Szolár Tibor: "Még nincs vége"

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik. Ők mindannyian Pierre Anthonnak akarnak bizonyítani a Fontos Dolgok Halmával. Az osztályból kivonuló, minden, azaz az értelmét megkérdőjelező fiút Szolár Tibor alakítja, akit Mező Bori és Szász Emese kérdezett.

(fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a regényt, volt-e olyan karakter, akivel azonosulni tudtál?

- Szimpatikus volt Pierre Anthon karaktere a könyv olvasásának kezdetén, de nekem nagyon nehéz megfejteni őt. Örülök, hogy a január 8-i bemutató után 9-én, 10-én és 11-én is volt előadés, mert így tudtam rajta dolgozni. Azt érzem, hogy még adós vagyok egy kicsit, hogy ez az alak kiteljesedjen.

- Mórocz Adri, az élet és szerep szerinti osztálytársad azt mondta az interjújában, hogy a szerep téged telibe talált, mert szerinte hasonlítasz Pierre Anthonra abban, hogy nehéz ellened érvelni. Nehezebb feladat „önmagadat” játszani?

- Nehéz velem vitatkozni, ezt a részét nem cáfolom, ez tényleg így van. Nem azért, mert olyan erős érveket állítok, ez közel sincs így, hanem mert nem lendítem tovább a vita tárgyát, hanem mindig azt mondom, hogy jó, hogyha neked ez a véleményed, akkor gondold így. De közben harcolok az igazamért.  Hogy nehéz-e magamat játszani? Igen. De annyira nem is magamat kell. Talán volt egy ilyen időszak az életemben, amikor hasonlókat gondoltam, mint Pierre Anthon, de most már ez elmúlt.

- Te hogy élted meg ezt a korszakodat?

- Az egyetemen, harmadik környékén volt talán egy mélyebb pont, amire azt tudom mondani, hogy valami ilyesmit gondoltam, de nem volt ennyire határozott és ennyire végletes. Hasonló volt, mint ami Karinak, amikor megtalálta a Semmit. Talán ezért is gondolt rám ebben a szerepben, mert hasonlókat éltünk meg, hasonlókat gondoltunk abban az időszakban. Készítettük az előadásokat, és nem láttuk egyszerűen a végét. Hogy mi ennek a sok-sok előadásnak a célja. Ez volt a nihilista időszakunk.

- Pedig nem tűnsz egy nihilista figurának.

- Nem, én se tartom magam annak. Pierre Anthon nagy szavakat mond ki, amit nyilván egyszerűen kell megfogalmazni, de mégis egy nagyon nagy hittel. Tulajdonképpen nem azt kell elhinni, hogy most akkor én a semmiben bízok, hanem azt kell eljátszani, és azt kellene közvetíteni, hogy ennek az embernek egy nagyon erős hite van.

- A többiektől azt szoktuk kérdezni, hogyan győznék meg Pierre Anthont, de akkor tőled azt kérdezzük: te hogyan győzted meg saját magadat arról, hogy van értelme az életnek:

- Nekem például ezek nem érvek, hogy kisvárosi családanya leszel, meg ilyesmik. Ha valaki kisvárosi családanya akar lenni, akkor szíve joga. Én is azt gondolom, hogy keresem az élet értelmét, de tulajdonképpen most, hogy vége az egyetemnek, most kezdem el az igazi, felnőtt életet. Jó végre elkezdeni. Szerintem minden ember megtalálja magának azt az értelmet, ami őt foglalkoztatja. Nem lehet ilyen általánosságokat kijelenteni és ezt állítani, ezt a semmit. Mindenkinek van „valami”. Anthonnak a semmi. És neki ez a célja. Ez is egy értelem.

Kari kölcsönadta a Naive. Super című könyvet, ami szintén arról szól, hogy egy huszonegynéhány éves srác rádöbben, hogy nem tud semmit sem csinálni, hogy nem történik vele semmi. Ugyanez a probléma. Otthagyja az iskolát, eladja a mobilját, és vesz egy labdát. Elkezd labdázni. Azt éreztem, hogy ez a srác is azt mondta, hogy „nem csinálok semmit”, de közben meg folyamatosan történtek vele dolgok, találkozott egy nővel, a bátyja elhívta Amerikába… stb. Az emberrel folyamatosan történik valami, és mindig lesz egy új dolog, egy új nap, amikor azt érzi, hogy valamit most meg kell csinálnom, valami miatt mégis élek. Azt éreztem ennél a srácnál is, hogy „Mit sírsz?! Mindig csinálsz valamit. Nincs semmi, valami van.”

- Mit gondolsz, milyen zenéket hallgatna Pierre Anthon?

- Nem vágnám rá, hogy ezt a metálos rockzenét. Ez lenne az első gondolatom, hogy ilyen rockarc. De valahogy mégse. Szerintem ilyen chill. Kicsit ilyen elektronikusabb, felhősebb. Alternatív. Jó, most ez nagyon tág, de ilyen elektronikus alternatívot.

- Hogyan lettél bábszínész?

- A zenés színész szakra jelentkeztem, már harmadjára felvételiztem az egyetemre, mikor a báb és a zenés színész indult egymás mellett. Nem vagyok olyan jó zenében, csak azt gondoltam, hogyha nincsen prózai, akkor az az elsődleges. A felvételin bent ültek a mostani osztályfőnökeim, és mondta Novák Eszter a második rosta után, hogy én most nem jutottam tovább, de szeretnének velem beszélni Meczner tanár úrék. Ők mondták nekem, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a báb másodrostát. Tehát a zenés másodról átmentem a báb másodra. Mondták, hogy egy hét múlva jöjjek vissza, minden maradjon a felvételi repertoáromban, de még hozzak egy bábetűdöt. Megkérdeztem Bohoczki Sárát, hogy mi ez a báb szak, és ő azt tanácsolta, hogy menjek haza, nézzek körül, fogjak egy tárgyat, és akkor ennyi, ez az. De ez tényleg csak ennyi, mert ha ezt sikeresen elsajátítod, akkor tulajdonképpen leegyszerűsítve ez a tárgyanimáció. Erről szólt az első félévünk is. Elmentem, továbbjutottam, felvettek. Hála Istennek, hogy bábos irányba terelt a sors, mert nekem ez a műfaj nagyon bejött. Így én tulajdonképpen négy rostával jutottam be az egyetemre. Jól megnéztek maguknak, hogy biztos kell-e ez a srác.

- A bábozásnak melyik részét szereted a legjobban?

- Ha tehetném, én nagyon szeretnék most egy kesztyűs bábos előadást csinálni. A szövegnélküliség érdekelne, mármint olyan „szövegnélküliség”, hogy csak maximum egy-két szavas megszólalásokkal dolgoznék. Az a koncentráció, a figyelem jó benne, ahogy ott vagy a báb mögött, és csak annak a mozgására koncentrálsz. Amikor ott vagy és a tudatod arra koncentrál, hogy létrejöjjön az a pillanat, amit a báb él át.

- Kivel szerettél eddig a legjobban dolgozni?

- Több is rendező is volt, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor… nekem most azt hiszem, eddig Zsótér adott a legtöbbet. Nagyon jó volt a munka Horváth Csabával is, csak belőle keveset kaptunk.

- És milyen érzés az most, hogy a saját osztálytársad rendez téged?

- Érdekes. Főleg azért, mert a Karival mi eddig egy nagyon jó viszonyt ápoltunk. J Ezután is. Nyilván ő is tapasztalatlan, én is az vagyok. Nem sűrűn dolgoztunk együtt az egyetemen, mármint, hogy egy jelenetet vagy valami olyan dolgot csinálni, ami nagyon összetartozó. Egy ilyen volt, amikor Kuthy Ágival volt vizsgánk és egy árnyjátékjeleneten dolgoztunk. Borzasztó sokat vitatkoztunk, nem tudtunk jól kijönni egymással, de a végeredmény mégis pozitív lett. Még nem tudok a Semmiről nyilatkozni, mármint vitatkoztunk, sokat, de azt érzem, hogy még ez fog fejlődni, még nincs vége.

- Az előadás vége eléggé nyitva hagy kérdéseket: az osztálytársai ölték-e meg Pierre Anthont, volt-e értelme a Fontos Dolgok Halmának satöbbi. Ezekre neked van valamiféle válaszod?

- Olvastam a könyvet, emiatt a fejemben az él, ami ott van leírva, hogy tulajdonképpen egy véletlenből született ez a gyilkosság, ami így nem is minősül nagyon annak. A premieren éreztem, hogy egy kicsit hirtelen van vége a darabnak. De ez nem feltétlenül negatívum, hiszen ez így a nézőnek is meghökkentőbb. Őt is gondolkodásra késztetheti, hogy most akkor mi történt, ez is egy egyéni döntés kérdése. Sokat dolgoztunk a befejezésen, és a végére sok variáció volt, hogy melyik kép hordozza azt a jelentést, hogy itt nem egy előre eltervezett kegyetlenségről van szó, hanem egy véletlen eseményről. Szerintem ez most megjelenik az előadásban.

Te már vettél részt ilyen jellegű előadásban, ahol ennyire célzottan megszólítanak egy korosztályt és utána levezető beszélgetés is van?

Nem, még nem. Érdekel, hogy hogy hat ez most a fiatalokra. Be fogok menni szerintem néhány ilyen beszélgetésre, mert tényleg nagyon érdekel. Sokan mondják itt a színházban a színészek közül is, hogy érdekli őket, a korosztály hogyan reagál majd. És hát nyilván ez lenne a lényeg, hogy őket hogyan találja meg.

0 Tovább

Ács Norbert: "Leginkább a Fontos Dolgok Halma vonzott"

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Mező Bori és Szász Emese a sor végére ugrott, azaz Ács Norberttel beszélgetett.

Az olvasópróbán (fotó: Éder Vera)

- Ki volt a legszimpatikusabb karakter, mikor olvastad a regényt?

- Talán Pierre Anthon. Persze lehet, hogy helyesbítenem kell: az, hogy szimpatikus, talán túlzás. Inkább ő volt az a karakter, akivel a leginkább menni tudtam, vagy aki meg tudta szólítani a bennem már elbújt kamaszt. De azt hiszem, leginkább a Fontos Dolgok Halma vonzott, annak a húzása, ahogyan túlnő rajtuk ez a dolog, ahogyan felfalja őket. A szereplők többségét eléggé sematikusnak láttam, mint egy tanmesében általában.

- Azért mondtad őt, mert hasonló voltál kamaszkorodban te is?

- Inkább mint karakter volt érdekes. Az, ahogyan az ő idegesítő passzivitása aktivizálja az egész csoportot. Nem hinném, hogy ilyen voltam. De ha arra is vonatkozik a kérdés, hogy hasonlítottam-e Dagadt Henrikre, akit játszom, akkor sem. Legalább is ránézésre. Nem voltam szemüveges, nem voltam különösebben jó tanuló, és lényegében nem voltam kövér sem. Inkább vízilabdáztam és rajzversenyeket nyertem. Csak később, a középiskolás éveim végétől alakult úgy, hogy szemüvegem lett, elkezdtem okoskodni, és hát, különösen így karácsony környékén (az interjú ekkor készült) komoly súlyproblémákkal küzdök.

- Nem sejtetted, hogy Dagadt Henriket fogod megformálni?

- Egyáltalán nem, de ennek több oka is van. Egyrészt a saját énképemben nem látom magam kövérnek, így ha reggel a tükörbe nézek, vagy ha ilyen szerepet kapok, alapból meglepődöm. Másrészt a könyvben szélesebb a paletta. Gimesi Dóri izgalmas szerepösszevonásokat hozott létre, feldúsította a karaktereket, amik a próba folyamatában tovább árnyalódtak. Azon kívül ez egy tézisregény, tömény filozófia, azt sem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán dramatizálni lehet, nemhogy azt, hogy mit játszom benne. Egyébként szerintem Henrik karakteréhez Hoffer Karinak az egyik legjobb rendezői instrukciója maga a báb volt, akit tervezett. Nagyon plasztikus, kifejezően mutatja, milyen ez a figura. Persze jó, ha az ember megtalálja önmagában is azokat a pontokat, amiben hasonlít a szerepére, de ennek egy nagy része azért inkább színészi „házi feladat”. Például gyermekkoromban sokat költöztünk, több városban nőttem fel, így eléggé alapélményem, hogy új fiú vagyok az osztályban, egy kicsit távolabb a közösségtől, mint ahogy Henrik is. Meg hát én is egyke vagyok, és az én édesanyám is pedagógus.

- Mit gondolsz, igaza van Pierre Anthonnak?

- Ő egy igazi kamasz. A kamaszkori attitűdben pedig mindig van valami fájdalmasan buta, de igaz düh. Csak az ő esetében ez egy olyan felsőbbrendű magatartással párosul, ahol csak ítéletek hangzanak el. Fel sem merül benne, hogy ő is része ennek a közösségnek, meg sem hallja a válaszokat. Mindenkit elképzel bizonyos szituációkban, csak épp saját magát nem. A vádak, amiket mond, pontosak és meglepőek, főleg egy ilyen fiatal fiú szájából, és igaza is van, mint ahogy, mondjuk, igaza van Lucifernek is a Tragédiában. Ezt csak azért említem, mert játszottam már itt a színházban Lucifert is meg Faustot is, szóval jó hosszan érveltem meg érveltek nekem arról, hogy ez az egész életnek nevezett dolog egy rossz üzlet. De azt gondolom, hogy a létezés nem teljesen hasonlítható egy banki szerződéshez. Nem csak a gonosz bújik meg az apró betűben, hanem van ott egy-két jó pillanat is, egy-két jó este vagy olyan dolog, amiért talán mégiscsak érdemes lenni. De ha nem volna, az ember akkor is nagyon kreatívan és színesen tudja felmenteni magát, könnyen lesz az önámítás mestere. Ez persze két perc alatt szétszedhető, és Pierre Anthon nem is biztos, hogy értené, illetve értené, csak nem értené meg, hogy az élet nem a ráció, legalább is nem ilyen igazságok mentén szerveződik, ahogy kamaszosan, de hideg, pengeéles logikával elképzeli. Igen, az ember biztosan sokat hibázik, rosszkor rossz időben vall majd szerelmet, nem lesz sarkkutató vagy űrhajós, kompromisszumokat köt, felmenti magát, de néha azért boldog lesz. Talán. Ez Pierre Anthon luciferi gyötrelme is, hogy igaza van, de mi nem tudunk mit csinálni ezzel az igazsággal.

Jelenet az előadásból Pethő Gergővel (fotó: Éder Vera)

- És szerinted mit lehet kezdeni az olyan emberekkel, akik mégis így gondolkodnak?

- Megvárni, amíg felnőnek… Nem tudom… Egyszer biztosan lemászik a szilvafáról, de akkor gyanítom, hogy mielőtt kiújuló devianciával kezelnék, elbújik majd egy hordóba, és onnan hőbörög tovább. Szocializálódni biztosan nem akar. Persze azért is nehéz válaszolni, mert ráadásul Pierre Anthon és a többi szereplő is olyan életszakaszban van, ami egyszerre az egyik legnyitottabb, ugyanakkor a legbezárkózóbb korszak is. Lehet, hogy szóba sem állnának egy felnőttel. A színművészeti előtt töri szakra is jártam, és emlékszem, hogy a világon sok helyen épp a kamaszok generáltak forradalmakat és szabadságharcot, és jobbára ők is haltak meg érte. Szóval nem bántani akarom őket, sőt! Már csak azért sem, mert a színészi létben is gyakran van valami kamaszos. Sokszorosan kiszolgáltatott léthelyzet, ugyanakkor mégis valahol az álmainkat kergetjük, ám az életünk ritmusát a napi próbatábla diktálja, nem sok rálátással a holnapokra. Ebben van valami gyermeki, miközben felnőttek vagyunk. Tehát valahol ott a kamasz metszéspontján. És ráadásul erős érzelmi viszonyom van a munkámmal, így gyakran az én színészi sirámaimba is belevegyül valami kis kamasz panasz.

- Neked volt ilyen lázadó korszakod?

- Úgy éreztem, ítéletnapig tartó kamaszkorom lesz. Kissé kicsúsztak a tanulóéveim, nehezen viseltem, hogy nem tudok a lábamra állni. Igazán saját magamra haragudtam, de ezt nem mindig kezeltem jól, nyilván. Aztán valahogy diploma után ez elmúlt. Azóta is hibát hibára halmozok, hőzöngök, de már nem okolok senkit.

- Ha meg kellene fogalmazni, hogy neked most mi az élet értelme, mit mondanál?

- Biztosan kijelenthetem például, hogy nagyon megnyugtatnak azok a pillanatok, amikor nem a létezésem értelmén gondolkodom. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember egy kor után már nem képes reflektálni a világra és boldog, ha úgy létezik, mint egy ikea-bambusz, ami jobb napokon a fény felé fordul és ennyi, hanem azt, hogy már nincs feltétlen kedvem felszántani az éjszakát valami homályos egzisztencialista célért. Legfeljebb csak úgy…

- Hogy kerültél erre a pályára?

- Pécsi egyetemi színházas koromban látott meg Sramó Gábor, a Bóbita Bábszínház igazgatója, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem ott is játszani. Még gyermekkoromban édesanyámnak volt egy amatőr bábstúdiója, és én oda rajzoltam, készítettem díszleteket, így nem volt zsigeri ellenállásom a bábbal szemben. Szóval meghívott Sramó, és létrehoztunk egy azt hiszem, jól sikerült előadást. Megszerettem a bábozást. Egyébként Schneider Jankó volt a másik főszereplő, aki aztán később osztálytársam lett. Gábor említette, hogy indul egy ilyen osztály a főiskolán, és volna-e kedvünk megpróbálni. Volt kedvünk és onnantól már csak végig a sárga úton… Fel is vettek, le is szerződtettek.

- Mi az, amit a legjobban szeretsz a bábozásban?

- Inkább az előadásokat. Nem könnyű bábszínházat próbálni. Sok türelem kellene hozzá, amivel egyáltalán nem rendelkezem. A bábbal sokkal nehezebb megvalósítani mindenfajta ösztönös mozdulatot, ami a színészetnek tulajdonképpen természetes része. Hogyha többen mozgattok egy figurát, vagy nem simul még a kezed alá, akkor óhatatlanul jóval komplikáltabb egy egyszerű cselekvéssort is végrehajtani, mint mondjuk normál színészként, ahol egyszerűen odamész és megcsinálod. De aztán később ez a fajta kötött, technikai hátrány egy burok vagy valamiféle védőháló lehet az előadás során. Az élő színháznál ez nincs meg igazán. De szerencsére mostanában már annyira komplexek a feladatok, hogy nehéz is ilyen nagy különbségeket tenni.

- Henrik bábjával is sok a gond?

- Például az egyik első összpróbán, a nyitó jelenetemben leszakadt a bábom lába. Eléggé feszült lettem, sokan nézték már, nem lehetett leállni, de valahogy sikerült megoldanom úgy, hogy ne vegyék észre. Persze ez a probléma egy élő szerepnél mondjuk lényegesen kellemetlenebb. Meg itt a Semmiben egy alapvetően bunraku jellegű bábbal játszunk. Eredetileg ez egy olyan tradicionális japán technika, ahol szigorú hierarchia szerint osztódnak háromfelé a mozgatói szerepek, ketten csuklyában, teljesen eltakarva, a főmozgató pedig nyitott arccal bábozik. Magyarországon, mivel nincs egy határozottan domináns, hagyományokra épülő bábtechnika, eleve mindenfajta megoldást alkalmaznak, és ezeket sokszor vegyesen is rakják színpadra. Előnye, hogy talán sokszínűbbek, szabadabbak vagy tágabb asszociációs teret engednek ezek az előadások, de nehéz, hogy például ebben az esetben, egy ilyen bábot kell jobbára egyedül, illúziókeltően életre kelteni. Még nem vagyok készen.

Jelenet az előadásból Teszárek Csabával és Pethő Gergővel (fotó: Éder Vera)

- Mit gondolsz az előadás utánra tervezett beszélgetésekről? Szerinted fontosak?

- Fontosnak tartom, hogy beszélgessünk a fiatalokkal, vagy hogy közelebb hozzuk őket a színházhoz, pláne a bábszínházhoz, ami bizonyos kor fölött, ugye, eleve ciki. Például egyszer meghívtak minket drámatagozatosok a Vörösmarty Gimnáziumba, még a Tragédia kapcsán. Az nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy egy idő után megnyílnak, kérdeztek, a végén el sem akartunk jönni. De eleve komoly szakmának gondolom a drámapedagógusét, sőt alapvetően egyre nagyobb szükség lesz rájuk más színházakban is, hogy ne veszítsék el ezt a korosztályt, és hogy egy ilyen jellegű előadást meg tudjanak beszélni.

- És szerinted beszélgetés nélkül tudna működni az előadás? Elindítana valamit?

- Remélem, hogy megáll a lábán e nélkül is, persze. Sőt azért is hangsúlyoztam a drámapedagógus szerepét, mert ingoványos terep. Ha kényszerré válik, hogy véleményt mondjanak, akkor a fiatalok bezárnak és az rosszabb, mintha meg se kérdezték volna őket. Egy túlbuzgó moderátor egy pillanat alatt lidérces tanórát varázsol ide a színházba, ami senkinek sem jó.

- Az előadásban te basszusgitáron játszol. Mióta zenélsz?

- Köszönöm a bizalmat, de mivel vannak zenész barátaim, már az irántuk való tiszteletből sem sorolnám magam közéjük, már csak azért sem, mert számomra épp elég nagy kihívás önmagában az, hogy tartsam a ritmust. Meg a basszusgitáros ugye nem minden esetben a zenész szinonimája. Nyilván Marcus Miller vagy Victor Wooten rácáfol erre, de én aligha. Egyébként ez az egész rock and roll dolog pont ahhoz a kamaszkori időszakomhoz kapcsolódik, ami a darabbeli szereplők ideje is. Minden érdekelt, így ez is. Mint sokan mások abból a korosztályból, alapvetően mi is műanyag felmosóvödörrel és partvisnyéllel indultunk, a lényeg az őrjöngés volt a konyhában kismagnóra. Ha valaki kapott végre egy akusztikus gitárt, akkor nyilván óvatosabban ugráltunk, viszont rögtön konceptuális duplaalbumot terveztünk és világkörüli turnét. Nekem is először egy gitár jött össze, s bár a „tábortűz szintig” el is jutottam vele, én azon kevesek közé tartozom, akik mindig is basszusgitáron akartak játszani. De aztán nem nyitott be a konyhaajtón sem a fiatal Bono, sem az ifjú Mick Jagger, úgyhogy annyiban maradt a zenekarosdi. Meg elég korán ott volt már a színház is, a szívem mélyén pedig sejtettem, hogy én majd ezzel a másik cirkusszal fogok megszökni. Azért biztos, ami biztos alapon sikerült szert tennem egy kelet-német gyártmányú basszgitárra. Később aztán pécsi egyetemista koromban egy albérletbe kerültem Köles Feri barátommal, aki azóta a Pécsi Nemzeti Színház színésze, és akkoriban a Téglagyári Megálló nevű csapatban bőgőzött, nem is akárhogyan, így tőle lestem el pár dolgot. Utána bejutottam a főiskolára, ahol megalapítottuk az első komolyabb zenekart, és onnantól, bár különböző formációkkal, de mindig volt valami kis csörömpölés az életemben.  Biztos pont mellettem az előadásban Jan Johant alakító Teszárek Csabi a gitáros poszton. Tőle is sokat lehet tanulni, egy nagyon nyugodt, kedves srác, de ha hangszert ragad, kijön belőle a hardcore tigris. A zene egy igazi, tiszta, kicsit egyoldalú szerelem. S bár most már jobb gitáron játszom, talán jobban is, azért ez csak egy hobbi. Ugyanakkor remélem, hogy majd mindig megmarad körülöttem pár száz wattnyi hangoskodás.

- A Quimbyt mindig is ennyire szeretted?

- A csapatból egyértelműen én számítok Quimby-rajongónak, tehát különösen örülök, hogy ezekkel a számokkal bíbelődünk. Jártam koncertjeikre régebben is, akkor még jobbára angolul énekeltek. Egyébként azért is nagy kihívás tőlük játszani, mert azon ritka zenekarok közé tartoznak, akik élőben is el tudják nyomni a számaikat. Sőt, igazi koncertzenekar. Végül is jó élmény volt, hogy Kiss Tibi ott volt néha a próbákon, a többiek röhögtek is rajtam, hogy kijött belőlem a bölcsészlány, épp csak autogramot nem kértem. Tudom, hogy néha kicsit naivak a szövegek, meg picit maníros az egész, és a Most múlik pontosan-nal engem is fel lehet kergetni a szilvafára, de valahogy az én generációm zenekaraiból ők maradtak, vagyis ők maradtak meg. A többiek jobbára átalakultak, feloszlottak vagy dinoszauruszok lettek és kihaltak.

- Volt már olyan előadásod a Semmin kívül, amiben zenélned kellett?

- A főiskolán fel lehetett dobni a vizsgákat, meg persze a premierbulikat, de előadásban még nem zenéltünk sajnos. Ezért is örülök, hogy Kari meglátta ebben a lehetőséget, és ami még fontosabb, hogy szerintem a zenekar dramaturgiailag is nagyon a helyén van, egyszerre szintézise a nagy rock’n’roll álmoknak, az első önkifejezési kísérletnek és a felnőttek világából való menekülésnek is. Mi meg szeretjük csinálni.

- Az énekléssel hogy állsz?

- Hát kell néha. Nyilván a fürdőszobában jobban megy…

0 Tovább

Blasek Gyöngyi: "Valahonnan ismerős"

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johann. Kaj. - Így szoktuk kezdeni a Semmihez kapcsolódó interjúinkat. Sofie, Elise és Henrik előtt azonban a sort most megszakítjuk Mathilde Eskidsen tanárnővel, azaz Blasek Gyöngyivel.

A tanárnő és az osztály (fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a regényt, ki volt számodra a legszimpatikusabb karakter?

- Amikor én először elolvastam a regényt, akkor megdöbbentem. Nem volt szimpatikus karakter. Amikor többedszerre olvastam, akkor éreztem úgy, hogy tulajdonképpen az egyes szám első személyben beszélő írónővel  - aki tulajdonképpen Agnesnek felel meg - tudok egy kicsit azonosulni, mert mintha a regény végén az ő hangjában valami halvány reménysugár felsejlene. Tudom azt, hogy ilyen a világ sajnos, meg hogy valamennyien ilyenek vagyunk - beleértve a tanárnőt is -, de ez a fajta mentalitás nagyon távol áll tőlem. Ugyanakkor ha mélyen belevájok a lelkembe, akkor mégis azt kell mondjam, hogy én is ilyen vagyok.

- Ezek szerint valamiféle közös tulajdonságot mégiscsak érzel az általad alakított Mathilde Eskildsen tanárnővel, aki tulajdonképpen itt egy személyben képviseli a felnőtt társadalmat…

- Az ember mindig megpróbál azonosulni azzal a szereppel, amit játszik, mert különben nem tudja eljátszani. Nyilvánvalóan keresem azokat a pontokat, ahol kapcsolódni tudok ehhez a tanárnő figurához, akit itt játszanom kell. Az egész karaktere, az esendősége, a színeváltozásai, az, hogy minden felelősséget hárít maga elől és maga felől, valahonnan ismerős… De én rájöttem arra, hogy ha nem oldod meg azt, amit számodra a sors előírt, akkor nagyon komoly baj van.

- Tehát te úgy látod, hogy a tanárnő legfőbb karaktervonása a hárítás.

- Igen. Ha kicsit mélyebben nézem Eskildsen előtörténetét, akkor ez nyilván abból is adódik, hogy egyedül neveli a gyermekét. Nyilván ez is egy nagy felelősség, ugyanakkor szereti a szakmáját, csak hát egész egyszerűen azt felejti el és azt nem érti meg, hogy a módszerei változatlanok maradnak. Ugyanúgy bánik a tanítványaival nyolcadikban is, mint mikor az első elemiben beléptek az alma materbe... Ugyanakkor ebben az osztályban szinte minden gyereknek van valami takargatnivalója, mindegyik gyerek sérült egy kicsit.

- És neked mi a tapasztalatod a fiatal korosztállyal? Ugyanis, ha jól tudom, te árnyjátékot tanítasz a színművészeti egyetemen, ráadásul az előadásban szereplő bábszínészek nagy része tanítványod volt.

- Ez nekem egy óriási élmény és adomány. Ács Norbi, Teszárek Csaba és Pethő Gergő az első tanítványaim voltak, és hát már az egyetemen is egy kutyaütő banda voltak. Mindegyikőjük egy rendkívül erős, masszív személyiség, ami ebben a szakmában elkerülhetetlen, de nem volt egyszerű őket tanítani. Egy pár évvel ezelőtt készültünk a Faustra, amit Balázs Zoli rendezett. Ács Norbi volt Faust, én pedig a legutolsó, a megöregedett Margit, akihez visszatér Faust az őrülete után. Egészen abszurd dolgokat produkált az élet! És most megint játszom Norbival! Úgyhogy nekem nagyon nagy élmény ez a mostani közös munka ezekkel a nagyon tehetséges fiatal művészekkel.

Blasek Gyöngyi a háttérben a tanítványokkal (fotó: Éder Vera)

- Érdekes, hogy így többszörös párhuzam alakul ki az élet és a mostani előadás között…

- Igen, mert ugye Norbi, aki a legközelebb áll hozzám, az előadásban a fiam és hát majdnem minden szereplőt tanítottam is az egyetemen, Spiegl Annát, Mórocz Adriennt, Szolár Tibit és nem utolsósorban Hoffer Karit.

- Kamasz korosztálynak szóló előadásban játszottál már?

- Ilyenben még nem. Azért is izgalmas ez a dolog, mert ugyan a színház már játszott fiataloknak gyönyörű ifjúsági előadásokat, például a Tragédiát, amit Garas Dezső rendezett, meg annak idején a Fából faragott királyfit, ami felnőttelőadásnak indult, de aztán átcsúszott a fiatalabbakhoz. De nagyon nehéz ezt a korosztályt megfogni. Hallatlanul érdekesnek tartom Karcsi kezdeményezését, hogy ezt a 14-15 éves gimnazista korosztályt próbálja visszaédesgetni a bábszínházba.

- Formailag mennyire jelent számodra újdonságot ez az előadás? Kezdetben az élő színész és a báb egyszerre van jelen, de nálad egyértelműen az élőjáték kerül itt túlsúlyba…

- Nekem még egészen ifjú koromban voltak élőszínészi próbálkozásaim, de akkor is inkább a pantomim volt ilyen.  A bábszínháznak a kezdetekben teljesen más volt a karaktere. Mi tulajdonképpen mindent a paraván mögött játszottunk. Olyannyira, hogy például volt egy időszak, amikor az előadás után mi, színészek nem is hajoltunk meg. Az volt az elképzelés, hogy a figura maradjon meg Misi mókusnak, Malackának meg Piroskának, nem kell, hogy lássák, hogy azt egyáltalán mozgatják.  Nem nagyon volt mód arra, hogy élő szerepet játsszak. Olyanra volt példa, hogy maszkban játszottunk, mintha mi magunk váltunk volna bábbá, de élő szerepet én először a Szikora János rendezte Szent Sebestyén vértanúsága című darabban játszottam. Akkor már meglehetősen felnőtt voltam.

- Hogyan lettél bábszínész?

- Ez furcsa dolog, ha jól emlékszem, először az Aladdin csodalámpáját láttam a bábszínházban, és volt egy olyan érzésem, amikor eljöttem otthonról a bábszínházba, mintha stikában jöttem volna el, mintha valami nem jót csináltam volna. Van egy rossz álom jellege ennek az emléknek, még gyerek voltam. Arra az előadásra igen tisztán emlékszem, még a régi-régi bábszínházban volt ez.  Ez az épület az akkori Nemzeti Színház kamaraépülete volt.  Az egyik első előadás ott a Karnyóné volt, aminek a 40 éves évfordulójára csináltunk egy műsort marionettbábokkal. Akkor még élt Gobbi Hilda és emlékszem arra, hogy az előadás után kezembe vettem a bábot, ami Gobbi Hildának volt kifaragva, és amikor odavittem hozzá a saját karikatúráját, akkor nem merte megfogni, nem mert hozzányúlni. Irtó érdekes volt. Akkor én jártam egy színjátszó csoportba, amelynek a vezetője Bende Miklós volt, és azt mondta, hogy most pedig megnézünk egy árnyelőadást. Az egy kínai technikájú Aladdin volt, hárman adták elő, köztük a leendő férjem, Bánki Robi. Akkor én elkezdtem járni pantomimre, és jött egy hirdetés, hogy a bábszínházba lehet jelentkezni stúdiósnak. Mondtam a főügyelőnek, hogy jelentkeznék. Kérdezte, hogy ismerek-e itt valakit, hogy mégis előkészítsenek. Hát, mondom, a Bánki Robit ismerem. (Életemben egyszer találkoztam vele akkor.) Jó, akkor menj el hozzá, és biztos előkészít téged. Megkerestem, felmentünk a lakására, és ott próbált nekem kesztyűsbábozást tanítani. Aztán jelentkeztem, de nem vettek fel, viszont valahogy mégiscsak a bábszínházhoz kerültem mint kellékes. Többszöri próbálkozásomra fölvettek a Stúdióba, amit elvégeztem, majd férjhez mentem Bánki Robihoz.

- Melyik volt a kedvenc szereped eddig?

- Sok kedvenc szerepem volt. Nagyon szerettem A gyáva kistigrist, amiben én voltam a kistigris, a felújított változatban pedig Muskát Leonóra vagyok. Nagyon szerettem a Diótörőben Marikát, Japánban azt csináltam. A Tűzszerszámban én voltam a banya, azt is nagyon szerettem. Az egyik kedvenc szerepem a Varázsfuvolában Pamina.  És hát nagyon szeretem játszani A hattyúk tavát, az egy nagyon masszív előadás, tulajdonképpen egy szólóelőadás. És nagyon szerettem a Margitot a Faustból.

Blasek Gyöngyi a Semmi Mathilde Eskildsen tanárnőjeként (fotó: Éder Vera)

- Bábszínházi szerepálomról beszélhetünk?

- Annyi jó szerepet kaptam, hogy tulajdonképpen amit adnak... Tényleg jobbnál jobb szerepeket kaptam, úgyhogy nincsen különlegesebb vágyam. Mindig az a feladat, ami éppen aktuális. Hát most ez a Mathilde Eskildsen…

0 Tovább

Semmi-próbanapló 6.

A centinek és a próbaidőszaknak már nagyon a végén járunk, hamarosan itt a bemutató. Tartottunk sajtótájékoztatót, volt több interjú és riport az előadás kapcsán, nemsokára kezdődik a fotóspróba. Közben jött több csomag küldemény Dániából: Rikke Louise Fage-Fjord, Christiensen Egenbo és Gert Schomacker voltak olyan kedvesek, hogy egy kupac dán újságot és magazint küldött nekünk (köszönjük nekik és Pataki Jánosnak, aki közvetítette a kérést), és a budapesti dán követség munkatársaitól is kaptunk lapokat a Semmihez. Mező Bori pedig újra írt a próbanaplóba.

A bábok (fotó: Éder Vera)

Aki azt gondolná, hogy december 31-én kongott a Bábszínház az ürességtől, annak nemcsak azért nem lenne igaza, mert fél 11-től Misi mókust a vándorútján követhették a kisebbek a nagyszínpadon, hanem azért sem, mert reggel 8-tól komoly munka folyt a nagyobbakkal a Játszó-téren. Ez a nap sem múlhatott el Semmi nélkül: a világosítók és a tervező-rendező, a rendezőasszisztenssel karöltve mintegy tíz órát töltött a színházban, hogy beállítsák az előadás fényeit.

Mert ez most már a főpróbahét. Hiába volt a színészeknek két nap szabadságuk (már akinek volt), szerdától keményen folytatódtak a próbák reggel tíztől este tízig. Öt nap van a bemutatóig. Azt mondják, ilyenkor jó esetben már csak végigmenős próbák vannak, hogy a színészek mindent rögzíteni tudjanak. A fények persze mindenkinek újak. Sokszor nincsenek is a helyükön. Elő-előfordul, hogy Pierre Anthon a sötétből szónokolt, vagy hogy perceknek tűnő másodperceket kellett várni arra, hogy kikapcsoljanak egy oda nem illő fényt és a hozzá kapcsolódó hangot. Estefelé ezért volt, hogy mégis részpróbákat ítélt azokra a helyekre a döntőbizottság feje, Hoffer Károly. Ez persze nem azt jelenti, hogy az előzőleg már említett "Jól állunk" mondat ne lenne érvényes még mindig. Sokan mondják, volt már, hogy egy előadásnak a második felvonását kezdték el ekkor csinálni, nemhogy a pontosításokon dolgoztak volna. Ezért nem kell aggódni: bőven készen lesz itt minden a bemutatóig.

Főleg, hogy ma délelőtt végre meglettek a jelmezek is. Hohó! Mikor volt már az, mikor a bábszínészek mezei fekete ruhában mozgatták bábjaikat, esetleg eltakarta őket a paraván! Ilyet ma már ritkábban látni. Itt különben is sokkal összetettebb volt a feladat, hiszen a bábszínészek prózai színészekként is megjelennek (kettő az egyben!). Narrációval van teletűzdelve a darab, ami sok bonyodalmat hozott magával. Figyelni kell, nehogy összezavarodjon a néző, épp ki beszél - a báb vagy az ember. Hiszen a gyermek és a felnőtt énje így egyszerre van jelen a karaktereknek, egyszer-egyszer nem biztos, hogy egyértelmű, kit látunk épp. Sokszoros koncentrációt igényel ez mindenkitől.

Szóval pár órás vásárolgatás után végre meglettek a jelmezek. Mindenki képzelje maga elé, ahogy a nyolcadik A, vagyis nyolc bábszínész a rendezővel beveti magát a WestEnd mélységeibe, hogy megtalálja a tökéletes ruhadarabokat, majd felvéve "divatbemutatót" tart a néhány "otthonmaradottnak"! Pár igazítás, cipőfestés, nadrágcsere, és már jó is lesz mindenkié; a jelmezes próba ideje is közelít.

Próbaruhában (fotó: Éder Vera)

Még mindig kerülnek ki mondatok, sőt nemrég bekerült egy új dal. (A kezdő nótával együtt kettő, bár ez nem volt meglepetés.) Pallai Mara csodálatos hangját igazán kár lett volna nem megmutatni a nézőközönségnek, de érzelmileg is szükséges, hogy ott, abban a szituációban történjen még valami. Enélkül kissé lezáratlan maradt volna Elise hajlevágásának tragédiája.

Ez előadásban rengeteget kell pakolnia a szereplőknek. Előbb át kell vinni a bábot, majd visszamenni középre, felvenni a gitárt. Előbb be kell ékelni a keresztet a halomba, be kell rakni mindent a helyére, majd utána lehet menni zenélni. Előbb le kell pakolni a padot, jó helyre húzni, majd vigyázni, nehogy kilógjon mögüle a báb, majd csak ezután lehet figyelni arra, ami körülötte történik. Ilyeneken látszik, mennyivel "egyszerűbb" lehet báb nélkül próbálni. Ennek következménye az is, hogy több technikai problémával kell megküzdeni, mint egy "normális" előadásban.. Még az is okozhat kavart, ha valaki rosszul mozdítja a bábja kezét, és a fa odakoppan valamihez, bezörög egy-egy megszólalásba. Mindig körültekintőnek kell lenni, épp látszódik-e ki, mit csinál. Nincs értelme például egy szép kézmozdulatnak, ha azt eltakarja az előtte álló színész, vagy ha a közönségből nem látja a harmadik-negyedik sor. Persze egy színházban mindig vannak jobb meg rosszabb helyek, de nem lehet ez a fő vezérelv...

Emesével tegnap a próba szünetében bejárhattuk a színház műhelyeit. Mivel a Semmi bábjait már befejezték, viszont a következő előadásét még nem kezdték el csinálni, ezért nem sikerült munka közben elcsípnünk őket, viszont láthattunk jó néhány bábtervet. Sofie-t, Hamupipőkét, sőt már Monyók figuráját is a következő bemutatóból, a Fehérlófiából. Aki még nem járt a hátsó traktusban, de érdekli, milyen is lehet, annak figyelmébe ajánlom ezt a videót, amiben a Semmiről is szó esik.

Boldog új évet kívánunk mindenkinek, és találkozzunk egy januári vagy későbbi Semmi-előadáson! :)

0 Tovább

Tatai Zsolt: "Van egy világuk, amit igenis meg kell őrizni"

Agnes. Nagy Hans.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise.

Agnes. Nagy Hans. Jan-Johan. Kaj. Sofie. Elise. Henrik.

Így szól a kiszámoló, aminek sorrendjében a szereplők a „fontos dolgokat” kérik egymástól a darabban. Ennek megfelelően mini interjúsorozatunkat Tatai Zsolttal folytatjuk, akivel Mező Bori és Szász Emese beszélgetett.

(Fotó: Éder Vera)

- Amikor olvastad a könyvet, neked melyik karakter volt a legszimpatikusabb? Kivel tudtál a legjobban azonosulni?

- Maga a könyv elég nehéz és egyben furcsa is, már maga a téma is, amit fölvet. Azt hiszem, ezen a korszakon mindenki átesik kamaszkorában, én örülök, hogy ebből már kilábaltam, meg kell mondanom. Hogy ki volt az a figura? Most persze azt kellene mondanom, hogy Kaj, de igazából nem tudom. Az a különös, hogy én mindig azon gondolkoztam, hogy ha lennének szülők, akkor én valószínűleg velük lennék. Ha ők ezt megpróbálnák megoldani. Nagyon is hiányoltam személy szerint ezt a fellépést, hogy egy kicsit bölcsebb helyről jöjjön valami tanács vagy valami segítség a fiataloknak.

- Nem érezted úgy, hogy szívesen felráznád Pierre Anthont, vagy hogy te tudnál ellene érvelni? Végül is a gyerekek a könyvben nem mondanak ellent neki, hanem belemennek a játékba, ez engem például rendkívül bosszantott…

- Amiket Pierre Anthon mond, azok lehetnek egy ember számára problémák, és nem is feltétlenül kamaszkorban. De azt éreztem, hogy a gyerekek nem őt akarják meghazudtolni, hanem saját maguknak akarják bebizonyítani, hogy Pierre Anthonnak nincs igaza, ezért nem is igazán törődnek vele. Azt akarják bizonyítani, hogy igenis az ő életük, az valami. Határokat hágnak át, és egyikőjük sem mondja ki, hogy na itt a vége, ezt azért nem, mert ez így már nem éri meg. Engem nem is Pierre Anthon volt az, aki megdöbbentett, vagy akit megráztam volna, őt is biztos segíteni kellett volna – nekem itt hiányzik a szülő vonal -, hanem igazán a többieket, hogy milyen hülyeségekbe mennek bele emiatt, hogy bebizonyítsák maguknak, hogy van egy világuk, amit igenis meg kell őrizni. Mert az van. De ez tényleg nehéz az ember életében, hogy ne bizonyítsa, hogy ő márpedig értékes, márpedig jó, márpedig szükség van rá. Hanem egyszerűen csak: jó, értékes és szükség van rá.

- Hogyan segítenél Pierre Anthonnak vagy a gyerekeknek? Hogy elhiggyék, hogy értékesek, és van értelme élni?

- Ez azért nehéz kérdés, mert ilyenkor mindig belegondolok abba, hogy amikor van egy újszülött, és elindul az életben, akkor az ember megpróbálja szülőként támogatni. Nekem még ugyan nincs gyermekem, de látom a példákat, milyen nehéz, és mennyire lehet látni kívülállóként, hogy jó irányba megy, vagy kevésbé jó irányba, vagy ott a szülők elszúrtak valamit… Nagyon nehéz dolog ilyen segítséget adni egy másik embernek. Az biztos, hogy meg kellene hallgatni, rengeteget kellene beszélgetni vele, kideríteni, hogy ez mitől van benne. Vagy lehet, hogy csak hagyni kellene egy kicsit. Persze ezekhez személyesebb kapcsolat kellene Pierre Anthonnal, de akkor úgy gondolom, lehetne segíteni rajta, mint ahogy olyankor is lehet, amikor az ember találkozik valakivel, és beszélgetnek. Ilyenkor látni a másik a szemében, hogy ő mit gondol, hogy hogyan kell alakítani egy beszélgetést, és ez így egyszerűbb. Ez biztos, hogy jobban segítene.

- Amikor neked volt ilyen periódus az életedben, akkor mi volt az, ami segített kilábalni belőle?

- Nekem ez nagyon rövid ideig tartott. Eleve későn érő voltam, mindent később csináltam, mint a többiek, és ez a szakasz is nagyon késő időszakban jött el. És mivel én mindig harcművészettel foglalkoztam, az sokat segített túl lenni rajta gyorsan, majdhogynem észrevétlenül. Édesanyám mindig mondta is, hogy nekem kimaradt ez a klasszikus lázadó kamasz korszak. Én ezt megúsztam, kopogom le…

- De még jöhet?!

- Igen, ez bármikor jöhet. :)

- Mennyire érzed reálisnak a Semmiben megírt szituációt?

- Az ember mindig reménykedik benne, hogy a megírt történet fikció marad, egy tanulság. Sajnos erre az élet sokszor rácáfol és megtörténik. Én abban szeretnék hinni, hogy ha egyszer, elindul egy ilyen lavina, akkor lesz valakinek annyi ereje, hogy megállítsa azt.

- Hogyan viszonyultál a karakteredhez, Kajhoz?

- Amikor elolvastuk a darabot, akkor volt egy-két beszólása Kajnak, amivel nem tudtam mit kezdeni. Persze egy nagyon vallásos gyereket képzeltem el, de olyat, aki akkor vallásos, amikor a családjával van, aki egy kicsit „kiteszi” ezt a dolgot. Azóta azért emberibb lett, ahogy olvastuk a szöveget, és kissé át is fordult bennem. Tulajdonképpen egy gyerek, akinek ott van ez a vallásosság, amit a családjától kap, de igazán ezzel nem tud mit kezdeni, nem tudja hova rakni, miközben bele akar illeszkedni a kamaszok világába, ahova ez annyira nem fér be. Olyan közösségben van, ahol ez nem téma. Megpróbál ő a vallásosság szerint dolgozni, de közben húzza az a másik dolog is, hogy azért együtt akar lenni a többiekkel. Érdekes, furcsán formálódik most bennem, mert kicsit kegyetlen is lesz. Pont azért, amit kér: a kutya fejét. Még akkor is, hogy egy állatról van szó, valakinek az életét elvenni kegyetlen dolog. Ettől bennem is alakul rendesen, hogy mennyire mozog az őrület határán ez a kérés - mert előtte ő is teljesítette azt, amit tőle kértek -, vagy mennyire a sajátja ez a dolog, hogy ezt ő kéri. Ezt még nem tudom eldönteni. Furcsa, de izgalmas.

- Mik azok a pontok, ahol találkozik a te személyiségeddel szerinted?

- A Jóisten megáldott humorral, amit szerencsére át is tudok adni, tehát nem csak magamban nevetek, és ezt továbbvitték a figurában. Izgága, van benne egy kis vibráció. Valahol ezen a részen találkozik Tatai Zsolt és Ájtatos Kaj. Ezt beszéltük is Hoffer Károllyal, hogy Kaj az osztály bohóca. Ez mindig megvan, minden osztályban. Itt is le van osztva minden szerep: a szép lány, a csúnya lány, az okos fiú… Elég tipikusan épül fel a mi osztályunk is. De azt gondolom, hogy mivel mindenki beleteszi a saját gondolatait a dologba, ettől lesz színes.

- Volt esetleg olyan dolog, ami számodra egyértelmű volt Kajjal kapcsolatban, aztán kiderült, hogy a rendező, a dramaturg teljesen máshogy gondolják?

- Inkább instrukció szinten volt ez. Miután elolvassa az ember a darabot, elindul az agyában egy film, persze mindenki önző módon a saját figuráját képzeli el, hogy majd mekkora utat fog bejárni. Én mást képzeltem el, de jobban tetszik, ami felé most tolódik. Az enyém sokkal sematikusabb volt.

- Azt tudjuk, hogy lesz majd az előadások után foglalkozás. Te hogy viszonyulsz az ilyen típusú dolgokhoz? Látod-e értelmét?

- Igen, mert azt érzem, hogy a darab nem úgy zárul le, hogy adna valami megoldásfoszlányt, vagy legalább egy olyan viselkedést mutatna, ami nem ezt követi, amit az összes gyerek követ. Ez elég nagy kérdőjelet hagy az emberben, mint ahogy bennünk is azt hagyott, mikor először olvastuk. Ezért mindenképpen kell, hogy legyen utána valami, ami levezeti. Mindenképpen kell a nézőkkel foglalkozni utána, hogy ne úgy engedjük el őket, hogy földobtunk egy labdát és az fönn is marad. Mert semmilyen labda nem maradhat fönn.

- Vettél már részt ilyen foglalkozáson?

- Itt a Bábszínházban néha, az előadások után van egy úgynevezett „állatsimogató”, amikor kihozzuk a bábokat és gyerekekkel beszélgetünk mindenféléről. Azért más ilyenkor a helyzet, mert kisebb a korosztály eleve, és általában van vége a történeteknek, kerek egészek. Ez is egy kerek egész, csak más morált ad. Ott az előadás lezárja ezt a dolgot. Megsimogatják a krokodilt, amitől féltek, és megbarátkoznak vele, vagy a leopárdot, gepárdot… Ez egy nagyon jó dolog, én például imádom azt, amikor, akár előtte is, beszélek velük. Amikor Békéscsabán dolgoztam, akkor a Csipkerózsa című előadásban mi fogadtuk a nézőket, leültettük, helyre kísértük őket, beszélgettünk velük. Azért imádom ezt, mert ezáltal egy élő dolog lesz, nem egy tévészerűen működő előadás. Egy közösség jön létre a nézőkből és az előadókból, és ebbe beletartozik a műszak is. Azokból az emberekből, akik ott, akkor csinálják, egy közösség lesz. Ha van utólagos gondozása ennek a dolognak, egy utólagos beszélgetés, találkozás, az mindig jó.

(Fotó: Éder Vera)

- Azt hiszem a kisebb korosztályoknak nem is nagyon lehetne olyan előadást csinálni, aminek nincs úgymond lezárása.

- Igen, az ő fejlődésükben ez biztosan nem lenne jó. Azért kell nekik olyan meséket csinálni, aminek van vége. Ez is érdekes, hogy a mesék hogy raktározódnak el a gyerekben, mi az, amit megjegyez, mi az, amit később fölhasznál, ami inkább a tudatalattijába épül be. Azért kell nekik megoldásokat kínálni. Azt gondolom, nem véletlen, hogy akár a népmesékben is, ezek a kis királyfik elindulnak, van rá esélyük, hogy változtassanak, győzzenek, elérjenek valamit.

- Mesélsz egy kicsit arról, hogyan kerültél erre a pályára?

- Ez annyiban nem izgalmas, mert nekem az anyukám is bábszínész, Nagyváradon, Romániában, ezért tulajdonképpen a gyerekkoromat ott töltöttem bent a bábszínházban. 1989-ben átjöttünk még a nagy fordulat, Ceausescu bukása előtt. Itt beiratkoztam gimnáziumba, és egészen a végéig föl sem merült bennem, hogy mi, merre, meddig. Addig jártam a Harlekin Gyerekstúdióba, Koltai Judithoz, még általánosban. Ide amikor átjöttünk, rögtön beíratott édesanyám. Színjátszókör volt gyerekeknek, de jó volt nagyon. A gimnáziumban, amikor el kellett dönteni, mi akarok lenni, merre tovább, a nagy fordulópont, akkor megpróbáltam a színművészetit, hát mit nekem: persze nem vettek föl. Viszont pont a Budapest Bábszínházban indult egy bábtanfolyam, és oda pótfelvételin bejutottam. Mint általában a bábos szakmában, kevesebb volt a fiú, és szerencsém volt...

- Csak a szerencsén múlott, gondolom…

- Akkor még azt gondolom, hogy igen. Az igazgató úr, Meczner János meglátott bennem valamit, és Balogh Gézával, aki az osztályfőnök volt, úgy döntöttek, hogy fölvesznek. Onnantól kezdve pedig ez már egyenes, mert itt elvégeztem a tanfolyamot, akkor szerződtetett az igazgató úr, aztán lementem Zalaegerszegre a Griff Bábszínházhoz, aztán Békéscsabán voltam, de ez már nem az, ahogy rákerültem a pályára… J Aztán visszakerültem a Budapest Bábszínházba. De igazán mást nem is akarok csinálni. Ez kiderült, mert volt egy választóvonal az életemben: Zalaegerszegen olyan helyzetbe kerültem, hogy választani kellett, és én továbbra is azt választottam, hogy ezt akarom csinálni, mást nem akarok. A Jóisten meghozta azt a lehetőséget, hogy tudtam folytatni, és akkor jöttem rá, hogy én tényleg ezt fogom csinálni. Még hogyha elmegyek másnak is, mást dolgozni, civil munkát, ami nem pejoratív, mert hihetetlen jó lehet, csak hogy mellette mindig fogok készíteni előadásokat. Mert egyszerűen igényem van rá, hogy átadjam ezt, ami jön fentről.

- Mi az, amit a legjobban szeretsz benne?

- A legjobban azt, hogy az ember azt látja, hogy a nézőkben tud változást előidézni. Főleg azt, ha megnevetteti őket, ha elgondolkodtatja őket, ha azt érzem, hogy beülnek valahogy, és az, amivel elmennek, az egy többlet dolog. Hogy többet adok nekik. Adok nekik. Ez szerintem fontos. A görögök jól kitalálták, érezték ezt a katarzis dolgot. Ez egy nagyon-nagyon jó dolog, pontosan azért, mert átmossa az embert, és azért jó nézni, és azért jó csinálni, mert ha az ember jó dolgot csinál, az őt is átmossa. Igazán ezt szeretem benne. Mindig azon gondolkoztam, hogy szeretnék mesélni, de én nem tudok mesét, történetet kitalálni. Viszont át tudom adni a már meglévőt, és azt gondolom, hogy ez egy fontos dolog. Nem tudom, milyen mértékben az, de én saját magamhoz képest megpróbálom a legjobb mértékben ezt megtenni.

További írások a Semmi kapcsán:

Az 1. próbanapló

A 2. próbanapló

Interjú Hoffer Károllyal és Gimesi Dórával

Interjú Spiegl Annával

A 3. próbanapló

A 4. próbanapló

Interjú Pethő Gergővel

Interjú Teszárek Csabával

Az 5. próbanapló

0 Tovább
«
123

babszinhaz

blogavatar

A Budapest Bábszínház blogja a Budapest Bábszínházról és a bábszínházról. Azoknak a nézőknek, akik igazán nyitottak. Felnőtteknek is. Sőt!

Címkefelhő

Budapest Babszinhaz (98),bábszínház (52),bab (15),Semmi (13),Trisztan es Izolda (12),Janne Teller (12),ifjúsági előadás (9),gyerekszínház (9),Kabaré musical (8),kabaré (6),Alföldi Róbert (6),Spiegl Anna (5),Hókirálynő (5),Daniel Danis (5),Bercsenyi Peter (5),mese (5),rajzpalyazat (5),Kivi (5),színháztörténet (4),Pettson és Findusz (4),babfilm (4),Budapest Bábszínház (4),musical (4),Ellinger Edina (4),Gáspár Ildikó (3),Nyúl Péter (3),Ludas Matyi (3),babszinhaz (3),Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (3),semmi (3),Quimby (3),andrássy út (3),animáció (3),A kis Mukk (3),Hoffer Károly (3),kortars irodalom (2),Kiss Tibor (2),Koós Iván (2),Ács Norbert (2),Hans Christian Andersen (2),reklám (2),Teszárek Csaba (2),Csizmadia Tibor (2),Caryl Churchill (2),Az iglic (2),Pagony Kiado (2),BBC (2),Katona József Színház (2),színház- és filmművészeti egyetem (2),cabaret (2),színház (2),Szalinger Balazs (2),Handspring Puppet Company (2),Markó Róbert (2),marionett (2),beatrix potter (2),Hups Crew (2),bécs (2),könyvtár (2),Kálmán Eszter (2),Bereczki Csilla (2),gameshow (1),talkshow (1),Bárdos Artúr (1),Nemzeti Színház (1),Spanyolország (1),Sziget 2013 (1),Márton László (1),Pablo Motos (1),Boribon és Annipanni (1),Muppet Show (1),óvodás (1),kötelező irodalom (1),Marék Veronika (1),Muppets (1),That Puppet Game Show (1),Sesame Street (1),szezám utca (1),Michelle Obama (1),El Hormiguero (1),középiskola (1),Mazsola (1),magyartanítás (1),Michac Gábor (1),Zságer-Varga Ákos (1),Cziegler Balázs (1),Szálinger Balázs (1),Janosch (1),A csillagszemű juhász (1),magyar népmese (1),Némedi Árpád (1),Fitos Dezső (1),Arany János (1),Arany János-emlékév (1),gyerekelőadás (1),Toldi (1),Oscar-díj (1),Kocsis Enikő (1),Karádi Borbála (1),Mindenki (1),Kismackó és Kistigris (1),kesztyűs báb (1),poszt 2014 (1),Brody Vera (1),kötelező olvasmányok (1),Tíz emelet boldogság (1),Nelson Mandela (1),Kovács Judit (1),Nemes Takách Kata (1),gyermek- és ifjúsági színházi világnap (1),Medgyaszay Vilma (1),Misi mókus (1),varró dániel (1),túl a maszat-hegyen (1),szatory dávid (1),Varro Dani (1),Jevgenyij Svarc (1),Futrinka utca (1),Koós György (1),általános iskola (1),látványtervezés (1),hasbeszélő (1),Nina Conti (1),Sziget (1),Barcelona CF (1),barca (1),Andres Iniesta (1),Nike (1),foci (1),TeARTrum Fesztivál (1),szinhazi fesztival (1),Richard Wagner (1),Mozart (1),Hajnali csillag peremén (1),Salzburg (1),allatok vilagnapja (1),kiállítás (1),allatbarat (1),Vietnami Koztarsasag (1),vízi bábszínház (1),West End (1),Hollywood (1),bábfilm (1),Broadway (1),báb (1),Tim Burton (1),Jason Segel (1),Julie Taymor (1),A halott menyasszony (1),Karacsonyi lidercnyomas (1),War Horse (1),Pillangokisasszony (1),Anthony Minghella (1),Blind Summit Puppet Theatre (1),Budapest Babszinhaz (1),Az oroszlankiraly (1),Oedipus Rex (1),gyerekirodalom (1),mr bean (1),drámapedagógia (1),Fehérlófia (1),ifjúsági színház (1),Neudold Júlia (1),kivi (1),Füge Produkció (1),Blasek Gyöngyi (1),Szolár Tibor (1),Michael Morpurgo (1),ASSITEJ (1),Richard Teschner (1),bábtörténet (1),animációs film (1),dokumentumfilm (1),John Turturro (1),Szinhazi Vilagnap (1),Dario Fo (1),Jurányi (1),Igy jartam anyatokkal (1),Babák (1),Mórocz Adrienn (1),Bohoczki Sára (1),Jean Genet (1),Gimesi Dóra (1),William Kentridge (1),olvasás (1),Fige Attila (1),Fodor Annamaria (1),Cselédek (1),Tatai Zsolt (1),CBBC (1),Neil Patrick Harris (1),Pethő Gergő (1),Odüsszeia (1),Rózsa és Ibolya (1),Odüsszeusz (1),Nagy Endre (1)