A 2016/2017-es évad első bemutatója a kiskamaszoknak szóló Gengszter nagyi. A próbanapló első bejegyzését az írta, aki a Bábszínházban a regényt először olvasta.
Biztos vagyok abban, hogy a legkérgesebb lelkű, legföldhözragadtabb, legszárazabb embernek is van olyan valaki vagy valami, aki vagy ami felcsillantja a szemét, megdobogtatja a szívét, akár egészen addig, hogy hiperventillálni kezd, önkívületi állapotba juttatja, azaz kihozza belőle a mélyre temetett, elfojtott vadat, a rajongót. Na, így vagyok én David Walliams dolgaival. Hogy vele magával hogy lennék, nem tudom. Valószínűleg remegnék az idegességtől, bárgyún vigyorognék, hülyeségeket beszélnék, legjobb esetben pedig megkukulnék. De tessék idehozni, állok a próba elébe.
Szóval adott egy pasi, aki augusztus 20-án lett 45 éves, aki milliós példányszámban, közel ötven nyelven adja el a 8-12 éveseknek meg egészen törpéknek szóló gyerekkönyveit. Akit Roald Dahl örökösének, utódjának neveznek, akit a gyerekek, a szülők és a nagyszülők más-másért – ki a könyveiért, ki a Little Britain vagy a Come Fly with Me pofátlan, politikai korrektségre nem adó szkeccseiért, ki a Britain’s Got Talent zsűritagságáért, ki a jótékonysági Temze-úszásáért –, de ugyanannyira bírnak. Hát ő a Gengszter nagyi írója.
Első gyerekeknek szóló könyve 2008-ban jelent meg (The Boy in the Dress, magyarul: Köténycsel, 2015), és elképesztő sikert aratott. Felvállalt infantilizmusomon kívül nyilván azért vettem meg felnőttként egy londoni könyvesboltban, mert David Walliams írta. De mert meggyőzött, hát következett a többi regénye is a különb-különb okok miatt magányos, mindig furán különleges hátterű gyerek főhősökkel - akik a történet végére és a próbának is beillő kalandokat kiállva persze barátra találnak - és a vissza-visszatérő újságárussal, Rajdzsal. (És amikor ő kimarad a sztoriból, természetesen észrevehetően és láthatóan reklamál a könyv lapjain.) Walliams kulcsszavai: tolerancia, mások és magunk elfogadása, családi összetartás, szeretet, barátság. És szinte minden kötetben ott van a gyerek főszereplő mellett egy idős karakter, akik sorában a Gengszter nagyi volt az első.
(némi hezitálás után)
Oké, beleállok. Ezt a könyvet könnyes szemmel olvastam végig: hol azért, mert vinnyogva röhögtem, hol meg elérzékenyültem. Mert nekem is volt egy nagymamám. Jó, ezzel semmi újat nem mondtam, mert mindenkinek volt, több is; egyszerű biológia. Inkább elmondom, milyen volt. Egy pár nélküli fehér zokniból csinált egy rongybabát, ami még most is megvan. Amikor sütött, általában pogácsát vagy kelt kalácsot, akkor a tészta maradékából mindenféle dolgokat formáztunk, és az az enyém lett. Aztán volt egy délután, amikor azt terveztük, hogy Tiszabőről lebiciklizünk a Tisza mentén Szegedig. Fogalmam nincs, hogy jött az ötletem, de a mamám belement a játékba, olyannyira, hogy egy A4-es, narancssárga keményfedelű vonalas füzetet a konyhaasztal mellett amolyan útinaplóként el is kezdtem vezetni. Receptekkel, újságkivágásokkal, rajzolt térképpel; szerintem ma scrapbooknak mondanánk. Valahol a padláson megvan talán. Nyolc és fél éves voltam, amikor meghalt. 53 évesen. A pár hónapos unokaöcsémnek ment tejért, elesett biciklivel az úton, szívinfarktus. Ha azt mondják, hasonlítok rá, akkor nekem nagyon jó.
Amikor megjelent magyarul a kötet, valahogy kaptam belőle egy példányt. Ezt kölcsönadtam Gimesi Dórinak, akinek tudtam, hogy nagyon fontosak a nagyszülei. Ő odaadta Hoffer Karinak, akinek szintén nagyon fontosak a nagyszülei. Aztán kitalálták, hogy legyen a Gengszter nagyiból előadás. És én ennek nagyon örültem. Egyrészt azért, ami talán már kiderült: David Walliams világa csodálatos, a könyveiért odavagyok. (Kivéve a Demon Dentistet, magyarul Démoni dokit. És nem azért, mert iszonyú beteg, igazi bizarr angol humorral van megírva, hanem mert a pedagógiai cél nem eléggé egyértelmű, azaz hiányzik belőle, hogy világosan kimondja, „édes fiam, mossál fogat, különben elrohad mind”.) Másrészt igen, felvállalom, szakmai (?) hiúságomat legyezi, hogy jó előadás-alapanyagot találtam.
Az élet viszont nem ennyire egyszerű. Pont, mint egy Walliams-regényben. Ám a próbát kiálltuk, a szerencse mellénk szegődött, és a Google is a barátunk, hát elkezdtek horgolni a bábkészítő műhelyben, egy bizsubolt gyakorlatilag kifosztódott, a műanyag csövek összeálltak, még a nyári szünet előtt lezajlott az olvasópróba, épp két és fél napja pedig "rendesen" próbálnak. Az október 2-i bemutató most, augusztus végén borzasztó távolinak tűnik. Nekem jók az előérzeteim. Azok pedig még soha nem csaltak meg. A biztonság kedvéért le is kopogom. Remélhetőleg nem ugrik elő a kopogásra egy medve, aki azt mondja: bú!*
(…)
Nem ugrott. Ezt tekintsük jó előjelnek.
*The Bear Who Went Boo – David Walliams 3+os mesekönyve a mindenkit ijesztgető jegesmedvebocsról
Papp Timi
