A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Hannig Dóra színháztudomány mesterszakos a Károli Gáspár Református Egyetemen. Az elmúlt évadban többször járt nálunk, a Színházak éjszakáján önkénteskedett, és a Szigetre is kicsábítottuk. Az ő beszámolóját olvashatjátok.
Forrás: Hups Crew/Facebook
Az események alakulása úgy hozta, hogy a Sziget Fesztivál 0. napját a Hups Crew nevű formációval tölthettem, melynek tagjai Spiegl Anna, Szolár Tibor, Hoffer Károly, Czupi Dániel és Fehér Dániel. Szerencsémre nem először jutottam ki Európa egyik legnagyobb könnyűzenei rendezvényére, különben biztos, hogy csak kapkodtam volna a fejem. (Aki járt már az Óbudai-szigeten ebben az időszakban, tudja, miről beszélek.)
A bejutást követően megkerestük az eligazító pontot, ami egy lekerített, öltözővel ellátott kis udvar volt. Itt zenészek hangoltak, fellépők beszélgettek egymással, tornászok melegítettek, mi meg egy faasztalhoz telepedve vízzel frissítettük magunkat. Várakozás közben történetekkel szórakoztattak - remélem, következő blogbejegyzésünk már tartalmazza az egyik hupsosunk (annyit elárulhatunk, hogy az illető férfi) tütüs szalagavató táncát.
Öt órakor útra keltünk a hangszerekkel és a kellékekkel, hogy megfelelő – árnyékos és forgalmas - játszóhelyet találjunk. Két helyszínt választottunk a nagyszínpad környékén. Az egyik a Sziget fehér műanyag betűi előtt volt, a másik egy ásványvizes pult mellett, ahová külhoni vendégeink azzal a bizakodással léptek, hogy a csöppnyi poharak pálinkát, és nem egy korty ízesített vizet tartalmaznak, de sajnos csalódniuk kellett.
Bábművészeink koncepciója a következő volt: egy népdal fel/átdolgozást egy rövid műsorszám követett, amelyet a látogatók odafigyeléssel kísértek. Feladatom, a szórólapozás hálás munka volt, ugyanis rengeteg klassz érdeklődővel sikerült beszélgetnem. Többen is jelezték, hogy rendszeresen járnak a Bábszínházba, sőt, olyan kamaszlányokkal is találkoztam, akiknek már volt szerencséje osztályukkal megnézni a Semmi című előadást.
Összefoglalóul lássuk miből maradtak ki azok, akik nem találkoztak velünk a Szigeten: szenzációs zenei élményből, szuper „minielőadásokból”, a színészekből áradó lendületességből - a jókedv mindenkire átragadt, külföldiekre és magyarokra egyaránt -, nevetésből és a matricaosztásból. Nekem mindenképp egy felejthetetlen nap volt, és örülök, hogy több év Sziget-mellőzés után ilyen csodás emberek társaságában telt el a 0. nap
A Sziget nulladik napjára készülve posztoljuk az életigenlő számot, amit Kiss Tibi írt a Semmi című előadásunkhoz:
Teszárek Csaba és Kiss Tibi a dal születésekor
Szeretem a langyos szelet,
a bárányfelhős kéklő eget
szeretem a pipacsmezőben
bújócskázó gyermekszemet
szeretem a hegyvidéket,
a patakpartot, a messzeséget
szeretem a hold udvarát
csiklandozó csillagképet
Miért is mondanád hogy ne
hogy ennek semmi értelme
miért nem mozdul meg benned
az égvilágon semmise
miféle kétely marasztal
ezt honnan hoztad magaddal
ide
Szeretem az utca zaját
egy vigasztaló barát szavát
szeretem az istállóink
frissen kaszált szalma szagát
szeretek a hóban járni
vagy csak úgy elmélázni
hétköznapi semmiségen
mindegy nekem jöhet bármi
Miért is mondanád hogy ne
hogy ennek semmi értelme
miért nem mozdul meg benned
az égvilágon semmise
miféle kétely marasztal
ezt honnan hoztad magaddal
ide
A bábműfajt a nulladik napon a Hups! képviseli, benne Hoffer Károly - a Semmi rendezője és tervezője -, Spiegl Ana - aki Agnest játssza - és Szolár Tibor - aki Pierre Anthont alakítja -, illetve Czupi Dániel és Fehér Dániel; ok öten idén végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen bábszínész szakon.
Az előző posztban utaltunk egy félmondattal arra, hogy az épületben Nemzeti Színház Kamaraszínháza is játszott, először 1924-ben. Arról, hogy miért kellett az új játszóhely, néhány évvel később a színházat vezető Hevesi Sándor így írt: a „kis színház megteremtését akut szükséggé tették az államháztartásban beállott megszorítások, amelyek a Nemzeti Színházat dilemma elé állították. Vagy csökkenteni kellett a személyzetet (ami a nagy klasszikai műsor elsorvadásával járt volna), vagy módot találni a személyzet olyan fokú foglalkoztatására és kihasználására, amelynek anyagi eredménye födözetet nyújtson az elmaradt szubvenció-tételek pótlására.” Hevesi igazgatásának második évében tehát előre menekült, és a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó hathatós segítségével 1924. szeptember 26-án az Andrássy úti épület új cégtáblát kapott. Zilahy Lajos Grassalkovicsával nyitottak, majd olyan darabok következtek, mint Szigligeti Edétől a Mama, Shaw Candidája, Beaumarchais-tól A sevillai borbély vagy Hauptmanntól A bunda, de a ma már teljesen ismeretlen Jancsi és a királyfi, Péterke meggyógyul (mindkettő Ourliac), Alice, ülj a kandallóhoz (Barrie).
Egy évadot maradtak csupán, átköltöztek a volt Blaha Lujza Színház épületébe – ez a mai Újszínház –, az utca nevét pedig tiszteletből Szerecsenből Paulay Edére változtatták. A költözést a művészi mellett komoly társadalmi okokkal magyarázta Hevesi: „csak olyan nézőteret vállalhatok, amelynek emelete és karzata is van, mert a Nemzeti Színház még Kamaraszínházában sem tarthatja távol magától az olcsó helyek gazdáit, az intelligens szegényeket és az intelligens ifjúságot.”
A Nemzeti Színház Kamaraszínházának homlokzata (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)
A második Nemzeti-etap jóval hosszabb ideig tartott. A színház centenáriumi évadában, 1937-ben költözött ide vissza, a nyitóelőadás Herczeg Ferenc Kék rókája volt. Míg a darab az 1926-os ősbemutató idején tizennégyszer került színre, ez alkalommal jórészt a főszereplőnek, Bajor Gizinek köszönhetően 228-szor tették fel az égető „Járt-e Cecil a Török utcában?” kérdést. Hét szűk esztendő után tehát ismét lett a Nemzeti Színháznak kasszadarabja jegyüzérekkel, vasárnap hajnal a pénztár előtt állókkal. A következő tomboló sikerre csupán három évet kellett várni, ami viszont még ennél is népszerűbbnek bizonyult: Márai Sándor Kalandja (bemutató: 1940. október 16.) a maga két évadon át tartó 351-es szériájával páratlannak számított a Nemzeti színház- és kultúrtörténetileg jelentős, tízes-húszas, maximum harmincas-negyvenes előadásszámaival bevételt tekintve nem túl izmos bemutatóival szemben. Az objektív szemtanúk szerint a siker magyarázatának oka: a közönség az akkoriban népszerű műfajt, az orvosdarabot látta a színpadon, és nem vette észre a polgárság történelmi szerepéről szóló drámát.
Németh Antal igazgató az új magyar programot erősítendő műsorra tűzte a Villanyfénynél című drámát – a Kék róka miatt öt hónappal később a tervezettnél. „Németh László egykori bemutatóin részt venni mára színháztörténeti rangot jelent. Akkor azonban egy teljes évadon át tartó, kínos vesszőfutással járt” – írta Magyar Bálint A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográfiájában.
Emellett Molière Fösvényét, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című művét (A hit győzelme címmel), a Szentivánéji álmot, a Csongor és Tündét, illetve Székely Júliától egy Ibsen-továbbgondolást, a Nóra leányait játszották a Kamaraszínházban. Ez utóbbi darabot öt este után, a szélsőjobboldal bűzbombákat, előadás alatt csörgő vekkereket, élő békákat is bevető támadása miatt vették le.
Az igazgató egyik legérdekesebb vállalkozását az Andrássy útra tervezte: Az ember tragédiája kamaraváltozatát; az előadás premierjét 1939. május 14-én tartották. Nem monumentalitása miatt számított fontosnak ez a bemutató, épp ellenkezőleg: Németh azt kereste, hogyan lehet az addig egyébként kizárólag nagyszabású előadásokban játszott Tragédiát jóval kisebb színpadon, jóval korlátozottabb technikai feltételek mellett érvényesen és teatralitást tekintve hatásosan színre vinni. A díszlet központi eleme egy oltár volt: „Számunkra most ez a színpad nemcsak formailag oltár, hanem lényegében is. (...) Szeretném, hogy ha nemcsak ez a keret bizonykodna amellett, hogy a közönség vallásos játék tanúja lesz. Vallásos játéké, olyan játéké, amely az életről gondolkodik és az életről való gondolkodása közben eljut az ember örök és megoldhatatlan problémáira adható egyetlen feleletig: a letérdeplésig Isten előtt!”. Lucifer „funkcióját” keresve pedig megállapította, hogy Madách az ő alakjában „mintázza meg azt a géniuszt, aki az örök embernek megmutatja a földi dolgok hiábavalóságát; a vana cupiditas gloriae-t (Egyiptom), a vana potestas-t (Athén), a vana voluptas-t (Róma), és így tovább az örök vanitatum vanitast.”” (Idézet innen.)
Korabeli plakát (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)
A háborús évekről legyen elég annyi, hogy a politika a színházakat, különösen a Nemzetit nem kímélte, önjelölt és valódi hatalmasok szóltak bele hivatalosan és nem hivatalosan a mindennapokba, a műsorpolitikába, és tettek tönkre színészpályákat. Az Andrássy úton az utolsó, az évadban egyetlen bemutatót 1944. november 3-án tartották (Paul Raynal: A férfi szíve, rendező: Uray Tivadar).
A fővárosban a színházi élet 1945. február 28-án délután 3 órakor indult meg a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, a Major Tamás rendezte Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak főpróbájával (bemutató másnap fél háromkor), a főszerepben Gobbi Hildával, partnerei Somogyi Erzsi, Ungvári László, Mészáros Ági, Ladányi Ferenc, Apáthi Imre voltak. Az idén száz éve született színésznő önéletrajzi könyvében így emlékezett vissza 1945 elejének állapotaira: „Major, Várkonyi és én elindultunk, hogy egyáltalán fölmérjük a helyzetet. A Nemzeti két belövést kapott – előadásokra használhatatlan. A Vígszínház földig rombolva. Az Opera sérült. A többi színház is szétlőve, kifosztva, játékra alkalmatlan. Talán a Nemzeti Színház Kamaraszínháza (a mai Bábszínház a Népköztársaság útján) maradt még a legépebb állapotban; egy nagy épület földszintjén, szinte az épület belsejében, nem érte baj. A Magyar Színház is kevés belövést kapott. Talán el lehet kezdeni a Játékot! A színjátszást!” Kárpáti Aurél kritikus szavai is túlmutatnak a tényeken: „Végre megint színház. Az első színházi előadás a felszabadult Budapesten. Hosszú tetszhalálból kelő eleven élet. Mély és szabad lélegzetvétel a friss levegőn, pinceodúk vaksi homálya után a művészet és költészet hajnali sugárzása. S milyen igazi színház!”
A Nemzeti Kamarája előtt 1945. május 1-jén a Városligetbe tart a színház társulata.
Csokonai Vitéz Mihály, Molière (Tartuffe), Csehov (A medve, A dohányzás ártalmasságáról), Madách (A civilizátor) után jött az első szovjet bemutató, Leonyid Rahmanov Viharos alkonyat című drámája. A visszaemlékezések szerint a Major Tamás igazgatta színház kamara-előadásait is a klasszikusok újraértelmezése és a pszichológiai realizmus jellemezte. 22 mű került színre az Andrássy úton – az említett szerzőkön túl Háy Gyulával, Tamási Áronnal, G. B. Shaw-val is –, a Nemzeti Színház utolsó itteni premierjét 1948. május 27-én tartotta, véletlen, hogy ez is egy Csokonai-darab volt, A méla Tempefői.
Az Andrássy út 69. alatti színház történetének első két évtizedében kabarénak adott otthont: Faludi Sándor és Nagy Endre után egy színésznő, Medgyaszay Vilma, majd az író, műfordító, esztéta, tanár, dramaturg, rendező Bárdos Artúr látott művészi és gazdasági értelemben is fantáziát a műfajban és az épületben.
„Ha volt a kabarénak Géniusza, akkor ennek a Géniusznak a szárnya Medgyaszay Vilma volt. A kabaré polifóniájában ő volt az angyali Vox Humana. Kimeríthetetlen színjátszású, betegesen fátyolozott hangja olyan volt, mint a harmattal befuttatott nemesgyöngy. A legpajkosabb mondain sikamlósságot is méla költői bájba burkolta az ő előadása. Amikor a kabaré céljául azt tűztem ki, hogy a Dalt, ezt a legősibb és legemberibb költői megszólalást uralomra juttassa, legelsősorban Medgyaszay Vilmára kellett gondolnom. Az ő előadásában az útszéli kuplé is dallá nemesedett, és a legelvontabb dal is megtelt a kuplék szikrázó izgalmaival ” – jellemzi igazgatásban későbbi utódját Nagy Endre A kabaré regényében.
Az aradi születésű színésznő akkor már 1907-ben komoly ismertséggel bírt, köszönhetően annak is, hogy négy évvel korábban ő alakította a János vitéz ősbemutatóján Iluskát, ezt pedig a Magyar Színházban, a Fővárosi Operettszínházban, a Nemzeti Színházban alakított szerepek követték. Igazi műfaja azonban a dal, a sanzon lett: énekelt megzenésített Szép Ernő-, Kosztolányi- és Ady-verseket, de Kodály- és Bartók-műveket is ihletetten tolmácsolt.
Két évadon át vezette az addigiakhoz képest változatlan profilú Medgyaszay Kabaréja – Modern Színpad nevű intézményt. A szerzők és a fellépők gárdája nem cserélődött, a régi tagokhoz Rajna Alice, Herczeg Jenő, Békeffi László csatlakoztak. A színésznő azonban rosszul számított, hiába bízott abban, hogy az egyre népszerűbb műfajra megmarad a fizetőképes kereslet. 1915-től Bárdos Artúr vette át a színház bérleti jogát. Medgyaszay – aki állítólag ellenforradalmat vezetett Nagy Endre ellen – maradt Bárdosnál is énekesnő, ám 1918-ban ismét önállósodni próbált, új épületben nyitotta meg alig egy évig működő színházát, majd visszatért az előadó-művészethez.
Bárdos Artúr - egy meg nem nevezett befektető művészeti vezetőjeként - a tréfák, szkeccsek és dalok helyett egyfelvonásosokkal és drámai jelenetekkel próbálkozva színházszerűbb irányt akart adni a Modern Színpadon a kabarénak, ráadásul nem volt konferansziéja, és ez nem kevés kételyt váltott ki a közönségből: „szemmel láthatóan valami nagyképű, nehézkes színpadi embert vagy pláne elméleti színháztudóst láttak bennem, féltették tőlem a kabaré könnyű múzsáját”. Bárdos a látványra nagy hangsúlyt fektetett, valamint elindította azt a gyakorlatot, hogy más színházak nagy művészeit hívta vendégszereplésre. Az első ilyen művész Rózsahegyi Kálmán volt, aki a Nemzeti Színház tagjaként játszotta Harsányi Zsolt egy hadifogolyról szóló jelenetének főszerepét.
A pénzügyi siker azonban meggyőzte a kételkedőket, sőt a vállalkozót is, hogy érdemes színházba befektetni. Bár öreg színházi rókák, Beöthy László és Faludi Jenő is figyelmeztették, hogy öngyilkosság oda színházat vinni, ahol sötétedés után ember nem jár - no, nem azért, mert veszélyes lett volna az akkori Koronaherceg, mai Petőfi Sándor utca, hanem azért, mert a főváros üzleti negyedébe a boltok és egyéb intézetek nyitva tartása alatt jártak a népek -, 1916-ban a Bárdos „átköltözött” a mai Katona József Színház helyére, ahol megalapította a Belvárosi Színházat.
Két év múlva viszont már az akkorra átalakított, de még mindig a 69. szám alatt működő Andrássy úti Színház igazgatójaként láthatták viszont. Az 1918. november 24-én megnyitott színházban Bónyi Adorjánnal és Zágon Istvánnal bővült a kabarészerzők listája, még Kabos Gyula is írt jelenetet. 1921 tavaszától az 1923/24-es évad végéig az Unió Színházüzem Rt. működtette az Andrássy úti Színházat, a művészeti vezető Emőd Tamás lett, zenei vezetőként egy visszatérőt, Szirmai Albertet üdvözölhetett a publikum, 1925 őszétől 1937-ig pedig Wertheimer Elemér igazgatta az ismét könnyed műsorokat kínáló, többek között Ürmössy Anikó, Z. Molnár László, Gózon Gyula és Berky Lili főszereplésével egész estés darabokat is műsorra tűző színházat, amelynek szerzői gárdájához szerzői közé pedig Karinthy Frigyes, Zilahy Lajos, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Vadnai László, Szép Ernő, Kellér Dezső és Vaszary János tartozott. Megmaradt a sanzon, a dal is a repertoáron, Szirmai Albert, Losonczy Dezső, Buday Dénes, Pallós Tivadar, Nádor Mihály és Lányi Viktor dalait Kökény Ilona, Boross Géza, Radó Sándor, Vidor Ferike és Medgyaszay Vilma énekelték. Született egy új műfaj is, az ablüett: Gábor Andor és Kővári Gyula nevéhez fűződik ez a rövid, énekes bohózat volt, amelynek zenei anyagát ismert melódiák, slágerek, népdalok és operaáriák alkották.
Az Andrássy úti Színház - ami nem hivatalosan 1934-től, hivatalosan 1937-től a Magyar Színház Kamaraszínházának számított - átköltöztött a Paulay Ede utcába, és elhagyva a címre utaló szócskát, Andrássy Színházként folytatta a működést.
A figyelmesen olvasóknak feltűnhet egy hiátus 1924/25-ből. Ezt csak azért hagytuk ki, hogy a következő fejezetben innen indulva térjünk vissza 1937-be, hiszen az újabb posztban a Nemzeti Színház Kamaraszínházaként funkcionáló épületről lesz szó.
A történet 1907-ben kezdődő első része itt olvasható.
A Budapest Bábszínház címe: Andrássy út 69. Jó, ez sokak számára nem újdonság. Azt viszont valószínűleg már kevesebben tudják, hogy ezen a helyen 1907 óta üzemel színház, ráadásul itt ringott a magyar kabaré egyik bölcsője.
„Végre megnyílt az Andrássy úton az „ellen-kabaré”, Faludi Sándor Modern Színpada. Az irodalmi kávéházban már jó előre szenzációs adatokat tudtunk meg róla. Hogy a padlóját vastag szmirnaszőnyeg födi, hogy a pincérei lakájruhába vannak öltöztetve, és a londoni hotelek szertartásosságára vannak kioktatva, a koktélok keverésére szakképzett mixert szerződtettek. Aztán néhány ötlet, mondatfoszlány keringett Heltai Jenő és Molnár Ferenc dalszövegeiből, darabjaiból, a zongorán hevenyészve eljátszották Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Szirmai Albert zenéit. Az általános vélemény az volt, hogy a kültelki próbálkozások után megszületett az igazi nyugat-európai kabaré az előkelő közönség igényeinek számára. (…)
Már amikor a kapu elé értem, megcsapott az előkelőbb, gazdagabb világ atmoszférája. Az utcán finom magánfogatok, az előcsarnokban libériás inasok várakoztak gazdáikra. (…) A társalgóban nagyszerű vacsorára volt megterítve. Francia ételek, borok, tarka koktélok, amelyeknek keverékeiben valóságos tudomány volt eligazodni. Például emlékszem egy tarkán csíkozott italra, amelyben a hármas szövetség színei rétegződtek egymás fölé. És mindennek a tetejébe azok a finoman surranó pincérek, azok az öblös karosszékek, az ernyős lámpáknak tompa, vörhenyes világítása. (…)
Molnár Ferenc karonfogva elvezetett a sötét nézőtérre, és beültünk az egyik páholyba. Lelkesedve magasztalta a finom kis színpadot, meghitt nézőterét, amelyben a leghalkabb rezdülések is pompásan érvényesültek. Aztán a fülemhez hajolva súgta:
- Gyere át hozzánk! Heltai is akarja! A világ elbámulna rajta, hogy mit tudnánk csinálni mi hárman!”
A föntieket Nagy Endre írja A kabaré regényében. Nála autentikusabban pedig kevesen ismerik azt. De mi köze a kabarénak a Budapest Bábszínház épületéhez?
Az akkori Sugár út és Izabella utca sarkán 1891 óta állt a Magyar Királyi Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde, a mellette lévő telekre - az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat számára - pedig Láng Adolf tervezte meg a Műcsarnokot, ahol eredetileg kiállításokat tartottak, majd amikor a Műcsarnok a Hősök terére költözött (1896), és még nem nyitották össze a szomszédos épületeket (1921), egy ún. tükör-tévkert kapott helyet Plasticon néven, a szuterénben pedig a Nemzeti Múzeum műipari osztálya működött. Az utcaszint alatt nyolc lépcsővel, az egykori alagsorban Faludi Sándor 1907. október 11-én, Molnár Ferenc és Heltai Jenő igazgatásával, a karmesteri posztra Szirmai Albertet szerződtetve, zeneszerzőként Kálmán Imrét és Jacobi Viktort alkalmazva nyitotta meg a Modern Színpad Cabaret-t, ahová - eltérően a korabeli konkurenciától, és a fenti idézet által bizonyítva - a gazdag városi polgárságot és az arisztokráciát várták. Ami ma a Budapest Bábszínház előcsarnoka, akkoriban színházteremként üzemelt.
Faludiék szűk egy évig működtették a színházat, majd az újságíróként és a kabaré műfajában is komoly tapasztalattal bíró Nagy Endre 1908. augusztus 29-tól átvette a bérletet, és Modern Színpad Nagy Endre Kabaréja névre keresztelte át. Nagy ambícióval „a Nyugat „folyóiratnak egyik törekvő rovatá”-nak nevezte és átterveztette a színháztermet:
„[A] tömzsi pillérek és hatalmas tartófalak között egy lépésnyi széles térség volt a színpad. A falakat fehér gipsz borította, amelybe tarka pávák és a szecesszió virágfantomjai voltak beillesztve díszül. Ezeket mind leverettem; elvégre ide ünneplő ruhában járt a közönség, és szórakozó kedvét egész este feszélyezhette a gond, hogy a gipszfalak be ne maszatolják a ruháját. Ehelyett sötétvörös mahagóni utánzatú műkővel boríttattam be a falakat, a szecessziós stilizált virágok helyett igazi virágokkal rakattam tele a termet (ez ár a feleségem asszonyos ízlése volt), és az üresen maradt felületeket Márk Lajos vidáman tarka panneau décorativjai födték be.”
A megnyitó előadáson ott volt mindenki, aki számított, és Nagy Endrénél „szépen megfértek egymás mellett arisztokraták, lipótvárosi plutokraták, politikusok, tábornokok, az újdonsült radikális szociológia magántudósai, egyházfők és szociáldemokrata vezérek”. Esténként háromszáz néző előtt a „dalokból, kuplékból, színpadi tréfákból, daljátékokból összeállított tarka műsor iparkodott a magyar politikai és társadalmi élet egybefogott torzképét adni, és a konferansz nemcsak mint keret, hanem mint szilárd váz övezte az egészet.” A konferansz Nagy Endre volt, fellépett itt többek között Medgyaszay Vilma, Ferenczy Károly, Huszár Pufi, Vidor Ferike, Gózon Gyula, akik a tréfák, élcek, bohózatok mellett előadták Tinódi Lantos Sebestyéntől Babits Mihályon át Kosztolányi Dezsőig és Ady Endréig a magyar irodalomtörténet legendái és kortárs alakjai prózában és dalban. Nem, nem elírás: az Ady-versekből például Reinitz Béla által Ady-dalok lettek, az Új vizeken járok, a Kató a misén, A magyar igazság, a Kuruc dalok, a Zilahi ember nótája, a Tűnődés csókja a Medgyaszay-repertoárra kerültek.
Nagy Endre napilapos tapasztalata miatt a kabaréban a dalok és a jelenetek erős aktuálpolitikai és közéleti vonatkozással bírtak, ezt bizonyítandó álljon itt néhány cím: A Parlament megnyitása, Az államtitkár, Wekerle a Scharzkünstler, Kossuth párthelyiséget keres, A választás nagy napja. Természetesen nem minden politikus örült, hogy magát a színpadon látta viszont. 1911-ben például egyikőjük feljelentette Nagy Endrét egy főkapitányi rendeletre hivatkozva, mely szerint „semmi olyat előadni nem szabad, ami a vallásra, hazafias érzésre, az erkölcsre, az állami intézményekre, a közrendre nézve sértő vagy sért egyes személyeket és családokat”. A tárgyaláson a kabarévezető-konferansziét kétszáz korona bírság megfizetésére (nemfizetés esetén tíznapi elzárásra) kötelezték.
Nagy Endre 1912 végén bejelentette, hogy elhagyja a kabarét, a bérletet átadta Medgyaszay Vilmának. A búcsúestre 1913. május 31-én került sor. Ezzel pedig az első fejezet lezárult az épület történetében.
