Andrássy út 69. Amit eddig itt volt: kabaré, még mindig kabaré, egy kicsit komolyabb, de még mindig szórakoztató színház. Ez a poszt arról szól, hogy beköltözik a Nemzeti Színház, a háború után pedig itt indul meg budapesti színházi élet.

Az előző posztban utaltunk egy félmondattal arra, hogy az épületben Nemzeti Színház Kamaraszínháza is játszott, először 1924-ben. Arról, hogy miért kellett az új játszóhely, néhány évvel később a színházat vezető Hevesi Sándor így írt: a „kis színház megteremtését akut szükséggé tették az államháztartásban beállott megszorítások, amelyek a Nemzeti Színházat dilemma elé állították. Vagy csökkenteni kellett a személyzetet (ami a nagy klasszikai műsor elsorvadásával járt volna), vagy módot találni a személyzet olyan fokú foglalkoztatására és kihasználására, amelynek anyagi eredménye födözetet nyújtson az elmaradt szubvenció-tételek pótlására.” Hevesi igazgatásának második évében tehát előre menekült, és a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó hathatós segítségével 1924. szeptember 26-án az Andrássy úti épület új cégtáblát kapott. Zilahy Lajos Grassalkovicsával nyitottak, majd olyan darabok következtek, mint Szigligeti Edétől a Mama, Shaw Candidája, Beaumarchais-tól A sevillai borbély vagy Hauptmanntól A bunda, de a ma már teljesen ismeretlen Jancsi és a királyfi, Péterke meggyógyul (mindkettő Ourliac), Alice, ülj a kandallóhoz (Barrie).

Egy évadot maradtak csupán, átköltöztek a volt Blaha Lujza Színház épületébe – ez a mai Újszínház –, az utca nevét pedig tiszteletből Szerecsenből Paulay Edére változtatták. A költözést a művészi mellett komoly társadalmi okokkal magyarázta Hevesi: „csak olyan nézőteret vállalhatok, amelynek emelete és karzata is van, mert a Nemzeti Színház még Kamaraszínházában sem tarthatja távol magától az olcsó helyek gazdáit, az intelligens szegényeket és az intelligens ifjúságot.”
A Nemzeti Színház Kamaraszínházának homlokzat (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

A Nemzeti Színház Kamaraszínházának homlokzata (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

A második Nemzeti-etap jóval hosszabb ideig tartott. A színház centenáriumi évadában, 1937-ben költözött ide vissza, a nyitóelőadás Herczeg Ferenc Kék rókája volt. Míg a darab az 1926-os ősbemutató idején tizennégyszer került színre, ez alkalommal jórészt a főszereplőnek, Bajor Gizinek köszönhetően 228-szor tették fel az égető „Járt-e Cecil a Török utcában?” kérdést. Hét szűk esztendő után tehát ismét lett a Nemzeti Színháznak kasszadarabja jegyüzérekkel, vasárnap hajnal a pénztár előtt állókkal. A következő tomboló sikerre csupán három évet kellett várni, ami viszont még ennél is népszerűbbnek bizonyult: Márai Sándor Kalandja (bemutató: 1940. október 16.) a maga két évadon át tartó 351-es szériájával páratlannak számított a Nemzeti színház- és kultúrtörténetileg jelentős, tízes-húszas, maximum harmincas-negyvenes előadásszámaival bevételt tekintve nem túl izmos bemutatóival szemben. Az objektív szemtanúk szerint a siker magyarázatának oka: a közönség az akkoriban népszerű műfajt, az orvosdarabot látta a színpadon, és nem vette észre a polgárság történelmi szerepéről szóló drámát.

Németh Antal igazgató az új magyar programot erősítendő műsorra tűzte a Villanyfénynél című drámát – a Kék róka miatt öt hónappal később a tervezettnél. „Németh László  egykori bemutatóin részt venni mára színháztörténeti rangot jelent. Akkor azonban egy teljes évadon át tartó, kínos vesszőfutással járt” – írta Magyar Bálint A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográfiájában.

Emellett Molière Fösvényét, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című művét (A hit győzelme címmel), a Szentivánéji álmot, a Csongor és Tündét, illetve Székely Júliától egy Ibsen-továbbgondolást, a Nóra leányait játszották a Kamaraszínházban. Ez utóbbi darabot öt este után, a szélsőjobboldal bűzbombákat, előadás alatt csörgő vekkereket, élő békákat is bevető támadása miatt vették le.

Az igazgató egyik legérdekesebb vállalkozását az Andrássy útra tervezte: Az ember tragédiája kamaraváltozatát; az előadás premierjét 1939. május 14-én tartották. Nem monumentalitása miatt számított fontosnak ez a bemutató, épp ellenkezőleg: Németh azt kereste, hogyan lehet az addig egyébként kizárólag nagyszabású előadásokban játszott Tragédiát jóval kisebb színpadon, jóval korlátozottabb technikai feltételek mellett érvényesen és teatralitást tekintve hatásosan színre vinni. A díszlet központi eleme egy oltár volt: „Számunkra most ez a színpad nemcsak formailag oltár, hanem lényegében is. (...) Szeretném, hogy ha nemcsak ez a keret bizonykodna amellett, hogy a közönség vallásos játék tanúja lesz. Vallásos játéké, olyan játéké, amely az életről gondolkodik és az életről való gondolkodása közben eljut az ember örök és megoldhatatlan problémáira adható egyetlen feleletig: a letérdeplésig Isten előtt!”. Lucifer „funkcióját” keresve pedig megállapította, hogy Madách az ő alakjában „mintázza meg azt a géniuszt, aki az örök embernek megmutatja a földi dolgok hiábavalóságát; a vana cupiditas gloriae-t (Egyiptom), a vana potestas-t (Athén), a vana voluptas-t (Róma), és így tovább az örök vanitatum vanitast.”” (Idézet innen.)

Korabeli plakát (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

Korabeli plakát (fotó: Magyar színháztörténet 1920-1949)

A háborús évekről legyen elég annyi, hogy a politika a színházakat, különösen a Nemzetit nem kímélte, önjelölt és valódi hatalmasok szóltak bele hivatalosan és nem hivatalosan a mindennapokba, a műsorpolitikába, és tettek tönkre színészpályákat. Az Andrássy úton az utolsó, az évadban egyetlen bemutatót 1944. november 3-án tartották (Paul Raynal: A férfi szíve, rendező: Uray Tivadar).

A fővárosban a színházi élet 1945. február 28-án délután 3 órakor indult meg a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, a Major Tamás rendezte Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak főpróbájával (bemutató másnap fél háromkor), a főszerepben Gobbi Hildával, partnerei Somogyi Erzsi, Ungvári László, Mészáros Ági, Ladányi Ferenc, Apáthi Imre voltak. Az idén száz éve született színésznő önéletrajzi könyvében így emlékezett vissza 1945 elejének állapotaira: „Major, Várkonyi és én elindultunk, hogy egyáltalán fölmérjük a helyzetet. A Nemzeti két belövést kapott – előadásokra használhatatlan. A Vígszínház földig rombolva. Az Opera sérült. A többi színház is szétlőve, kifosztva, játékra alkalmatlan. Talán a Nemzeti Színház Kamaraszínháza (a mai Bábszínház a Népköztársaság útján) maradt még a legépebb állapotban; egy nagy épület földszintjén, szinte az épület belsejében, nem érte baj. A Magyar Színház is kevés belövést kapott. Talán el lehet kezdeni a Játékot! A színjátszást!” Kárpáti Aurél kritikus szavai is túlmutatnak a tényeken: „Végre megint színház. Az első színházi előadás a felszabadult Budapesten. Hosszú tetszhalálból kelő eleven élet. Mély és szabad lélegzetvétel a friss levegőn, pinceodúk vaksi homálya után a művészet és költészet hajnali sugárzása. S milyen igazi színház!”

A Nemzeti Kamarája előtt 1945. május 1-jén a Városligetbe tart a színház társulata.

Csokonai Vitéz Mihály, Molière (Tartuffe), Csehov (A medve, A dohányzás ártalmasságáról), Madách (A civilizátor) után jött az első szovjet bemutató, Leonyid Rahmanov Viharos  alkonyat című drámája. A visszaemlékezések szerint a Major Tamás igazgatta színház kamara-előadásait is a klasszikusok újraértelmezése és a pszichológiai realizmus jellemezte. 22 mű került színre az Andrássy úton – az említett szerzőkön túl Háy Gyulával, Tamási Áronnal, G. B. Shaw-val is –, a Nemzeti Színház utolsó itteni premierjét 1948. május 27-én tartotta, véletlen, hogy ez is egy Csokonai-darab volt, A méla Tempefői.