- Amikor ez az interjú készül, a próbafolyamat felénél tartotok. Tudod még objektíven látni, amit csináltok?
Nagyon igyekszem, ennek ellenére nem tudom. De éppen ezért kérem ki a körülöttem lévő alkotótársak véleményét, akik, úgy érzem, kevésbé vannak rávakulva, mint én. Illetve szeretem, ha a próbafolyamat bizonyos pontjain bejönnek „külső szemek”. Ilyen külső szem az Igazgató úr, aki nem üli végig a próbafolyamatot, így amikor bejön, értékes észrevételei vannak; vagy Ács Norbi, Tengely Gábor, akik anno a Boribon és Annipanni című előadásra néztek rá. De a gyerekeim és a férjem is be szoktak jönni próbákra. Mint szakmabelinek, szeretem meghallgatni az ő véleményét is.
- Mivel foglalkozik a férjed?
- Végzettségét tekintve színész, és sokat is dolgozott színházban, de végül pályaelhagyó lett. A gondolkodása viszont a mai napig színházi, valószínűleg ezért tudja többé-kevésbé elviselni azt, ahogyan élek.
- Színész, anya, feleség, rendező vagy – hogyan tudod ezeket a szerepeket összeegyeztetni?
- Elég komoly logisztikája van az életünknek. Nagyjából látom, az év melyik periódusai lesznek a legnehezebbek, és azokra tudatosan készülünk – a férjemtől ilyenkor nagy türelmet kérek, ő pedig tudja, hogy ezek a periódusok csak átmenetiek. Mostanra belerázódtunk, de nem mondom, hogy imitt-amott nincsenek lelkiismeret-furdalásaim. Például anyaként, amikor a gyerekeimet egész nap nem látom, és mire hazaérek, már alszanak. Ilyenkor másnap reggel az összes kihagyott szeretetet igyekszem pótolni. De most már a kisfiaim is elég nagyok ahhoz, hogy értsék, mivel foglalkozom, és tudják, hogy azért van most ez a hiány az életünkben, mert nekik csinálok előadást.
- Láttak már valamit a most készülő előadásból?
- Otthon levetítettem nekik egy részletet. Lebilincselve nézték, Gergelyfi bácsitól pedig rettegtek. (nevet)
- A főszerepet egy vendégművészre, Márkus Sándorra osztottad. Miért?
- Az ember, amikor rendez, mindig igyekszik az adott színház társulatában gondolkodni. Így eleinte Bercsényi Péternek szántam a szerepet, de ő nagyon korrekt módon időben szólt, hogy szabadúszóként folytatja a pályáját. Ekkor elkezdett kattogni az agyam – vannak a társulatunkban fiatal fiú színészek, de én olyan embert kerestem, aki magában hordozza Nyúl Péter sármját és öntörvényűségét. Így jutott eszembe Márkus Sanyi, akit az egyetemen tanítottam, és már akkor nagyon szerettem vele dolgozni. Megkerestem az ötlettel az Igazgató urat, és – az élet apró öröme ez – összhangban volt a gondolkodásunk, mert mint kiderült, ő is nagyon szeretett volna valamilyen szerepet adni Sanyinak. Az első próbától kezdve a mai napig úgy érzem, nagyon jó döntés volt.
- Mesélj arról, miért épp erre a mesére esett a választásod.
- A Boribon és Annipanni sikere után szerette volna az Igazgató úr, hogy újra nekifogjak egy nagyszínpadi gyerekelőadásnak. Nagyon-nagyon sokat agyaltam azon, mi lenne a megfelelő alapanyag. Kezdettől fogva állatmesékben gondolkodtam, de nem akartam a klasszikus Három kismalacot vagy A hét kecskegidát, mert az ilyen típusú klasszikusok jelen pillanatban nem mozgatnak meg. Már majdnem feladtam a keresést, amikor a lányom szobájából kifordulva megakadt a szemem Beatrix Potter Nyúl Péter mesekönyvén. Akkor azt mondtam: ez az, megvan! Majd körbeugráltam a lakást. Alapvetően nagyon szeretem az angolszász kultúrát, és ebben a mesében különösen vonzó az, ahogy az írónő a természetes környezetükben élő nyulakat emberi öltözettel és tulajdonságokkal ruházza fel. Emellett borzasztóan szép a könyveinek képi világa. Nagyon szerettük volna Lisztopád Krisztivel, az előadás látványtervezőjével megtartani ezek hangulatát – de senki se várja az eredeti illusztrációkat az előadástól, mert igyekeztünk saját világot teremteni az írónő inspirációja alapján.
- Mi a helyzet a színészettel? Mintha a rendezői éned mostanában nagyobb szerepet kapna.
- Van nekem egy igazgatóm, aki nem hagyja, hogy ez így legyen! (nevet) Úgyhogy nem kell félteni a színészi oldalamat, mert a következő félévben több ilyen jellegű feladatom is lesz. Például készítünk egy szólóelőadást Tengely Gábor rendezésében. Egyedül végigjátszani egy darabot kemény feladat – úgyhogy fel van rakva a léc.
Olvasson tovább:
