Talán kevesen tudják - bár a vitrinek miatt gondolhatják -, hogy a Budapest Bábszínház nem csupán színház, de kiállítóhely is: az előcsarnok ad helyet a Koós Iván Galériának, ahol továbbra is nagy figyelmet fordítunk a hazai báb- és színháztörténet kiemelt alkotóinak bemutatására. Az évad első kiállítása a Budapest Bábszínházban 2002 és 2012 között dolgozó tervezők munkáiból készült. A Báblátvány című tárlatot Balla Margit rendezte.
A huszonkét kiállító között hazai és külföldi, tapasztalt és a pályát kezdő, a báb műfajában otthonosan mozgó és a területre első alkalommal kiránduló tervezők egyaránt megtalálhatóak. A 2013. február 14-ig nyitva tartó tárlaton Bagossy Levente (Líra és Epika – ezért a munkáért Bagossy Leventét Szabadkán és Zágrábban, a 43. PIF Nemzetközi Bábszínházi Fesztiválon a legjobb bábokért járó díjjal tüntették ki), Balla Margit (Egy kiállítás képei, Bábpuccs, A szarvaskirály), Bodor Judit (Csillagfiú), Boráros Szilárd (Péter Pán, Rozi az égen, Rózsa és Ibolya), Bródy Vera (Mi újság a Futrinka utcában?), Dan Fraticiu (Don Quijote), Gombár Judit (Faust), Grosschmid Erik (Vadhattyúk), Horányi Júlia (A hattyúk tava), Julija Skuratova (Hamuban sült mese, Hárun és a mesék tengere), Kiss Gabriella (Übü király és a magyarok), Koszta Zoltán (A gyáva kistigris), Kováts Tamás (Egy egér naplója), Lisztopád Krisztina (Pettson és Findusz), Majoros Gyula (Noé bárkája), Mátravölgyi Ákos (Mackó és az állatok), Matyi Ágota (Andersen-mesék – Jómadarak), Miareczky Edit (Lúdas Matyi), Jaroslav Milfajt (Szentivánéji álom), Orosz Klaudia (Eszem a gesztenyét, Barackvirág, Szegény Dzsoni és Árnika), Sipos Katalin és Sisak Péter (Hajnali csillag peremén), Tihanyi Ildikó (Mesék a Tejúton túlról), Wunder Judit (Tehén a Holdon) munkái tekinthetők meg.
A kiállítást Götz Béla díszlettervező a Lúdas Matyi bemutatója előtt az alábbi szavakkal nyitotta meg:
Kedves tervező művészek, bábművészek, kedves megjelentek!
Az emberi kultúrák hajnalán a művészet egyik útja a bábok megteremtésével kezdődött. Halott tárgyakból, természet adta anyagokból élőt varázsolni, ez volt a cél. A hétköznapi funkciókat ellátó környezeti elemeket más összefüggésekbe helyezve-emelve rácsodálkozhattunk a szemünk elé táruló, új, mozgó világra. Ahogy a csecsemő boldogan fedezi fel az akkor még akaratától függetlenül táncoló ujjait.
Mi most itt egy furcsa temetőben járunk. Tetszhalottakat bámulunk. Ezernyi ötlet, lehetőség van bezárva az üvegkoporsókba. Ezek a színes rongyocskákból, fadarabokból, újságpapírból összeragasztott – drótozott valamik már nagy utat jártak be idáig. Nem természetes módon jöttek a világra. Szülőjük az emberi gondolat. Az ő kilenc hónapjuk a tervező asztaltól indult el, szakértő műhelyeken keresztül jutottak az értő kezekbe, így napról-napra fokozatosan teltek meg élettel.
Az európai polgári kultúra játék mackót adott a kezünkbe. Ez a különleges lény lett első, még néma beszélgető társunk, vele őszintén megoszthattuk bizonytalan érzéseinket a körülöttünk nyüzsgő világról, neki tehettük fel legnehezebb kérdéseinket, hogy hol lesz a mi helyünk ebben a kaotikus térben, vele teremthettük meg azt a belső harmóniát, amit aztán egy életen át próbálunk újra megtalálni. Ha bábtechnikailag nézzük, talán a legprimitívebb tárgy, vagyis igazi klasszikus találmány. A gyermeki hitvilág a mackó segítségével könnyedén fogadja el azt a bolondos ötletet, hogy az állatok társadalma emberi nyelven kommunikál egymással. Csúnyán becsapjuk őket, de ennek árán módot kapnak az előttük álló sokszor rettenetes évek egy szebb, gazdagabb feldolgozására a művészet által. Aki ezt az ajándékot nem fogadja el, vagy lehetősége sincs megismerésére, később talán egyszerű alkoholista lesz, de optimális esetben tudományos kutató, a delfinek ének-beszédét próbálja egy életen át megfejteni, vagy a madár rajok égi táncrendjének csodáját.
A bábok széles skálájú látványvilága megnyitja a kölykök szemét az emberi lét sokszínűsége felé, találkozik nemesen metszett arcú hősökkel, mennyei szépségű királykisasszonyokkal, de az egyszerűbb formák is mélyen hatnak rá, itt ezek bája ragadhatja el. Másrészt ugyanolyan fontos, hogy feltárul előtte a groteszk értéke, a figurákban megjelenő humor gazdagsága is.
A bábalkotás különös lehetősége, hogy módja van csak azokat a részeket felépíteni, amiket fontosnak tart a karakter létrehozásához. Kiemel és eltűntet, szabadon bánik az arányokkal. – Azzal nem kell foglalkoznia, hogy egy kissé megfáradt testet valahogy szebbnek mutasson. Ráadásul itt egy ember lehet húszcentis, de akár három méter magas is. Az elefántot bekaphatja a kisegér. Az ebeknek lehet emberi arca, és a humán teremtmény külsőleg is mutathat vadállati képet.
Az igazi báb a vele játszók meghosszabbított testrészévé válik. Az anyag és a lélek a mozgatás művészete által egy új személyiségben egyesül. A néző boldogan merül el a metamorfózisban. A tervező is részesül ebben a szabad átalakulásban, de a bábszínészre a folyamatos átrepülés bizonyos veszélyekkel járhat. Az évtizedeken át hozzánőtt figura visszahat saját személyiségére. Ahogy a kutya gazdája idővel elkezd kedvencére hasonlítani, úgy ragadhat bele egy kiscica, vagy egy királykisasszony a művész lelkébe. – Csak játék! – intette Ádám Ottó felhevült színészeit az esti előadás után, ha nehezen vették elő a kapukulcsot, hogy visszatérjenek polgári otthonaikba. Talán kissé másképpen, de igaz lehet ez a bábművészekre is.
Ahogy ez a kiállítás mutatja az embereken, állatokon és növényeken túl a holt tárgyak is életre kelthetők, megszemélyesíthetők ezen a színtéren. Egy létra öröm-táncot járhat, egy kavics fellázadhat, lerázhatja magáról a szennyet, haragos arcukat mutatják a természet erői, a víz uralma, vagy közénk jönnek a csillagképek dallamos, éteri repkedéssel.
A fenti kis kavicsdarab egy pálcikára tűzve néhány ecsetvonással idős úr fejévé változhat – a bölcs gyerekek egyáltalán nem hiányolják kezét-lábát, és nem lepődnek meg, ha emberi hangon szól hozzájuk. Pars pro toto! – A művészet örökbecsű igazsága sugárzik a bábszínház minden egyes figurájából – és ezek a részecskék a talált, vagy felkutatott tárgyak a tervező fantáziája és az akárhány éves gyermeki lényű nézők összjátéka folytán az öröm forrásává válnak - helyettesítve színpadi alakokat, vagy azok testrészeit. A szegény sárgarépa is csak itt találja meg végre léte igazi értelmét – a hóember orraként.
Érdekes módon általában az ipar termékei, ha eredeti funkciójukban alkalmazzuk a bábszínpadon, a legkevésbé illeszkednek környezetükbe. Elszomorít, csalódást okoz olyan textíliával találkozni egy báb-öltözetben amit egyszerűen méterárúnak nevezhetünk. Ha az anyag vastagsága, esése, redőzhetősége alkalmatlan a zsugorított emberkékre, ez hitelteleníti a sokat ígérő szobrász és festői munkát.
Kiállításunk különlegessége, hogy itt a vitrineken kívül is kószál néhány műtárgy. Ők azok, akik teljes testi valóságukban jelennek meg az előadásokban, olykor jelmezekbe és maszkok mögé bújva, máskor testarányaikat is megváltoztatva a bábok közé vegyülve, vagy élő hangszerként, esetleg kezükben egy idegen szempárral megkettőzve személyiségüket.
Talán nincs is az országban még egy hely, ahol az irodalmi és zenei értékek ilyen gazdag tárháza jöhetne létre – befogadó talajául stílusoknak, egyéni látványvilágoknak. Homérosztól Varró Dánielig gázolhatnak a tervezők a költői sorok barázdáiban, a szél ide Mozart és Ligeti hívogató szirén énekét hozza, vagy éppen furulyaszót. Ilyen talajon sok-sok virág nyílik gyerekek és felnőtt gyerekek gyönyörűségére.
Ezen a nyáron a Londoni Olimpiai Játékok kísérő programja – a Kulturális Olimpia – igen nagy rangot adott a mai bábművészetnek. Az életnagyságú paripa figurának minden idegszálát élővé varázsolta a mozgató együttes. Megjelenése ilyen előkelő helyzetben új kérdéseket és lehetőségeket vet fel a bábművészet és korunk kapcsolatában. Lenyűgöző volt az anatómiailag pontosnak tűnő váz és a bábművészek koreográfiájának összhangja, a tervezés és kivitelezés tökéletessége. Produkciójuk méltó helyre került emlékezetünkben, Koós Iván Petruskája és Bródy Vera Fából faragott királyfia mellé.
Bizony, duplán, mert 
