy ott, abban a szituációban történjen még valami. Enélkül kissé lezáratlan maradt volna Elise hajlevágásának tragédiája.

Ez előadásban rengeteget kell pakolnia a szereplőknek. Előbb át kell vinni a bábot, majd visszamenni középre, felvenni a gitárt. Előbb be kell ékelni a keresztet a halomba, be kell rakni mindent a helyére, majd utána lehet menni zenélni. Előbb le kell pakolni a padot, jó helyre húzni, majd vigyázni, nehogy kilógjon mögüle a báb, majd csak ezután lehet figyelni arra, ami körülötte történik. Ilyeneken látszik, mennyivel "egyszerűbb" lehet báb nélkül próbálni. Ennek következménye az is, hogy több technikai problémával kell megküzdeni, mint egy "normális" előadásban.. Még az is okozhat kavart, ha valaki rosszul mozdítja a bábja kezét, és a fa odakoppan valamihez, bezörög egy-egy megszólalásba. Mindig körültekintőnek kell lenni, épp látszódik-e ki, mit csinál. Nincs értelme például egy szép kézmozdulatnak, ha azt eltakarja az előtte álló színész, vagy ha a közönségből nem látja a harmadik-negyedik sor. Persze egy színházban mindig vannak jobb meg rosszabb helyek, de nem lehet ez a fő vezérelv...

Emesével tegnap a próba szünetében bejárhattuk a színház műhelyeit. Mivel a Semmi bábjait már befejezték, viszont a következő előadásét még nem kezdték el csinálni, ezért nem sikerült munka közben elcsípnünk őket, viszont láthattunk jó néhány bábtervet. Sofie-t, Hamupipőkét, sőt már Monyók figuráját is a következő bemutatóból, a Fehérlófiából. Aki még nem járt a hátsó traktusban, de érdekli, milyen is lehet, annak figyelmébe ajánlom ezt a videót, amiben a Semmiről is szó esik.

Boldog új évet kívánunk mindenkinek, és találkozzunk egy januári vagy későbbi Semmi-előadáson! :)

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Tatai Zsolttal folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.

(Fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a könyvet, neked melyik karakter volt a legszimpatikusabb? Kivel tudtál a legjobban azonosulni?

- Maga a könyv elég nehéz és egyben furcsa is, már maga a téma is, amit fölvet. Azt hiszem, ezen a korszakon mindenki átesik kamaszkorában, én örülök, hogy ebből már kilábaltam, meg kell mondanom. Hogy ki volt az a figura? Most persze azt kellene mondanom, hogy Kaj, de igazából nem tudom. Az a különös, hogy én mindig azon gondolkoztam, hogy ha lennének szülők, akkor én valószínűleg velük lennék. Ha ők ezt megpróbálnák megoldani. Nagyon is hiányoltam személy szerint ezt a fellépést, hogy egy kicsit bölcsebb helyről jöjjön valami tanács vagy valami segítség a fiataloknak.

- Nem érezted úgy, hogy szívesen felráznád Pierre Anthont, vagy hogy te tudnál ellene érvelni? Végül is a gyerekek a könyvben nem mondanak ellent neki, hanem belemennek a játékba, ez engem például rendkívül bosszantott…

- Amiket Pierre Anthon mond, azok lehetnek egy ember számára problémák, és nem is feltétlenül kamaszkorban. De azt éreztem, hogy a gyerekek nem őt akarják meghazudtolni, hanem saját maguknak akarják bebizonyítani, hogy Pierre Anthonnak nincs igaza, ezért nem is igazán törődnek vele. Azt akarják bizonyítani, hogy igenis az ő életük, az valami. Határokat hágnak át, és egyikőjük sem mondja ki, hogy na itt a vége, ezt azért nem, mert ez így már nem éri meg. Engem nem is Pierre Anthon volt az, aki megdöbbentett, vagy akit megráztam volna, őt is biztos segíteni kellett volna – nekem itt hiányzik a szülő vonal -, hanem igazán a többieket, hogy milyen hülyeségekbe mennek bele emiatt, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy van egy világuk, amit igenis meg kell őrizni. Mert az van. De ez tényleg nehéz az ember életében, hogy ne bizonyítsa, hogy ő márpedig értékes, márpedig jó, márpedig szükség van rá. Hanem egyszerűen csak: jó, értékes és szükség van rá.

- Hogyan segítenél Pierre Anthonnak vagy a gyerekeknek? Hogy elhiggyék, hogy értékesek, és van értelme élni?

- Ez azért nehéz kérdés, mert ilyenkor mindig belegondolok abba, hogy amikor van egy újszülött, és elindul az életben, akkor az ember megpróbálja szülőként támogatni. Nekem még ugyan nincs gyermekem, de látom a példákat, milyen nehéz, és mennyire lehet látni kívülállóként, hogy jó irányba megy, vagy kevésbé jó irányba, vagy ott a szülők elszúrtak valamit… Nagyon nehéz dolog ilyen segítséget adni egy másik embernek. Az biztos, hogy meg kellene hallgatni, rengeteget kellene beszélgetni vele, kideríteni, hogy ez mitől van benne. Vagy lehet, hogy csak hagyni kellene egy kicsit. Persze ezekhez személyesebb kapcsolat kellene Pierre Anthonnal, de akkor úgy gondolom, lehetne segíteni rajta, mint ahogy olyankor is lehet, amikor az ember találkozik valakivel, és beszélgetnek. Ilyenkor látni a másik a szemében, hogy ő mit gondol, hogy hogyan kell alakítani egy beszélgetést, és ez így egyszerűbb. Ez biztos, hogy jobban segítene.

- Amikor neked volt ilyen periódus az életedben, akkor mi volt az, ami segített kilábalni belőle?

- Nekem ez nagyon rövid ideig tartott. Eleve későn érő voltam, mindent később csináltam, mint a többiek, és ez a szakasz is nagyon késő időszakban jött el. És mivel én mindig harcművészettel foglalkoztam, az sokat segített túl lenni rajta gyorsan, majdhogynem észrevétlenül. Édesanyám mindig mondta is, hogy nekem kimaradt ez a klasszikus lázadó kamasz korszak. Én ezt megúsztam, kopogom le…

- De még jöhet?!

- Igen, ez bármikor jöhet. :)

- Mennyire érzed reálisnak a Semmiben megírt szituációt?

- Az ember mindig reménykedik benne, hogy a megírt történet fikció marad, egy tanulság. Sajnos erre az élet sokszor rácáfol és megtörténik. Én abban szeretnék hinni, hogy ha egyszer, elindul egy ilyen lavina, akkor lesz valakinek annyi ereje, hogy megállítsa azt.

- Hogyan viszonyultál a karakteredhez, Kajhoz?

- Amikor elolvastuk a darabot, akkor volt egy-két beszólása Kajnak, amivel nem tudtam mit kezdeni. Persze egy nagyon vallásos gyereket képzeltem el, de olyat, aki akkor vallásos, amikor a családjával van, aki egy kicsit „kiteszi” ezt a dolgot. Azóta azért emberibb lett, ahogy olvastuk a szöveget, és kissé át is fordult bennem. Tulajdonképpen egy gyerek, akinek ott van ez a vallásosság, amit a családjától kap, de igazán ezzel nem tud mit kezdeni, nem tudja hova rakni, miközben bele akar illeszkedni a kamaszok világába, ahova ez annyira nem fér be. Olyan közösségben van, ahol ez nem téma. Megpróbál ő a vallásosság szerint dolgozni, de közben húzza az a másik dolog is, hogy azért együtt akar lenni a többiekkel. Érdekes, furcsán formálódik most bennem, mert kicsit kegyetlen is lesz. Pont azért, amit kér: a kutya fejét. Még akkor is, hogy egy állatról van szó, valakinek az életét elvenni kegyetlen dolog. Ettől bennem is alakul rendesen, hogy mennyire mozog az őrület határán ez a kérés - mert előtte ő is teljesítette azt, amit tőle kértek -, vagy mennyire a sajátja ez a dolog, hogy ezt ő kéri. Ezt még nem tudom eldönteni. Furcsa, de izgalmas.

- Mik azok a pontok, ahol találkozik a te személyiségeddel szerinted?

- A Jóisten megáldott humorral, amit szerencsére át is tudok adni, tehát nem csak magamban nevetek, és ezt továbbvitték a figurában. Izgága, van benne egy kis vibráció. Valahol ezen a részen találkozik Tatai Zsolt és Ájtatos Kaj. Ezt beszéltük is Hoffer Károllyal, hogy Kaj az osztály bohóca. Ez mindig megvan, minden osztályban. Itt is le van osztva minden szerep: a szép lány, a csúnya lány, az okos fiú… Elég tipikusan épül fel a mi osztályunk is. De azt gondolom, hogy mivel mindenki beleteszi a saját gondolatait a dologba, ettől lesz színes.

- Volt esetleg olyan dolog, ami számodra egyértelmű volt Kajjal kapcsolatban, aztán kiderült, hogy a rendező, a dramaturg teljesen máshogy gondolják?

- Inkább instrukció szinten volt ez. Miután elolvassa az ember a darabot, elindul az agyában egy film, persze mindenki önző módon a saját figuráját képzeli el, hogy majd mekkora utat fog bejárni. Én mást képzeltem el, de jobban tetszik, ami felé most tolódik. Az enyém sokkal sematikusabb volt.

- Azt tudjuk, hogy lesz majd az előadások után foglalkozás. Te hogy viszonyulsz az ilyen típusú dolgokhoz? Látod-e értelmét?

- Igen, mert azt érzem, hogy a darab nem úgy zárul le, hogy adna valami megoldásfoszlányt, vagy legalább egy olyan viselkedést mutatna, ami nem ezt követi, amit az összes gyerek követ. Ez elég nagy kérdőjelet hagy az emberben, mint ahogy bennünk is azt hagyott, mikor először olvastuk. Ezért mindenképpen kell, hogy legyen utána valami, ami levezeti. Mindenképpen kell a nézőkkel foglalkozni utána, hogy ne úgy engedjük el őket, hogy földobtunk egy labdát és az fönn is marad. Mert semmilyen labda nem maradhat fönn.

- Vettél már részt ilyen foglalkozáson?

- Itt a Bábszínházban néha, az előadások után van egy úgynevezett „állatsimogató”, amikor kihozzuk a bábokat és gyerekekkel beszélgetünk mindenféléről. Azért más ilyenkor a helyzet, mert kisebb a korosztály eleve, és általában van vége a történeteknek, kerek egészek. Ez is egy kerek egész, csak más morált ad. Ott az előadás lezárja ezt a dolgot. Megsimogatják a krokodilt, amitől féltek, és megbarátkoznak vele, vagy a leopárdot, gepárdot… Ez egy nagyon jó dolog, én például imádom azt, amikor, akár előtte is, beszélek velük. Amikor Békéscsabán dolgoztam, akkor a Csipkerózsa című előadásban mi fogadtuk a nézőket, leültettük, helyre kísértük őket, beszélgettünk velük. Azért imádom ezt, mert ezáltal egy élő dolog lesz, nem egy tévészerűen működő előadás. Egy közösség jön létre a nézőkből és az előadókból, és ebbe beletartozik a műszak is. Azokból az emberekből, akik ott, akkor csinálják, egy közösség lesz. Ha van utólagos gondozása ennek a dolognak, egy utólagos beszélgetés, találkozás, az mindig jó.

(Fotó: Éder Vera)

- Azt hiszem a kisebb korosztályoknak nem is nagyon lehetne olyan előadást csinálni, aminek nincs úgymond lezárása.

- Igen, az ő fejlődésükben ez biztosan nem lenne jó. Azért kell nekik olyan meséket csinálni, aminek van vége. Ez is érdekes, hogy a mesék hogy raktározódnak el a gyerekben, mi az, amit megjegyez, mi az, amit később fölhasznál, ami inkább a tudatalattijába épül be. Azért kell nekik megoldásokat kínálni. Azt gondolom, nem véletlen, hogy akár a népmesékben is, ezek a kis királyfik elindulnak, van rá esélyük, hogy változtassanak, győzzenek, elérjenek valamit.

- Mesélsz egy kicsit arról, hogyan kerültél erre a pályára?

- Ez annyiban nem izgalmas, mert nekem az anyukám is bábszínész, Nagyváradon, Romániában, ezért tulajdonképpen a gyerekkoromat ott töltöttem bent a bábszínházban. 1989-ben átjöttünk még a nagy fordulat, Ceausescu bukása előtt. Itt beiratkoztam gimnáziumba, és egészen a végéig föl sem merült bennem, hogy mi, merre, meddig. Addig jártam a Harlekin Gyerekstúdióba, Koltai Judithoz, még általánosban. Ide amikor átjöttünk, rögtön beíratott édesanyám. Színjátszókör volt gyerekeknek, de jó volt nagyon. A gimnáziumban, amikor el kellett dönteni, mi akarok lenni, merre tovább, a nagy fordulópont, akkor megpróbáltam a színművészetit, hát mit nekem: persze nem vettek föl. Viszont pont a Budapest Bábszínházban indult egy bábtanfolyam, és oda pótfelvételin bejutottam. Mint általában a bábos szakmában, kevesebb volt a fiú, és szerencsém volt...

- Csak a szerencsén múlott, gondolom…

- Akkor még azt gondolom, hogy igen. Az igazgató úr, Meczner János meglátott bennem valamit, és Balogh Gézával, aki az osztályfőnök volt, úgy döntöttek, hogy fölvesznek. Onnantól kezdve pedig ez már egyenes, mert itt elvégeztem a tanfolyamot, akkor szerződtetett az igazgató úr, aztán lementem Zalaegerszegre a Griff Bábszínházhoz, aztán Békéscsabán voltam, de ez már nem az, ahogy rákerültem a pályára… J Aztán visszakerültem a Budapest Bábszínházba. De igazán mást nem is akarok csinálni. Ez kiderült, mert volt egy választóvonal az életemben: Zalaegerszegen olyan helyzetbe kerültem, hogy választani kellett, és én továbbra is azt választottam, hogy ezt akarom csinálni, mást nem akarok. A Jóisten meghozta azt a lehetőséget, hogy tudtam folytatni, és akkor jöttem rá, hogy én tényleg ezt fogom csinálni. Még hogyha elmegyek másnak is, mást dolgozni, civil munkát, ami nem pejoratív, mert hihetetlen jó lehet, csak hogy mellette mindig fogok készíteni előadásokat. Mert egyszerűen igényem van rá, hogy átadjam ezt, ami jön fentről.

- Mi az, amit a legjobban szeretsz benne?

- A legjobban azt, hogy az ember azt látja, hogy a nézőkben tud változást előidézni. Főleg azt, ha megnevetteti őket, ha elgondolkodtatja őket, ha azt érzem, hogy beülnek valahogy, és az, amivel elmennek, az egy többlet dolog. Hogy többet adok nekik. Adok nekik. Ez szerintem fontos. A görögök jól kitalálták, érezték ezt a katarzis dolgot. Ez egy nagyon-nagyon jó dolog, pontosan azért, mert átmossa az embert, és azért jó nézni, és azért jó csinálni, mert ha az ember jó dolgot csinál, az őt is átmossa. Igazán ezt szeretem benne. Mindig azon gondolkoztam, hogy szeretnék mesélni, de én nem tudok mesét, történetet kitalálni. Viszont át tudom adni a már meglévőt, és azt gondolom, hogy ez egy fontos dolog. Nem tudom, milyen mértékben az, de én saját magamhoz képest megpróbálom a legjobb mértékben ezt megtenni.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel

Interjú Teszárek Csabával

Az 5. próbanapló

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sophie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Teszárek Csabával folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.

Teszárek Csaba az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?

Mondhatok kettőt? Pierre Anthon és Ájtatos Kaj. Az érem két oldala. Az egyik állít valamit, megkérdőjelezhetetlenül elkezdi tagadni a mindenséget, a másiknak pedig van rá egy válasza.

Ha mégis meg kéne győznöd arról Pierre Anthont, hogy van valami értelme az életnek, hogyan tennéd azt? Érdemes-e egyáltalán megpróbálni ezt?

Gondolkoztam azon, hogy ő miért ilyen és miért kérdezi ezt. Valószínűleg azért, mert nagyon ráér gondolkodni és elmélkedni. Ha egy valóban éles helyzetbe kerülne akkor biztos, hogy felülbírálná ezt a kijelentését. Ahogyan a zuhanó repülőben sincsenek ateisták: amikor a közvetlen halál veszélye fenn áll, akkor mindenki van annyira gyáva és van benne akkora félelem az idegenségtől és az újtól, hogy valószínűleg átértékelné ezt a gondolatot és mégiscsak az életért magáért is akarna élni.

Szerinted elképzelhető-e a regényben megfogalmazott szituáció, tehát hogy fiatalok ilyen súlyos áldozatok árán megpróbálják meggyőzni társukat az értelmes életről?

Tulajdonképpen jó is lenne, ha az embereknek lennének ilyen fajsúlyos kérdéseik és mernének ezekről gondolkodni. Megdöbbentő, hogy a mi korunkban mindenki fél szembenézni a halállal, az elmúlással, a család fontosságával. Az emberek élete a felszínen zajlik, nem mernek áldozatokat hozni, az igazán nagy kérdéseket elodázzák. Egy párbeszéd elindítására mindenképp alkalmas ez a felvetés. Meggyőzni pedig nem tudom, hogy mennyire lehet vagy kell egy ilyen embert.

A te karaktereddel, a rockzenésznek készülő Jan-Johannal érzel-e valami közös tulajdonságot?

A zenének a nagyon mély szeretete és a gitározás egy közös pontunk, mert én is gitározom. Ő egy kicsit rezonőr karakter, aki rajta van az osztály hangulatán, és mindenkit figyel. Nem beszél sokat, rezdülésekből épül fel, amiben talán szintén kicsit hasonlítunk. Ez a világ is rezgések halmaza: míg a zene szabályos rezgés, addig a hétköznapok zaja, az életünk kísérőhangjai szabálytalan rezgések és ő ezeket érzi, átveszi. Átérzi, hogy a társai mit akarnak, mit mondanak, próbál velük menni, de közben van benne egy fegyelem és szabályozottság, ami kereteken belül tudja tartani ezeket a hatásokat.

A rendező által régebben feltett kérdésre válaszolva szerinted mit olvasna és milyen zenét hallgatna az általad játszott szereplő?

Végül is könnyű helyzetben vagyok, mert a történet szerint Rolling Stones-t és Beatlest hallgat ez a figura – egyébként én inkább az előbbit, de a Beatlest is elismerem és szeretem –, olvasni pedig talán zenészéletrajzokat olvas, miközben beleképzeli magát ezekbe a zenés életekbe. Kívülről tudja a Beatles-tagok és Jimi Hendrix életét is, hogy ki mikor, hol turnézott.

Te akartál valaha rockzenész lenni?

Az a szerencsés helyzet, hogy a bábszínházban ezt is aktívan művelhetem. Most már ez az ötödik vagy hatodik előadás, ahol a zenére nagy szükség van, és ennek nagyon örülök. A bábszínház és a zene nagyon jól kiegészíti egymást, és nem érzem azt, hogy Magyarországon most ez ügyben jobban ki lehetne teljesedni annál, mint hogy olyan közegben zenéljek, ahol fantasztikus keretek vesznek körül.

Teszárek Csaba a zenekari próbán (fotó: Mező Bori)

Hogyan lettél bábszínész?

A színháznak a hangulata és az atmoszférája fogott meg mindig is. Ez egy olyan elvarázsolt közeg, amiben az ember sokszor jobban otthon érezheti magát, mint a valóságban. A bábszínházra pedig ez hatványozottan igaz. Gyerekkoromban több előadást láttam, és nem emlékszem, miről szólnak, csak arra az érzésre, hogy ott akarok lenni ebben. Részese akarok lenni, mert olyat hoznak létre, ami nekem is jó, és biztos, hogy nekik is jó, mert különben máshogy ez nem működhetne.

Ezek szerint nem akartál soha prózai színész lenni?

Én ezt nem választanám így ketté.  Az ország több jelentős prózai rendezőjével dolgozhattam. Bábos közegben megfordult már Valló Péter, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor és még sorolhatnám a neveket. Szakmánk hatalmas változásokon megy keresztül formailag és tartalmilag egyaránt. A Semmi szintén egy kereső előadás, kicsit vibráló, kicsit bizsergő, mint maga a mű: kérdéseket tesz fel, és nincsenek benne igazi állítások.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel