babszinhaz

Miközben megkezdődött naplóírónk, Hutvágner Éva egyetemi féléve, itt, a Budapest Bábszínházban főpróbahétbe fordultunk: február 21-én Kivi-premier.

A Nagy Gergő tervezte plakát

A Játszó-tér, a színház 4. emeleti kisszínpada lassan felveszi azt a formát, amiben majd a közönség is láthatja. Alig egy hét van még a bemutatóig, és most már nemcsak a próbákon folyik a munka: a sajtó részéről is elkezdődött a bemutatóra való készülődés.

Először is kijött a plakát. A próba előtt kézről kézre jár a szórólap, a Kivi plakátjának kicsinyített mása: rajta két gyerek egy hatalmasra növesztett meseerdő ösvényén, kézenfogva; messze fent, a távolban pedig egy város fekete házai látszanak. Erről mindenkinek eszébe jut egy régi olvasmány vagy könyvillusztráció – az én emlékem az Aliz Csodaországban, az előtérben lévő óriásbogarak miatt.

Másodszor: mivel eddig nem készült még el az első interjúm a szereplőkkel, a lemaradásom azzal torolta meg az idő, hogy mostanra más riporterekkel kell megharcolnom értük. Szerencsére a páncélt meg a pajzsot otthon hagyhatom, mivel helyzeti előnyben vagyok, és már most le merem írni: a holnapi próba után el fog készülni az interjú.

Elkezdtem figyelni a honlapokat és a programmagazinokat is: hol jó, hol kevésbé helyes információkra lehet bukkanni a leírásokban és ajánlókban. (Ha valaki belefutott már egyikbe-másikba, maga is láthatja a különbséget a szövegek között, anélkül, hogy az előadást ismerné. Csak a biztonság kedvéért: bábok nem lesznek. Ez például az én kedvenc fals hírem volt az egyik magazinban.) Ennek ellenére persze mindig örülök, amikor az előadásról olvasok, sőt, utazom rá, hogy műsorújságokban vagy a jegyvásárlási lehetőséget kínáló honlapokon rátaláljak az ajánlókra.

Visszatérve a Játszó-térre: most, hogy már ennyire közel a bemutató, a nézőtér is felvette leendő alakját, sőt, tegnap vendégek is voltak a próbán. A bábszínház igazgatója mellett színházpedagógusunk, Neudold Júlia meghívottjai, egy tizenévesekből álló „tesztcsoport” is jelen volt – nem kis, ám jófajta izgalmat okozva ezzel a társulatnak.

Neudold Júlia az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

Mivel nekem épp ezekben a napokban, a Kivi finisében megkezdődött az új szemeszter, néha egy teljes napot is ki kell hagynom az óráim miatt – ám ezek a kényszerszünetek is jók valamire, hiszen így fel tudom mérni, hogy egy próba alatt mennyit haladt előre az egész, milyen új ötletek épültek be az előadásba. Egy teljes nap végeredményét a következő nap próbájából megnézni olyasmi a próbán való végigüléshez képest, mintha ahelyett, hogy lassan közelítenénk egy hegyhez, és már messziről méregetnénk a magasságát, színeit, lépésenként számolnánk a távolságot, az egy kanyarban hirtelen teljes nagyságában, közvetlen közelről megjelenik előttünk.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

A 3. próbanapló

Hutvágner Éva ezúttal arról ír, Kálmán Eszter tervező segítségével milyen környezetben és mivel játszanak majd a színészek.

Bercsényi Péter (fotó: Éder Vera)

Folyamatosan nő és pontosodik a díszletek száma és összetétele. Szinte naponta látni valami újat, mást az eszközök között. Eddig például különböző hatást keltő anyagokat tettek egymás mellé, színeket és formákat hangoltak össze. A mai próbára pedig Kálmán Eszter (aki többek között a Katona József színházi Gondnokságban, több HOPPart-os év TÁP színházi produkcióban is dolgozott-dolgozik) teljesen felöltöztette a színészeket. Kicsivel a próba kezdete előtt már ki-ki a maga ruhájával barátkozott.

Amikor beül az ember egy látszólag kevés elemből álló, letisztult színpadképű előadásra, és meglátja az utcai, „civil” ruhában játszó színészeket, hajlamos azt gondolni, hogy ez esetben könnyű dolga volt a díszlet-és jelmeztervezőnek. De ha jobban belegondolunk, az együtt-gondolkodás és a munka valójában nagyon is hosszú folyamat kell hogy legyen egy mégoly „egyszerű” világ megteremtése, mint például egy kortárs jelenséggel foglalkozó mai darab során. Nemcsak a rendező elképzelését kell egyeztetnie a létrehozni kívánt világgal, de a színészekkel is kompromisszumokat kell kötnie; összhangba kell hoznia a díszletet a ruhákkal.. Nem jelezni kort, helyet, semleges díszletet és ruhát létrehozni épp olyan nehéz (ha nem nehezebb), mint például egy korszakot jelezni.

A Kivi esetében ez egy állandó konzultáció-próba-konzultáció-próba sorból áll: Kálmán Eszter behozza az alapanyagot, a színt, a mintát, esetleg a kész ruhát, díszletet: a rendező és a színészek megnézik, felpróbálják (megszeretik vagy megutálják), és kiváltott reakciók szerint megy tovább a válogatás és a boltokba való járkálás. A tervek és az ötletek sokat alakultak, finomodtak az utóbbi időben: a Kivi előadása sok, különböző funkciójú eszközt használ, melyeknek ráadásul adaptálhatóaknak kell lenni egy osztálytermi környezethez is.

Külön érdekes lehet, ha a darab majdan létrejövő teljes képét szembehelyezzük a dráma első előadásával. Daniel Danis, a Kivi írója maga is létrehozott egy színházat, még 2006-ban. Itt adták elő az író rendezésével az azóta sokat turnézott és díjakat is bezsebelt előadásukat, a Kivit. Daniel Danis a Kivi előadásával kapcsolatban különösképpen a látványra, a képzelet és a játék összhatására helyezte a hangsúlyt – előadásban nagy szerepet játszott a technika: a tizenévesek vizuális nyelvét akarta használni, hogy megszólítsa őket, felkeltse az érdeklődésüket a színház világa felé.

Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Hogy a Daniel Danis által meghatározott elvekből (melyek az ő színházában kapcsolódtak a darabhoz) mi lesz igaz a Budapest Bábszínház előadására? Nem leplezek le titkokat! Elég legyen annyi, amennyit már korábban is elárultam, és most is megismétlek: a nézők fantáziának kiemelkedően fontos szerepe lesz.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló
A 2. próbanapló

Hutvágner Évát már beszippantotta a Kivi világa.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

Ma a Semmi díszletei között, a délutáni előadás után ottmaradt díszletektől körülvéve próbáltunk. (Rövid előjáték, hogy eltévedtem az épületben. Megint. Egy ismeretlen terembe nyitottam be. Megint. Valahogy tökéletesen sikerült megismételnem az első érkezésemet… Mint legutóbb, most is előadás lehetett, mert nevetést hallottam, bár távolról… Annak, aki nem ismeri az épület „túlfelét”: egy függőleges labirintust kell elképzelni, ami legfőképp lépcsőkből és teljesen egyforma emeletekből áll – végül többszöri próbálkozás után, valószínűleg véletlen, a jó terembe nyitottam be. De térjünk vissza a látványhoz, ami fogadott: a Semmi díszletei közepén ülő Kivihez!)

Tökéletesen elférünk, hiszen épp csak pár négyzetméteres térre van szüksége a két színésznek a munkához. A „fűrésztelep” deszkái, zenekar felszerelése érdekes kontrasztban áll a Kivivel, valahogy monumentálisnak és aprólékosnak hat egyszerre.

A Kivi nemcsak az előadások és a próbák rendjében következik a Semmi után: ez a második, kimondottan kortárs tematikát feldolgozó előadás az évadban, ami az idősebb korosztályt és a felnőtt nézőket célozza meg (és ami után, ez esetben, Neudold Júlia színházpedagógus célzott foglalkozása következik majd).

A Budapest Bábszínház és a FÜGE közös produkcióját 14 éven felülieknek szánják, és nemcsak a színházban, de osztálytermekben is fogják játszani – nem árulok el titkot tehát azzal, hogy azért lehetséges egy sor idegen báb és díszlet közepére (és egy óriás lócsontváz bábfigurája mellé, ami talán a következő napi előadás kelléke lehetett) bepakolni a sajátunkat, mert a tér csak akkora, amekkora egy kisebb teremben is elfér majd.

A próbák hihetetlen sebességgel haladnak, szinte egyik napról a másikra összeállt minden. Az előző napokban még az előadás alatt előállítandó hangokat próbálgatta és vette fel a két színész az üres térben, eszközök nélkül, ezen a következő próbán pedig végigmegy a teljes szöveg, a teljes játék.

Spiegl Anna (akit többek között a Semmi Agneseként ismerhettek) és Bercsényi Péter (nem is sorolom a szerepeit) egyetlen próba alatt átalakultak a szememben. Még csak a szövegkönyv – és a próba – felénél tartunk, mégis azt veszem észre magamon, hogy a büfében arra figyelek; a kettejük kapcsolata mennyire hasonló a Kivi és Licsi közötti viszonyra. Licsi, aki az idősebb is, tapasztaltabb is, amolyan hangsúlyok nélküli gondoskodó típus: olyan módon áll a tapasztalatlanabb, de figyelőbb, szelídebb Kivi mellett, hogy egyszerre felel meg barátnak és segítőnek.

Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

A színészek nemcsak életre keltették a szereplőket, de az előadás teljes világát, képeit, hangulatát is elkezdték működtetni. Olyannyira sikerül beszippantania a teremtett világnak, hogy, bár már jól ismerem a történet végét, mégis izgulok.

Most annak az időszaka következik, hogy a rengeteg ötlet, spontán játék mind előjöjjön. Az összegyűjtögetett anyagból aztán majd lehet szortírozni, lefaragni. Látszik, hogy jó ideje tartanak a próbák, a szöveget már majdnem tökéletesen tudják a színészek, a súgó csak pontosít, a kezdő szavaknál segít. A felhalmozott játékok már kezdik kialakítani az előadás leendő képét, hangulatát:. Már most biztos, hogy nemcsak a színészek folyamatos munkájára, de a nézők állandó figyelmére is szükség lesz. Azt azonban megígérhetem, hogy nem lesz nehéz figyelni: egy rövid időszakra a kezembe kerül a súgószöveg, de alig tudok súgni, néha bekezdésekkel lemaradok a szövegkönyvben, annyira kell figyelnem.

További írások a Kivi kapcsán:

Az 1. próbanapló

Javában tartanak a színházban a Kivi próbái. A produkció előkészületeit Hutvágner Éva dokumentálja.

Az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

Mangó, Dinnye, Répa, Csilipaprika, Krumpli, Zeller, Citrom, Licsi és Kivi. Nem, ez nem csendélet! (hogy mennyire nem, arról később…) A zöldség és gyümölcsnevek egy banda tagjait takarják: akik bekerülnek, átkeresztelődnek új családjukba. Daniel Danis, kortárs kanadai író műve, a Kivi hajléktalan gyerekek védszövetségéről mesél, akik az olimpiai falu építkezésének kezdetekor végrehajtott hatósági „tisztogatások” miatt az utcára kerültek. A megfagyás és az éhhalál ellen küzdve, bujkálva tartják magukat életben szinte egyik napról a másikra. A főszereplő, Kivi, tizenkét évesen kerül a szellemtanyából otthonná pofozott óvóhelyre. Megismerkedik új otthona szabályaival, a névválasztás értelmével és a feladatokkal. A főszereplőkről ennyit: Kivi és Licsi nemcsak résztvevői, de egyedüli mesélői is a történetnek.

Ennyit tudtam a darabról a Bábszínház leírásából (meg Daniel Danis saját színházában tartott előadását részlegesen rekonstruálva a kritikák és egy kis videórészlet alapján): ez valami sötét és mély, fullasztó darab lesz...

A rendező, Gáspár Ildikó (fotó: Éder Vera)

Volt persze arról is valami ködös elképzelésem, amolyan bölcsész-fixaidea, egy kis létszámú műhelymunkáról, ahol két színész meg egy rendező összeborulnak egy szöveg felett. Az első próba első percben aztán (szerencsére) előzetes várakozásaimnak gyors „ágyőt” mondhattam.

Spiegl Anna (Kivi) és Bercsényi Péter (Licsi) az első próbán már egy jól megalapozott koncepció egy részletén dolgoztak. Az általam elképzelt pár ember helyett mintegy tizedmagukkal dolgoztak a Játék-tér közepén, ahol a rendező, a dramaturg, a zeneszerző, a rendezőasszisztens, a hangosító, ügyelő, a jelmez- és díszlettervező és még jó pár ember közös munkájának a keresztmetszetét figyelhettem meg pár óra alatt.

És a csöndes szövegcsócsálás... Elég bizarr gondolat így utólag. Ezen a a próbán színészek éppen az előadás alatt működtetendő hangeffekteket pörgették (énekelték-kattogták-pittyegték-dobolták) végig. Körülbelül olyan érzés volt, mint amikor az ember egy idegen ország nyelvét próbálja felfejteni pusztán a hangsúlyok és a gesztusok segítségével.

 „Akkor most a szelet a hatvanhetesre?” „Nem, hanem a hatvankettes A-ra, hogy a bam-bamnál ne kelljen sokat lépni.” „De ide kitaláltam egy variációt.” „Akkor hagyjunk neki egy szünetet.” Tolvajnyelv volt a számomra: számok, helyek, dalok kusza keverékében elválaszthatatlanul fonódott össze pillanatnyi improvizáció a rögzült tartalommal; ha nem szán meg valaki, és nem nyom a kezembe egy teljes szövegkönyvet, akkor úgy jövök ki, hogy ha lehet, még homályosabban látom ezt az egészet, mint annakelőtte.

Licsi és Kivi, azaz Bercsényi Péter és Spiegl Anna (fotó: Éder Vera)

A színpad egyelőre nem elevenedett meg, csak a dalok és hangok mentek végig. A próbák végére sok mindent rögzítettek – én pedig a szöveget szótárként használva elkezdtem összedominózni a részleteket. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy érdekes és jó munkának lehetek tanúja; és hogy minél jobban belekerülök, annál nehezebb lesz írnom róla – hogy osszam meg a tapasztaltaim, ha már én is a tolvajnyelven beszélek?

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik. Ők mindannyian Pierre Anthonnak akarnak bizonyítani a Fontos Dolgok Halmával. Az osztályból kivonuló, minden, azaz az értelmét megkérdőjelező fiút Szolár Tibor alakítja, akit Mező Bori és Szász Emese kérdezett.

(fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a regényt, volt-e olyan karakter, akivel azonosulni tudtál?

- Szimpatikus volt Pierre Anthon karaktere a könyv olvasásának kezdetén, de nekem nagyon nehéz megfejteni őt. Örülök, hogy a január 8-i bemutató után 9-én, 10-én és 11-én is volt előadés, mert így tudtam rajta dolgozni. Azt érzem, hogy még adós vagyok egy kicsit, hogy ez az alak kiteljesedjen.

- Mórocz Adri, az élet és szerep szerinti osztálytársad azt mondta az interjújában, hogy a szerep téged telibe talált, mert szerinte hasonlítasz Pierre Anthonra abban, hogy nehéz ellened érvelni. Nehezebb feladat „önmagadat” játszani?

- Nehéz velem vitatkozni, ezt a részét nem cáfolom, ez tényleg így van. Nem azért, mert olyan erős érveket állítok, ez közel sincs így, hanem mert nem lendítem tovább a vita tárgyát, hanem mindig azt mondom, hogy jó, hogyha neked ez a véleményed, akkor gondold így. De közben harcolok az igazamért.  Hogy nehéz-e magamat játszani? Igen. De annyira nem is magamat kell. Talán volt egy ilyen időszak az életemben, amikor hasonlókat gondoltam, mint Pierre Anthon, de most már ez elmúlt.

- Te hogy élted meg ezt a korszakodat?

- Az egyetemen, harmadik környékén volt talán egy mélyebb pont, amire azt tudom mondani, hogy valami ilyesmit gondoltam, de nem volt ennyire határozott és ennyire végletes. Hasonló volt, mint ami Karinak, amikor megtalálta a Semmit. Talán ezért is gondolt rám ebben a szerepben, mert hasonlókat éltünk meg, hasonlókat gondoltunk abban az időszakban. Készítettük az előadásokat, és nem láttuk egyszerűen a végét. Hogy mi ennek a sok-sok előadásnak a célja. Ez volt a nihilista időszakunk.

- Pedig nem tűnsz egy nihilista figurának.

- Nem, én se tartom magam annak. Pierre Anthon nagy szavakat mond ki, amit nyilván egyszerűen kell megfogalmazni, de mégis egy nagyon nagy hittel. Tulajdonképpen nem azt kell elhinni, hogy most akkor én a semmiben bízok, hanem azt kell eljátszani, és azt kellene közvetíteni, hogy ennek az embernek egy nagyon erős hite van.

- A többiektől azt szoktuk kérdezni, hogyan győznék meg Pierre Anthont, de akkor tőled azt kérdezzük: te hogyan győzted meg saját magadat arról, hogy van értelme az életnek:

- Nekem például ezek nem érvek, hogy kisvárosi családanya leszel, meg ilyesmik. Ha valaki kisvárosi családanya akar lenni, akkor szíve joga. Én is azt gondolom, hogy keresem az élet értelmét, de tulajdonképpen most, hogy vége az egyetemnek, most kezdem el az igazi, felnőtt életet. Jó végre elkezdeni. Szerintem minden ember megtalálja magának azt az értelmet, ami őt foglalkoztatja. Nem lehet ilyen általánosságokat kijelenteni és ezt állítani, ezt a semmit. Mindenkinek van „valami”. Anthonnak a semmi. És neki ez a célja. Ez is egy értelem.

Kari kölcsönadta a Naive. Super című könyvet, ami szintén arról szól, hogy egy huszonegynéhány éves srác rádöbben, hogy nem tud semmit sem csinálni, hogy nem történik vele semmi. Ugyanez a probléma. Otthagyja az iskolát, eladja a mobilját, és vesz egy labdát. Elkezd labdázni. Azt éreztem, hogy ez a srác is azt mondta, hogy „nem csinálok semmit”, de közben meg folyamatosan történtek vele dolgok, találkozott egy nővel, a bátyja elhívta Amerikába… stb. Az emberrel folyamatosan történik valami, és mindig lesz egy új dolog, egy új nap, amikor azt érzi, hogy valamit most meg kell csinálnom, valami miatt mégis élek. Azt éreztem ennél a srácnál is, hogy „Mit sírsz?! Mindig csinálsz valamit. Nincs semmi, valami van.”

- Mit gondolsz, milyen zenéket hallgatna Pierre Anthon?

- Nem vágnám rá, hogy ezt a metálos rockzenét. Ez lenne az első gondolatom, hogy ilyen rockarc. De valahogy mégse. Szerintem ilyen chill. Kicsit ilyen elektronikusabb, felhősebb. Alternatív. Jó, most ez nagyon tág, de ilyen elektronikus alternatívot.

- Hogyan lettél bábszínész?

- A zenés színész szakra jelentkeztem, már harmadjára felvételiztem az egyetemre, mikor a báb és a zenés színész indult egymás mellett. Nem vagyok olyan jó zenében, csak azt gondoltam, hogyha nincsen prózai, akkor az az elsődleges. A felvételin bent ültek a mostani osztályfőnökeim, és mondta Novák Eszter a második rosta után, hogy én most nem jutottam tovább, de szeretnének velem beszélni Meczner tanár úrék. Ők mondták nekem, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a báb másodrostát. Tehát a zenés másodról átmentem a báb másodra. Mondták, hogy egy hét múlva jöjjek vissza, minden maradjon a felvételi repertoáromban, de még hozzak egy bábetűdöt. Megkérdeztem Bohoczki Sárát, hogy mi ez a báb szak, és ő azt tanácsolta, hogy menjek haza, nézzek körül, fogjak egy tárgyat, és akkor ennyi, ez az. De ez tényleg csak ennyi, mert ha ezt sikeresen elsajátítod, akkor tulajdonképpen leegyszerűsítve ez a tárgyanimáció. Erről szólt az első félévünk is. Elmentem, továbbjutottam, felvettek. Hála Istennek, hogy bábos irányba terelt a sors, mert nekem ez a műfaj nagyon bejött. Így én tulajdonképpen négy rostával jutottam be az egyetemre. Jól megnéztek maguknak, hogy biztos kell-e ez a srác.

- A bábozásnak melyik részét szereted a legjobban?

- Ha tehetném, én nagyon szeretnék most egy kesztyűs bábos előadást csinálni. A szövegnélküliség érdekelne, mármint olyan „szövegnélküliség”, hogy csak maximum egy-két szavas megszólalásokkal dolgoznék. Az a koncentráció, a figyelem jó benne, ahogy ott vagy a báb mögött, és csak annak a mozgására koncentrálsz. Amikor ott vagy és a tudatod arra koncentrál, hogy létrejöjjön az a pillanat, amit a báb él át.

- Kivel szerettél eddig a legjobban dolgozni?

- Több is rendező is volt, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor… nekem most azt hiszem, eddig Zsótér adott a legtöbbet. Nagyon jó volt a munka Horváth Csabával is, csak belőle keveset kaptunk.

- És milyen érzés az most, hogy a saját osztálytársad rendez téged?

- Érdekes. Főleg azért, mert a Karival mi eddig egy nagyon jó viszonyt ápoltunk. J Ezután is. Nyilván ő is tapasztalatlan, én is az vagyok. Nem sűrűn dolgoztunk együtt az egyetemen, mármint, hogy egy jelenetet vagy valami olyan dolgot csinálni, ami nagyon összetartozó. Egy ilyen volt, amikor Kuthy Ágival volt vizsgánk és egy árnyjátékjeleneten dolgoztunk. Borzasztó sokat vitatkoztunk, nem tudtunk jól kijönni egymással, de a végeredmény mégis pozitív lett. Még nem tudok a Semmiről nyilatkozni, mármint vitatkoztunk, sokat, de azt érzem, hogy még ez fog fejlődni, még nincs vége.

- Az előadás vége eléggé nyitva hagy kérdéseket: az osztálytársai ölték-e meg Pierre Anthont, volt-e értelme a Fontos Dolgok Halmának satöbbi. Ezekre neked van valamiféle válaszod?

- Olvastam a könyvet, emiatt a fejemben az él, ami ott van leírva, hogy tulajdonképpen egy véletlenből született ez a gyilkosság, ami így nem is minősül nagyon annak. A premieren éreztem, hogy egy kicsit hirtelen van vége a darabnak. De ez nem feltétlenül negatívum, hiszen ez így a nézőnek is meghökkentőbb. Őt is gondolkodásra késztetheti, hogy most akkor mi történt, ez is egy egyéni döntés kérdése. Sokat dolgoztunk a befejezésen, és a végére sok variáció volt, hogy melyik kép hordozza azt a jelentést, hogy itt nem egy előre eltervezett kegyetlenségről van szó, hanem egy véletlen eseményről. Szerintem ez most megjelenik az előadásban.

Te már vettél részt ilyen jellegű előadásban, ahol ennyire célzottan megszólítanak egy korosztályt és utána levezető beszélgetés is van?

Nem, még nem. Érdekel, hogy hogy hat ez most a fiatalokra. Be fogok menni szerintem néhány ilyen beszélgetésre, mert tényleg nagyon érdekel. Sokan mondják itt a színházban a színészek közül is, hogy érdekli őket, a korosztály hogyan reagál majd. És hát nyilván ez lenne a lényeg, hogy őket hogyan találja meg.